Egy képzőművészeti fesztiválon találkoztam először Gombor Józseffel és képeivel. A vibrálóan színes festmények, a manó figurák és más furcsa szerzemények, éppúgy vonzották a tekintetemet, mint egyedi megjelenésű alkotójuk. A sokak számára Kapolcsról ismerős művészt nagyvázsonyi birodalmában, Tündérkertben látogattam meg, ahol több száz Gombor képet vehettem most egészen közelről szemügyre, miközben riportalanyom meglepő őszinteséggel mesélt magáról.
Ha jól tudom, nem a Képzőművészeti Egyetemen végeztél. Bántad ezt valaha?
Százszoros túljelentkezés volt a Képzőművészeti Egyetemre, és egyáltalán nem bánom, hogy nem vettek fel, mert azokat az ismerőseimet, akik oda jártak, szinte mind eltérítették saját útjukról. Gondolok itt arra, hogy az oktató megpróbálta az ő látásmódját, stílusát rájuk erőltetni. Az én munkásságomba viszont nem szólt bele senki, így maradtam a saját bőrömben, egyéni látásmódommal.
Volt olyan meghatározó személy vagy esemény az életedben, aki vagy ami nagy hatással volt a művészetedre?
Az biztos, hogy a gimis rajztanárom nagy befolyással volt rám. Folyamatosan gyökereket meg köveket festetett velünk. A feladat mindig ugyanaz volt: vegyem mondjuk a gyökeret alaposan szemügyre, és amit belelátok, azt fessem meg. Ezt csináltuk minden órán. Az agyam teljesen ráállt a természetben előforduló anyagokra.
Természetközeli embernek vallod magad?
Igen, amihez spiritualitás is társul. Meglátok dolgokat – csak az a baj, hogy negatívokat. Két brutális élményem is volt. Az egyik pár évvel ezelőtt történt festés közben: éppen egy virágképet csináltam rendelésre, amikor meg kellett állnom közben, és elkezdtem vadul vérző fejű gyerekeket festeni. Bejött a feleségem, akit teljesen sokkolt a látvány és rám kiáltott: hát te meg mit csinálsz, megőrültél, Gombi? De én csak csináltam tovább. Ez 7 óra előtt volt valamivel, és amikor bekapcsoltam a rádiót, bemondták a hírekben, hogy volt egy brutális gyilkosság, ahol az apa láncfűrésszel meggyilkolta 2 lányát. Nem tudom, hogyan, de ezt festettem meg. A másik, szintén hátborzongató élményem egy spanyol boszorkányt ábrázoló festményemhez köthető, amit elvittem az egyik kiállításomra is. Odajött egy lány hozzám, és megkérdezte, hogy ismerem -e az XY-t – egy spanyol nevet mondott. Nem hitte el, amikor nemmel feleltem. Elmesélte, hogy van neki egy egy fekete mágiás boszi barátnője, aki kint él Spanyolországban, és mintha őt látná a képen, aki pont úgy néz ki, és pont onnantól nincs keze, mint ahogy én azt lefestettem. Emlékszem, nagyon sokat játszottam annak idején a képpel, aztán a végén azt gondoltam, az lesz a pikantériája, hogy nem lesz keze a boszorkánynak. Legalább 20 ilyen érdekes élményem volt.
Ezek szerint a manós képeid nem spirituális élményekből fakadnak, mert azok inkább vidámságot, pozitív érzéseket sugároznak.
Pedig valójában ez az én igazi belső világom, csak ezt nagyon kevesen merik bevállalni.
Jól érzékelteti ezt egyik friss sztorim egy magyar cég igazgatójával, aki nemrég épített egy hatalmas házat, aminek a társalgójába megrendelt tőlem egy képet. Az instrukció csak annyi volt, hogy legyen nagyon exkluzív, de olyan, hogy ha belép valaki a házba, az hanyatt vágja tőle magát. Megcsináltam. Rettenetesen tetszett neki, elvitte, majd pár nap múlva visszajött azzal, hogy eszeveszettül jó a kép, de amikor reggelente fölkelnek a feleségével, órákig nem térnek magukhoz a látványtól. Végül oda lyukadtak ki, hogy inkább valami nyugtató dolog kellene; mosolygós manókat festettem nekik. Pedig úgy érzem, hogy lassan kiöregedek a manós dologból. Sok évig működött, de ma már másról szólok. Az igazi Gombor, ez.
De valahol mindegyik Te vagy, nem?
Szürrealista avantgard, az vagyok igazán én, de azt tényleg nagyon kevesen merik bevállalni. Persze, vannak kivételek, főleg ügyvédek meg könyvelők, és azok, akik az egész napjukat feszengve, keretek között, beszabályozva élik. Ők bevállalják, mert nekik ez egyfajta feloldást jelent, de a legtöbb ember inkább azokat a festményeimet választják, amik felismerhetőek: mint a pipacs vagy az erdő. Volt az úgynevezett zaklatott időszakom. Amiket akkor festettem, azokon látszott, hogy nem normálisak. Ezekben az években a Bakonyban bolyongtam. Több napra kiköltöztem az erdőbe, csak úgy, próbaképpen, amolyan túlélő módon.
Miért voltál zaklatott?
Nem jött össze semmi, kerestem a helyemet a világban. Az első válásom után volt ez, amikor a gyerekeim elmentek, meg elvesztettem Veszprémben a családi házamat. Akkor egy céltalan bolyongás kezdődött. Kerestem magamat, el akartam tűnni, nem akartam semmiről sem tudni. Akkor csináltam ezeket az iszonyatos képeket. Érdekes, mert nagyon sokan visszasírják ezt az időszakomat, valamiért sokan szerették ezt a skizofrén stílust. Volt, hogy önpusztító életmódot folytattam, de a drog akkor sem volt része az életemnek. Ezt azért tartom fontosnak elmondani, mert sokan azt hiszik, hogy annak hatására lehet ilyen képeket festeni, de ez egyenesen sértő számomra, mert ezzel a fantáziámat kérdőjelezik meg.
Mi váltotta fel a zaklatott időszakot?
Tíz éve már, hogy megnyugodtam, visszatértem a misztikus dolgokhoz: jöttek a manók. Nagy sikerük van. Volt egy angol házaspár, akik a manós képeimet gyűjtötték, ők mondták, hogy ha ezeket Angliában árulnám, ahol nagy manó kultusz van (az írek meg koboldok miatt), már palotám lehetne.
Vonz Téged a gondolat, hogy palotád legyen és duskálj az anyagiakban?
Nem, az egyáltalán nem. Voltam már ahhoz közeli állapotban, de nem éreztem jól magamat benne. Ami rettenetesen hiányzik, az inkább egy nagy műterem. Nagy belmagassággal, hatalmas ablakokkal, egy jó helyen. Azt minden nap vuduzom, szinte látom magam előtt.
Mi tesz Téged boldoggá?
A festés. Amikor egy jó kép sikerül, az teljesen. De mindig csak addig érdekel egy kép, amíg megfestem. Sőt, amikor 3/4 részig készen van, már a következő jár a fejemben. De soha nem csinálok vázlatot, csak nagyon ritkán tudom előre, hogy mit akarok festeni. Általában misztikus zene szól a háttérben, és csak úgy viszi a kezemet valami. Ilyenkor nagyon jó nekem. Mellettem fűrészelhetnek, kalapácsolhatnak, bármi történhet, annyira ki tudok kapcsolódni, hogy nem is hallok mást a zenén kívül. Ez egy terápia. El lehet menekülni a világ dolgai elől.
Még most is tart a rejtőzködő korszakod?
Talán túl sokat laktam faluban. Nem szeretem, ha be kell mennem városba, ilyenkor szinte félek az emberektől. Azt sem tudom, hogyan kerüljem ki őket, merre menjek, mit mondjak nekik. Ha az ember huzamosabb ideig elvonultan él egy kis faluban, akkor abszolút be tud kattanni. Ezért is érzem most már úgy, hogy váltani kellene. Főleg a telekből van elegem, amikor egy nap 80 százaléka azzal megy el, hogy figyelem a kazánt, a fűtést, vagy azt, hogy honnan szerzek száraz fát. Nyolc hónapig minden a fűtés körül forog. Elég volt a falusi romantikából. Persze, amikor jönnek hozzám ismerősök vagy vevők, mondják, hogy hú de jó kis helyen laksz, cseréljünk. Pest? Mondom, cseréljünk, azonnal megyek.
De az imént mondtad, hogy furán érzed magad a városban. Hatalmas váltás lenne az életedben egy nagyvárosba költözni. Tudnál nem természetközeli helyen élni?
Nem. Viszont az is biztos, hogy online vagy telefonon nem lehet mindent elintézni. Az én esetemben nagyon sok múlik a személyes kapcsolatokon. Ha például be akarnék jutni egy galériába, oda kell menni, be kell mutatkozni. Persze, vidékről is fel lehet járni, amit már próbáltam is, de nem megy.
Az biztos, hogy a közönséged egy jelentős részére galériák segítségével is Rád találhatna. Bevallom, engem kicsit sokkol pár képed. Mit olvastál vagy néztél gyerekkorodban?
Elárulok egy hatalmas titkot: életemben nem olvastam egy könyvet sem. Mert soha nem emlékeztem, hogy mi volt 10 sorral előbb. De nem tudok megnézni egyetlen filmet sem, mert felénél már unalmas, egészen másfelé kalandozok. Iszonyatos vizualitás van bennem, állandóan látok, folyamatosan megy bennem a mozi. Sajnos, minden a festés körül forog nálam. Ahogy felkelek, már azon agyalok, hogy mit fogok, mit kellene festeni, honnan szerzek hozzá keretet… ez megy non stop. Eszeveszett egy érzés.
Honnan jönnek a figurák?
Nem tudom… Imádom a misztikus zenéket. Fantasztikusan jó, másállapotba kerülök tőlük, futkározik a hátamon a hideg. Semmi más nem tudja ezt kiváltani.
Bátran használod a színeket.
Mert egy nagyon jó játék. Persze, azért érteni kell hozzá, hogy melyik színt hova teszed, de mégiscsak egy játék a festés, aminek csak a végén látod meg, hogy micsoda. Kell hozzá egy nagymérvű megszállottság, és nagyon-nagyon hinni is kell benne. Főleg magamban, meg abban, hogy sikerülni fog. Nem szabad kétségbeesni, akármi is történik, mert a festés mindenből kihúz. Olajjal festek, néha akrillal is játszogatok, de az olaj a kedvencem, azzal lehet a végtelenségig törölgetni. Amikor csak grafikáztam, megfogadtam, hogy soha nem fogok festeni, mert a grafika a mindenem. Aztán egyszer kaptam valakitől egy egész tekercs, 20 méteres vásznat és egy doboz Rembrandt festéket és elkezdtem festegetni. Rájöttem, hogy ez is nagyon érdekes.
Mennyit és hogyan dolgozol?
Minden nap. Ezért is van az, hogy a kapolcsi fesztivál ideje alatt tiszta beteg vagyok, mert 10 napig nem tudok festeni semmit. Próbáltam ott is, közben alkotgatni, de nem lehet, mert folyamatosan körbefognak. Egyfajta megszállottságról szól ez, ami azóta tart, hogy elkezdtem festeni.
Magad miatt festesz, mert boldoggá tesz, vagy mert adni szeretnél ezzel másoknak is valamit?
Persze, szeretném, ha minél több emberre hatással lenne, ha minél többen látnák a képeimet. Szuper érzés, amikor valaki olyat is meglát benne, amire én nem is gondoltam.
Mi volt az utolsó munkád?
Legutoljára rendelésre a veszprémi várat festettem le az én stílusomban; szerencsére ehhez ragaszkodnak a megrendelőim.
Első szezonod lesz idén Nagyvázsonyban, az érdeklődők most tavasztól tehetnek látogatást a vár szomszédságában található Tündérkertben. Miért választottad ezt a települést?
Mondhatni, vándor életet élünk a feleségemmel. Az utóbbi években ez úgy jött ki, hogy – bárhová is költöztünk – egy-két évig bírtuk valahogy, aztán tovább álltunk egy új helyre. Nem is volt mindig tudatos a változás, például Vászolyban, ahol az egyik legjobban éreztük magunkat, összedőlt a ház. Műemlék jellegű volt, ezért nagyon macerás lett volna annak felújítása. Utána költöztünk Kapolcsra, onnan ismer a fél világ. Az minden évben nagyon jó. Laktunk már többfelé a Bakonyban, az Őrségben, de végül mindig visszatértünk a Balaton-felvidékre. Itt ismernek és szeretnek leginkább.
Azért a képeid ismertsége túlmegy a Balatoni régió határain, ha jól sejtem.
Persze, a vevőim az egész ország területéről érkeznek, meg külföldiek is akadnak szép számmal. De valahogy azt érzem, hogy valami láthatatlan erő mindig visszahúz, ide tartozom.
Hogy vetted észre, mennyire kell a Te személyed is ahhoz, hogy vevőre találjanak a képeid?
Igen, kell a személyes kontaktus, szüksége van rá az embereknek, hogy feltehessék a kérdéseiket. Ami a legjobban bevált eddig, az a kipakolás. Sokat megyünk az országon belül, ilyenkor kiállok a település főterére, így az is látja a képeimet, aki nem akarja. Ez a leghatékonyabb reklám. Általában csak egyszer vagyok ott, legalábbis egy éven belül biztos. Nem szeretem a vásárokat, a nagy fesztiválokat, csak ha egyedül én képviselem a festészetet. Ami pedig a galériákat illeti, egy tucattal is kapcsolatba kerültem annak idején (vagy jó 10 éve), de eléggé keserű tapasztalatokat gyűjtöttem; több helyen is átvertek. Egyes helyeken úgy, hogy azt mondták, hogy már eladták a képet, de valójában ki se tették, de olyan is volt, hogy csak akkor voltak hajlandók kivenni a raktárból, amikor kifejezetten Gombor képet kerestek. Ami pedig az üzletpolitikájukat illeti, az végképp kiakasztott: beadtam 30 ezerért kirakták 200-ért. Bevallom, ezek után el is ment a kedvem a galériáktól. Amikor kijön a jó idő, nyakunkba vesszük a feleségemmel az országot, megyünk mindenfelé.
És mi a helyzet a kiállításokkal?
Júniusban lesz egy Budakalászon, és meghívást kaptam a szintén júniusban megrendezésre kerülő ArtUp Budapest nemzetközi festmény kiállításra, ami a Lurdy Házban kerül megrendezésre. Hívtak már a Gozsdu udvarba is, arról jókat hallottam, de egyszerűen nem érek oda. Annak mondjuk örülnék, ha folyamatosan meg tudnék jelenni különböző városokban önálló kiállítással, de azt vettem észre, hogy az is ismerős alapon működik, vagy legalábbis jó, ha van egy-egy kontakt személy, aki beajánl. Aki ismer, az tudja, hogy nem vagyok jó önmenedzselésben, de mindig tanulok valamit, és szerencsére megtalálnak a szervezők is.
Az viszont jó érzés lehet, hogy az emberek a Te képeidet választják az otthonukba. Nálad van ilyen műtárgy?
Ha megvalósulna az álmom, hogy egyszer építkezhetnék, lenne egy olyan része a háznak, amiben nem lenne egyetlen kép sem. Csak hófehér falak, mennyezet és padló, egy hófehér kanapé meg két hangfal, és semmi más. Néha elképzelem magamat ebben a hatalmas, 60 négyzetméteres hófehér szobában. Amikor ilyen vibráló színkavalkád vesz körül, mint amit most is látsz, mindenhol képek, az egy belső nyugtalanságot kelt. Kellenek kikapcsolódási zónák.
Amíg ez nincs meg, most mi helyettesíti a hófehér szobát?
Kimegyek az erdőbe és sétálgatok.