„Akiben nincs hiba,
azt könnyű szeretni,
mert nincs sehol.”
(Andrea Weaver:
Calumnia)
„Ha nem tudsz megbocsátani, veled van a baj…” – hányszor halljuk és még restelljük is
magunkat miatta a szívünk mélyén. De vajon tényleg így van? Ilyen keményszívűek lennénk? Vagy sérelmeink elmélyülésének okai éppen olyan különböző szinteken állnak, mint az őket feloldó megbocsátás finom rétegei?
Sokféleképpen tudunk megbántani. Szóval, tettel, mulasztással. Megbocsátani viszont csak egyféleképpen. Megértéssel, elfogadással: szeretettel.
Mikor megtörténik a sérelem, a megbántó és sértett fél szembe kerül egymással.
Hiába tudjuk, hogy a megbántások általában nem szándékosak, sőt sokszor mintha önmaguktól termelődnének. Ilyenkor a lelkiismeret, mely nem meglepő módon ismeri a lelket, különböző minőségű akciókba kezd. Szintje szellemünk fejlettségétől függ.
Van, aki azonnal bocsánatot kér. Ismerünk olyat, aki megmagyarázza a tettét.
Sokan inkább megváltoztatják addig önmaguknak állított elvárásaikat, hogy kényelmesebben viseljék a furdalást, és szaladgálnak közöttünk olyanok is, akik mindig a számukra fontosabb dolgokat választják, így soha nem tudnak szívből bocsánatot kérni. Pedig a bocsánatkérés fontos. Már ha lehetőséget kapunk rá, hogy tisztázzuk a dolgainkat. Ilyenkor próbálunk kárpótolni, kiengesztelni, jóvátenni.
De mi van akkor, ha a megbántó fél nem kér bocsánatot, vagy megteszi, de roppant gyenge minőségben? Mi történik abban az esetben, ha bocsánat kérése nem arányos a sérelemmel?
Mert bizony van ez így.
A megbocsátás nyilván a sértett félen múlik. A bocsánatkérésnek azonban igenis igazodnia kell a sértett fájdalmához, de igazodnia kell a sértő lelkiismeret-furdalásának mértékéhez is. Ugye milyen bonyolult? Mert a bocsánatkérés akkor hoz megnyugvást, ha mindkettő megszűnik tőle. Amelyik nem szűnik meg, az volt a nagyobb.
Persze ismerünk olyanokat, akik nem is akarják meghallgatni a bocsánatkérést.
Még a lehetőségét sem adják meg. Ragaszkodnak az áldozat szerepéhez.
Önigazolást találnak benne. A másikról szándékosan megtartott negatív képük azonban saját felelősségüket bizonyítja a konfliktusban. Róluk ilyenkor szomorú szívvel lemondunk. Talán majd egy következő életben találunk megoldást…
Nos, hát ennek fényében eltűnődhetünk így Advent környékén, hogy milyen restanciákkal bírunk bocsánatkérések és megbocsátások terén. Ahol bocsánatot kérhetünk, tegyük meg, és igyekezzünk, hogy arányos legyen a megbántással.
De jó, ha tudjuk, a jóvátétel idejének van ám eleje és vége is.
„Mert legyen bár valaki akármilyen bűnös, hosszan tartó meghurcoltatását az
értelmesebbje mind unja egy idő után.”
(Andrea Weaver: Calumnia)
Hiszen senki sem vezekelhet örökké.
Andrea Weaver
(Takács Andrea)
www.andreaweaver.hu