Az első gondolatom a barátsággal kapcsolatban az, hogy milyen sok arca van. Az egyetlen olyan kapcsolati forma, ahol nem lehet és nem is szabad elvárásokat támasztani egymás felé. Abban a pillanatban, hogy megszületik a feltételesség, már nem is beszélhetünk barátságról.
Ezzel a szoros, bizalmas viszonnyal a korai közösségeinkben találkozunk először, amikor felfedezzük, hogy a világ mennyire különböző tud lenni pajtásaink oldaláról. Még őszinte gyerekként kíváncsian tekintünk rájuk és könnyedén fogadjuk be a tőlünk eltérő másságot. Aztán, ahogy mennek előre az évek, már szelektálunk. Nem az érdekel bennünket, hogy miben különbözünk és miért, hanem az, amiben egyet értünk. Kell a baráti megerősítés, a közösség megteremtéséből fakadó megnyugtató érzése, hogy együvé tartozunk. Ebben látjuk erejét, és ez nyújt kapaszkodót. És pontosan ez a legnagyobb galibák okozója. Azt gondoljuk, hogy a lefektetett paktumok szerint a barát kötelessége mindig rendelkezésre állni, igazat adni, bakot tartani, ha úgy hozza az élet. Mindegy, hogy éppen más dolga, vagy álláspontja van, egyszerűen kutya kötelessége mellénk állni. Van, amikor arra kárhoztatjuk barátunkat, hogy erején felül kövesse figyelemmel sorsunk alakulását. Abban a pillanatban, ahogy erőteljesebb az én érzés, mint a mi, veszítettünk.
Amikor egy baráti kapcsolatban megjelenik az elvárás, már elromlott valami. Az út, ami idáig vezet, már korábban elágazott, de valahogy megpróbáljuk visszahúzni magunkhoz. A régi beidegződéseink még nem engedik, hogy elengedjük azt, ami már nem hozzánk tartozik. A hosszú évek alatt szemet hunytunk egy fontos dolog felett. Másképp változtunk. Egy idő után ráeszmélünk, mennyire nehéz ezektől megszabadulni.
Helyette túlzott figyelmet követelünk magunknak és úgy viselkedünk, mint egy energiavámpír. Arra vágyunk, hogy mi legyünk az egyetlen létező a másik ember világában. Képtelenek vagyunk elfogadni, ha a dolgok nem úgy történnek, ahogy azt elvárjuk. Akkor ítélkezünk, elmarasztalunk, tanácsokat osztogatunk, feltételeket szabunk. Végül elcsodálkozunk azon, miért kelt mindez ellenszenvet a másikban. Nincs megértés, nincs empátia, nem viseljük el az őszinte szót, de a hazugságot sem. Ezért zárunk el minden utat a másik hiteles megismerésétől az első nem tetsző dolog alkalmával.
A barátság lelke maga a fejlődés. No, nem kifejezetten csak arra utalok, hogy mindkét félnek előre kell lépnie ahhoz, hogy azonos szinten maradhassanak, hanem egy belső átalakulásra, amely ahhoz szükséges, hogy megértsük és felismerjük az igazi barátság lényegét.
Hosszú utat kell megtennünk, sokat kell tanulnunk önmagunkról ahhoz, hogy tisztán lássuk, mit is ad egy valódi barátság, és mit követel meg tőlünk. Vegyük észre, ha ki akarjuk sajátítani, mert valójában kapcsolatfüggőségünket jelzi. Ha folyamatosan az önigazolást keressük nála, gyermeki minőségben ragadtunk. Ha örökösen kritizáljuk, lényegében nem vesszük észre saját hibáinkat és gyengeségünket. Ha nem tudjuk elfogadni a nemet tőle, képtelenek vagyunk felelősséget vállalni döntéseinkért. Ha megsértődünk rá, tulajdonképpen alacsony az önértékelésünk. Ha nem bízunk benne, gyenge lábakon áll az önismeretünk. Ezért is nehéz igaz barátot találni, hiszen ha önmagunk helyett a másikat akarjuk megváltoztatni, sosem találjuk meg.
Ám mindezek ellenére ne riadjunk meg a barátkozástól, hiszen, ha az út végére érünk, az igazi vár ránk. Szeretetével, elfogadásával, buzdításával és meghallgatni képes támogatásával. Érezzük, hogy mellette önmagunk lehetünk, nem akar megváltoztatni semmi áron, és odaadhatjuk neki a szívünket minden aggódás nélkül. Személy szerint azt tartom nagyra ezekben a kapcsolatokban, hogy nem kell feleslegesen magyarázkodni, nem kell semmit sem titkolni és nem kell állandóan a telefonon lógni, ahhoz, hogy tudjam, fontos vagyok, szeret, és bármikor ott tudjuk folytatni, ahol napokkal, hetekkel ne adj isten hónapokkal korábban abbahagytuk. Mert egy jó barátság fokmérője nem az, hogy napi szinten beletelepszel a másik életébe, hanem az, hogy amikor vele vagyok, csak rá figyelek.
A Vagány nők klubja című film egy igaz barátság története, ami a következőkről mesél: egy baráti kapcsolat nem kér, hanem ad. Nem követel, hanem megelégszik. Nem kisajátít, hanem szárnyalni enged. Nem irigy, hanem veled örül. Nem kritizál, hanem bátorságra ösztönöz. Nem tanácsol, hanem érzőn meghallgat. Nem vádol, hanem elfogad. Nem számon kér, hanem tiszteletben tart. De legfőképp szeretetével vigasztalja, simogatja lelked.
Felfedezted kedves olvasó, mennyi hasonlóság van a barátság és a szerelem között? Meggyőződésem, hogy egy jó párkapcsolat alapja, ha egymás barátai tudunk lenni. No, de ez már egy másik téma.