Több mint egy hete olvasom a Weinstein-ügy kapcsán felmerülő újabb és újabb híreket, napi szinten felbukkanó új áldozatok neveit és beszámolóit, közéleti személyiségek, filmesek véleményeit, és nem tudtam hová tenni azt, hogy miért nem jön át a dolog annyira, hogy írni akarjak róla. Vártam hát, figyeltem. Figyeltem magamat, és figyelemmel követtem a híreket, amelyek félnaponta vettek új irányt. Először azt hittem, hogy túl sok, önmagában sokkoló hírt látunk, hallunk, olvasunk napi szinten, hogy a filmekből csöpögő vér és az erőszakból gyúrt poénok miatt van, hogy nem ütött elsőre a dolog, vagy, mert ez is csak egy botránynak tűnt a sok hollywoodi közül. Maga a téma sem volt tabu, még csak nem is új keletű, inkább mindenki számára köztudottnak vélt – ha továbbra is a filmiparra gondolunk.
És ez itt a probléma, azt hiszem. Ez takarta el a lényeget. Nagyon sajnálatos, hogy a hatalommal való visszaélésnek ezen formája, a szexuális zaklatás, az erőszakos viselkedés bármilyen foglalkozás vagy szektor esetében majdhogynem természetes, vagy legalábbis köztudott jelenségként legyen jelen. Mert akárhogy is nézem, ez jön ki; mint ahogy olvashattuk is a nyilatkozatokban, mindenki tudott mindenről. Miért van az, hogy a szereposztó dívány fogalmát korántsem elítélendő, inkább humorosan használt formájában használják, ismerjük? Miért nem vette senki komolyan a színésznők kiszolgáltatott helyzetét? Nem csak Amerikában, a filmgyártás Mekkájában létező problémáról van szó, hanem szerte a világban így működnek a dolgok, mint az mára kiderült. És nem csak a filmeseknél, bármely más területen is működik sajnos a hatalommal való visszaélés, és ugyanúgy szenved az áldozat, a bántalmazott, a zaklatott. És ez itt a lényeg, azt hiszem. Hogy alapjában elvetendő, elítélendő az erőszak legkisebb formája is, legyen szó testi-, lelki-, vagy szóbeli megfélemlítésről, zaklatásról vagy erőszakról.
Nincs olyan, ami feljogosítana egy embert arra, hogy ezeket elkövesse!
Általában férfi elkövetőkről és női áldozatokról beszélnek, pedig – ha csak Nyári Krisztián vallomását is vesszük – ugyanúgy lehetnek bántalmazottak a férfiak is – férfi és női bántalmazó által is. Szerintem, nagyon meglepődnénk, hogy milyen eredmény jönne ki akkor, ha mindenkinek őszintét kellene játszani és elő kellene venni a jó mélyre elásott fájó emlékeit, azokat, amelyeket magának sem mert eddig bevallani. Meggyőződésem, hogy legtöbbünknek volt már akár csak olyanban része, hogy akarata ellenére „úgy” néztek rá, érintették meg, vagy olyat mondtak neki, amiről annak idején nem tudta, hogy micsoda és miért, de érezte, hogy ezzel őt bántják, megalázzák – legyen szó csak egy pillantásról vagy fizikailag is elkövetett szexuális bántalmazásról, erőszakról. Még ha közel sem mindegy, melyik történt meg.
Ami miatt az emberek 99 százaléka hallgat, az a szégyenérzet, a trauma, és az áldozathibáztatás, ami a legfelháborítóbb viselkedés, amit valaki csak tanúsíthat ilyenkor, miután kitudódik egy eset. Sajnos ez a közösségi médiában napi szinten tetten érhető: a primitív hozzáállás, az empátia teljes hiánya, az érzelmi intelligencia alacsony szintje a kommentek olvasásakor fájó élmény. Pedig kell beszélni róla, azért, hogy ne történhessenek meg hasonló dolgok a jövőben, hogy a felnövekvő generáció már határozottan tudja kezelni a problémát, hogy tudja, mi a helyes viselkedés. Talán erre is jó a #MeToo (azaz, „én is” vagy „engem is”) kampány, amit Alyssa Milano színésznő indított el pár napja a Twitteren azzal a felkiáltással, hogy bárki, akit eddig akár csak egyszer is ért szexuális zaklatás, használja a jelet. A közösségi médiában azóta millióan hashtagelték be a szócskát, így vallottak arról, hogy őket is zaklatták már. Két nap után félmillió tweet és tizenkétmillió Facebook-bejegyzés született a #MeToo gyűjtőcímke alatt. Nem tudom, hogy ma már hány milliónál tartunk és csak remélem, hogy az ál – mee too bejelentők nem teszik komolytalanná a dolgot.
Tehát, a Weinstein-ügy gépezete beindult, a bukás után egyre több korábbi áldozata jelentkezett a nyilvánosság előtt, s mesélte el saját sztoriját. Hazánkat sem kerülte ki a hullám, Sárosdi Lilla volt a legbátrabb (hiszen hihetetlen bátorság kell ahhoz, hogy x év távlatából, egy indokolatlanul szégyenfoltként viselt szexuális zaklatást vagy bántalmazást valaki vadidegenekkel megosszon) színésznő, aki legelsőként írta meg Facebook oldalán a több mint 20 évvel ezelőtti történetet, ha úgy tetszik, saját Weinstein sztoriját egy ismert nagyrendezővel, ami után itthon is beindult a lavina.
Színházi és filmes szolidaritás indult egy petíció aláírás gyűjtésével, ami elterjedt a Facebookon, illetve már másnap, a színésznő bejegyzését követő napon Sárosdi Lilla férje, Schilling Árpád rendező is megszólalt, aminek egy részletét idézném:
” … A történetet ismertem már, de sohasem bíztattam, hogy nyilvánossá tegye az ügyét, mert egyrészt tudtam, hogy ez rendkívüli megterhelés lesz számára, másrészt, mert nem tudja majd bizonyítani, amit ténylegesen átélt. Soha nem kételkedtem abban, hogy amit végül önszántából leírt, valóban megtörtént vele. Ő úgy érezte, hogy ebben a helyzetben tudatosítani kell magunkban, ami Hollywoodban megesik, az bizony Magyarországon is rendszeresen előfordul. Hatalmukkal rendszeresen visszaélnek a művészvilág nagyjai. Természetesen nem mindenki él a megfélemlítés eszközével, de ettől még nem kell leborulnunk azok előtt, akik normálisan viselkednek…(…)… A megtévesztett, megzavarodott, megfelelni akaró fiatalok legtöbbször úgy lesznek szexuális zaklatás áldozatai, hogy arról nem is tudnak: fogalmuk sincs arról, hogy ami velük történik, az egyáltalán nincsen rendben…
…A hatalom nem erő. Az ismertség nem tudás. A tisztelet nem örök.”
De nem csak Schilling, sokan mások is kinyilvánították véleményüket az ügy kapcsán, köztük Hajdu Szabolcs filmrendező is:
„2006-ban a Fehér Tenyér című film bemutatása idején sportolói körökben hasonlóan relativizáló, tagadó, bagatellizáló, áldozathibáztató, cinikus reakciókkal találkoztam, de elsősorban a csönddel. Ezek a megnyílvánulások akkor egy letűnt kor ricsajának, utóreflexeinek tűntek, azt goldoltam, már egy modernebb társadalomban élünk. Döcögős az út, de lassan változik a környezet. Tíz évvel később előkerült a Kiss László ügy, ami precedens volt, figyelmeztetés, és ezzel láthatóan elindult a sport világában, (legalábbis most ezt tapasztalom) egy mentális átalakulási folyamat. A színházi és filmes minidiktatúrák ideje is lejár előbb-utóbb, mert egyre többen lesznek, akik nem hagyják magukat infantilizálni, partnerekként, nem pedig alávetett páriaként kötnek szövetséget egy új színházi, vagy filmes produkcióhoz, és nem fogják eltűrni a pszichés terrort, a kiszolgáltatottságot és a megaláztatást. De ehhez igenis bátorságra és olyan kiállásokra van szükség, mint Sárosdi Lilláé, mert különben nem történik semmi, és maradunk: „aki ezer éve magával kötve mint a kéve, sunyít vagy parancsot követ.”
Létay Dóra színésznő is leírta nyilvános véleményét a Facebookon, ami szintén elgondolkodtató, mert szomorú tényeket tartalmaz:
„Igen, fontos erről beszélni. Jó, hogy ők beszéltek. Kell hozzá tényfeltáró újságíró, és bátor alany. Sajnos nem elég a Facebook. A legsajnosabb, hogy a jogrendszer sem elég.
Magyarországon az eddigi két legnagyobb port kavart zaklatási ügy a Sipos Pál és a Kiss László által elkövetett esetek voltak, mindkettő elkenve, megúszva…(…)… Csak annyit szeretnék mondani, hogy az erőszak, a bántalmazás, a szexuális visszaélés egyáltalán nem szakmafüggő…(…)…Kérdezzetek meg fogorvosi asszisztensnőket, hányszor csap a doktor úr a seggükre. Multicég-alkalmazottakat a csapatépítő tréningről. Kistanárokat az őszi szüneti táborról, ahová igazgató úr is elmegy szüretelni. Mondjuk a Parlamentben is legalizáltak már erőszakot a vakkomondorral és húzdfelakombinédatbébivel, amikor női képviselő szólalt fel. Az erőszak, a szexuális visszaélés: hatalommal való visszaélés. Nem szakmafüggő. Sürgős jogi szabályozásra lenne szükség.”
A Weinstein-ügy már nem csupán a „bűnös városra” tartozik, már nem csak egy hollywoodi botrány a sok közül, és nem kizárólag olyan szektorban van jelen, amiben a résztvevők isteneket szoktak játszani, hanem bárkivel bárhol előfordulhat, ezért mindenki ügye. De ahhoz, hogy talán mostanra már mindenhova elért az üzenete, kellettek azok a bátor nők, akik ki mertek állni a nyilvánosság elé. Köszönjük.