C.G. Jung, a 20. század egyik legzseniálisabb elméje, az analitikus pszichológia megteremtője, a mélylélektan kiemelkedő tudója 1875. július 27-én született Svájcban, egy lelkész család egyetlen gyermekeként. Pályaválasztását nagyban befolyásolta egykesége miatt kialakult magányossága. Különös érdeklődéssel volt már egész gyerekkorától az álmok és misztikumok irányába, de – egyházi gyökerei okán – természetesen a vallás és az Isten-élmények is foglalkoztatták.
A középiskola után mégis természettudományi- és orvosi tanulmányokat folytatott Baselben. Gyakornokságát egy elmegyógyintézetben töltötte, ekkorra már nem is volt kérdés, hogy mi lesz a szakterülete. 30 évesen találkozott Freuddal, akivel barátok lettek. Kapcsolatukat, ami kölcsönös tiszteleten alapult, az utolsó években élénk szakmai viták jellemezték. Barátságuk 8 év után szakadt meg, aminek kiváltó oka Freud makacs meggyőződése, hogy a neurózisok főként szexuális eredetűek, amivel Jung nem értett egyet.
Jung rengeteget írt, publikált, előadásokat tartott a világ minden pontján, 1943-tól a Bázeli Egyetem orvosipszichológia-professzora lett. 72 éves korában, egy infarktust követően visszavonult és végleg az írásnak szentelte életét. 10 évvel később Aniela Jaffével elkezdte megírni Emlékek, álmok, gondolatok című önéletrajzi kötetét, amit elolvasásra ajánlunk. 1961-ben hunyt el svájci otthonában.
Jung nevéhez kapcsolódik az álomanalízist és a művészetterápia, kijelentette, hogy a művészet képes enyhíteni, gyógyítani a félelmet és a szorongást.
De leginkább a kollektív tudattalan és az archetípusokat megkülönböztető elmélet kötődik hozzá, amely a kollektív tudattalanban meglévő ösztönös viselkedési alapmintákat takarja, amelyek születésünk óta jelen vannak bennünk. Nem mindenkiben aktivizálódik mindegyik archetípus, viszont egy-egy arche domináns módon felismerhető az emberekben. A velünk született személyiség-összetevőkre nyilván hatnak a szülői és közösségi minták, de egyes archék, külső körülmények hatására az élet bármely szakaszában előtérbe kerülhetnek. Amikor például döntéshelyzet előtt állunk és azt érezzük, hogy belső harcot vívunk, akkor tulajdonképpen az archéink viaskodnak egymással és/vagy a viselkedési mintákkal és a külső elvárásokkal.
J. S. Bolen a Bennünk élő Istennők című könyvében ezt úgy írja le, hogy „Személyiségünk különböző oldalai egy kerek asztal körül ülnek. Vannak köztük ura, hölgyek, ifjak, vének és középkorúak, egyesek harsányak és követelődzőek, mások hűvösek és távolságtartóak. Ha némi szerencsénk van, akkor egy egészséges ego (én) ül az asztalfőn és ő elnököl, eldöntve, hogy mikor ki kaphat szót és ki nem. Az elnöknek figyelmes résztvevőnek és hatékony vezetőnek kell lennie, hogy fenn tudja tartani a rendet. Ezek a tulajdonságai egy jól funkcionáló énnek is. Ha az ego (az én) jól működik, akkor megfelelő, a helyzethez illő viselkedés jön létre.” Tehát, az „elnöknek” elég dominánsnak kell lennie ahhoz, hogy ne legyen nagy meghasonlottság. Ismernie kell az asztalnál ülők személyiségét, máskülönben úrrá lehet a bizonytalanság, az ide-oda csapódás, olyan, mintha kívülről rángatnák az embert. Ezek a labilis típusú személyek, akiknél hiányzik az önismeret.
Kell, hogy tudjuk, kik vagyunk, milyen motivációk munkálkodnak bennünk. Márpedig sok szerepszemélyiség él bennünk, amikre oda kell figyelnünk, tudnunk kell, hogy az élet melyik területén vethetők be, mennyire erősek, mire képesek. Erkölcsi értékét tekintve minden archetípusnak van jó és rossz oldala is. Az Én feladata az archetípusok és a komplexusok tudatosítása.
Legfőbb archetípusok:
Persona – Egy maszk, egy szerep, amit a külvilág felé mutatunk. Ez segít minket a társas kapcsolatok kialakításában. Többfajta szerepet kell „játszanunk”: a munkahelyen, egy csapatban, tanfolyamon, stb. A veszélye ennek az, hogy ha túl sok időt töltünk el egy szerepben, ha túlságosan azonosulunk vele, az személyiségzavarhoz, depresszióhoz vezethet.
Az árnyék – A persona ellentéte, személyiségünk kevésbé szerethető, el nem fogadott része, ami kivetülhet álomképekben vagy más emberek formájában. Nem jelent feltétlenül negatív dolgot, mindenkinek más az árnyéka, mégis az ellenség megtestesítője az egyén számára. Minél inkább tagadja valaki, annál sötétebb lesz az árnyéka. Tulajdonképpen a komplexusok összességét jelenti.
Anima és Animus – Az anima a férfiben élő nő, az animus a nőben élő férfi, tehát a belső tudattalanunk ellentétes nemű személyisége. Megmutatja, miként viszonyulunk az ellenkező nemhez, illetve az emberiség ellentétes nemre vonatozó összes élménye nála csapódik le.
Selbst – A személyiségközpont, a lélek centruma, ahol a tudat és a tudattalan találkozik. A Selbst a személyiség központi archetípusa, azaz: a mély-én. A teljesség szimbóluma, hívják Imago Dei-nek, azaz a bennünk élő Isten képének, aminek segítségével közelebb kerülhetünk az Istenhez. Jung elmélete szerint, nagyjából 40 éves kortól jut el az ember a Selbstjének megismeréséhez.
Komplexusok – Jelentős érzelmi tartalommal bíró, önálló akarattal, személyiséggel rendelkező tartalmak, jelképek. A komplexus egy belső vagy külső konfliktusok következtében fellépő disszonancia következménye, ami a tudattal összeférhetetlen lelki tartalmakból áll. Ezek megzavarják a normális pszichés energiaáramlást. Komplexusnak nevezünk minden megoldatlan tudattalan érzelmi töltést.
Jung a freudi pszichoanalízist fejlesztette tovább új felfedezéseivel, új elméleteket és fogalmakat alkotva. Óriási lángelme volt, munkássága felbecsülhetetlen értékkel bírt, amelynek hatása a mai napig erősen jelen van a tudományágban.
Leghíresebb művei:
Pszichológia és vallás (1938)
Emlékek, álmok, gondolatok (1962).