Christopher Nolan legújabb alkotása, a Dunkirk hatalmas sikerrel fut a mozikban – és nem véletlenül. „Csajos” programként ültünk be barátnőimmel erre a pasisnak mondott filmre, és életünkben először egy percig sem unatkoztunk egy vetítésen. Elmondom, miért.
A dunkerque-i csata igaz története olyan hihetetlen és izgalmas, hogy önmagában is képernyőre kívánkozik: 1940-ben, a második világháború alatt járunk, amikor a francia és brit csapatok védekezésre kényszerültek a La Mancha csatornától nem messze, a Harmadik Birodalom katonáival szemben. Az úgynevezett Dinamó hadművelet célja az volt, hogy 330 ezer szövetséges katonát menekítsenek át a csatorna túlpartjára.
Ebbe a feszült helyzetbe csöppenünk bele a filmnek köszönhetően, ahol szinte gyerekek vívnak élet-halál harcot: egyik oldalon a tenger, másikon az ellenség.
A film viszont mégsem a logisztikai csodának mondható hadművelet egészével foglalkozik, hanem részekre bontva, kisebb történeteken izgulhatunk, hogy csak a legvégén álljon össze a kép a nézőben.
Egyrészt, a szigeten ragadt katonák kiszolgáltatottságát, a levegőben vívott harcokat és a civilek megható mentőakcióját követhetjük nyomon úgy, hogy közben egy-két katonára, civilre koncentrál a rendező. A nagyszerű, pörgős vágások, snittek, a lenyűgöző képi világ lehetővé teszi, hogy szinte ott érezzük magunkat a háború borzalmainak közepén. Nolan nagyon ügyesen vonta bele a nézőt a filmbe: szinte végig féltjük a saját bőrünket is.
A történelemkönyvekből ismert csaták, háborúk egész más megvilágításba kerülnek, mint ahogy esetleg elképzeltük. Rá kell jönnünk, hogy ezeket a harcokat emberek, fiatal fiúk vívták, akik semmivel sem voltak különlegesebbek, mint mi, csak rossz korba születtek.
A jeleneteket eredeti helyszínen forgatták, és a rendező kínosan ügyelt a történelmi hűségre. Minden lövésnek, robbanásnak megvan a helye, ideje, ami hatalmas hatást kelt. Nem is érezzük azt, hogy csak a szokásos „ticsuticsus” háborús filmet nézzük, amiből 12 egy tucat.
A történetben nem kaptak helyet hosszas, érzelmes párbeszédek, de nincs is szükség rájuk. Nem is tudom elképzelni, hogy éles helyzetben csöpögős, hazafias monológok hangzottak volna el, a látottak magukért beszéltek. Amikor a parton ragadva szinte minden reményüket elvesztve várakoznak a kikötőben ezek a fiatal katonák, és a távolban meglátják a civil hajókat, akik életüket kockáztatva a megmentésükre érkeznek, abban minden benne van és nincs szükség szavakra.
Egy jól megkomponált, feszes tempójú és érzelmes filmet kaptunk Nolan-től, ami nemtől és kortól függetlenül, garantáltan ütni fog mindenkinél.