Ha magyar film vagy lakásszínház, akkor nekem Hajdu Szabolcs, nagyon az élen. Az Ernelláék Farkaséknál sikere után szerintem még nagyon sokan gondolhatják ezt ugyanígy, de aki már a kezdetektől figyelemmel követte a lázadó típusú, olykor az árral is szembe menő rendező, színész, forgatókönyvíró munkásságát, nem csupán az utóbbi évek, nemzetközi szinten is rangos elismerésekben részesülő alkotásait imádja tőle, hanem a korábbiakat is, amiket szinte mind feleségével, Török-Illyés Orsolyával együtt készített. Most mégsem ezekről akartam vele beszélgetni, hanem legújabb vállalásairól, köztük a Trafóban, december közepén bemutatott Eltűnő ingerek című előadásról (amiről csak felsőfokon tudnék szólni), amiben „csak” főszereplőként volt jelen, vagy közelgő rendezéséről a Radnótiban, de leginkább arról, hogyan látja a dolgokat ma Magyarországon – kulturális és társadalmi vonatkozásban, meg úgy egyáltalán.
Túl az Eltűnő ingerek bemutatóján, mit érzel, hogy sikerült az előadás?
Nagyon pozitív, felvillanyozó élmény volt. A próbafolyamat és a bemutató egyaránt. Úgy éreztük, hogy megindította a közönséget az előadás. Az Eltűnő ingerek olyan alaptémát dolgoz fel, ami a legtöbb ember életében jelen van vagy volt már valamilyen formában, és előbb-utóbb biztosan bekövetkezik: a szülők vagy a legközelebbi hozzátartozók elvesztése, betegségeik, szenvedéseik, haláluk testközeli megtapasztalása. A kiindulópont jelen esetben, ahogyan Pass Andi (az előadás írója rendezője) esetében és általában, nagyon személyes: az édesapja betegsége és halála. De a történet a személyesből az univerzális felé tágul, hiszen a stációk minden esetben nagyon hasonlóak: az orvosok általában ugyanazokat mondják, a családtagok hasonlóan reagálnak, és nyilván a beteg is hasonló fázisokon megy keresztül. Az én apámmal is ez volt néhány éve.
Amikor először vetted kezedbe a szövegkönyvet, láttad, milyen lehetőségek vannak benne a szerepedet illetően, illetve hogy milyen különleges előadás lehet belőle?
Alapvetően másképp néz egy darabra az ember, amikor rendező, és nagyon máshogy, amikor színész. Én ez esetben – színészként – eleinte szinte csak magamat láttam, és nagyon keveset a többiekből, csak lassan kezdtem el többet és jobban rálátni az egészre. Nem volt kérdés, hogy színészként nagy dinamikára lesz szükség, de hogy milyen formában fog tudni ez megtörténni, az elején még nem volt tiszta. Olyan szöveg nélküli mozdulatsorokra gondolok itt elsősorban, amelyek nagyon expresszíven képesek támogatni a történetet. Ezek a verbalitáson túli kifejezési eszközök a próbák során alakultak ki, és nem is nagyon mutathatók meg máshol, mint a színház formanyelvén keresztül.
Szerintem az eszenciáját is ez adta ennek a darabnak, amit, miközben néztem, eszembe jutott, hogy neked is van egy 15 éves körüli lányod, mint Endrének, az általad megformált főszereplőnek.
Aki ráadásul ott ült valahol a közönség soraiban. Pontosabban az ötödik sor közepén, sokszor éppen velem szemben. Tudtam, hogy milyen hatással lesz rá az előadás, mondtam neki már jóval a bemutató előtt, hogy nem biztos, hogy jó ötlet, ha beül rá, de ő nagyon meg akarta nézni. Már akkor elkezdett sírni, amikor meglátott a színpadon, tehát a legeslegelején, még el sem kezdődött az előadás, és sírt a végéig. Nem láttam az arcát, csak a végén, de időnként átvillant az agyamon, hogy ott ül és nézi, és nem biztos, hogy ott kéne ülnie. Közben a másik síkon meg végig bennem volt, hogy tulajdonképpen most azt járom végig, amit az apám, mielőtt meghalt. A harmadik síkon pedig, ami valójában az első sík: én a rendezőnek, a Pass Andinak vagyok az apukája, azt játszom el színészként. Ezek így mind össze-vissza kavarogtak bennem a színpadon, ahol persze mindig csak az adott helyzetre koncentrál az ember. Mégis, folyamatosan cikáztak a dolgok a fejemben: a Pass Andi apukája, aki az én apukám, tulajdonképpen én vagyok, aki a lányom apukája vagyok.
Ráadásul ott van az a furcsa szituáció, hogy te évtizedek óta szinte ugyanazokkal az emberekkel dolgozol, és most egy teljesen új csapat vett körül.
Minden szempontból új volt a helyzet és a feladat. Új volt, hogy pozicionálva vagyok, már nagyon régen volt az, hogy színházban színészként játszottam volna úgy, hogy nem én vagyok a rendező. Ez nagyon jól esett, mert az óriási felelősség, ami a rendezőn van, nem az én vállamat nyomta. Persze a színészi felelősség megvolt, de nem összehasonlítható a súlya a kettőnek. Ennyi év rendezői tapasztalat után már világosan látom ezt.
Akkor ez a felkérés nagyon sok dologra rávilágíthatott, miközben új impulzusokkal is megajándékozott.
Abszolút, miközben nagyon–nagyon jó volt megismerni ezeket az embereket, látni, hogy milyen fegyelmezett tud lenni egy társaság, bár ugye nem egy társulatról, hanem összeválogatott színészekről van szó, akik mind nagyon felkészültek és alázatosak. Második tekintetem nyilván a rendezői tekintet volt; figyeltem őket, hogyan dolgoznak. Láttam, hogy remekül megoldják azokat a komoly feladatokat, amiket ennyi kellékkel és karakterváltással nem egyszerű megcsinálni – már csak technikailag sem. Nekem egyszerű dolgom van, nincs is kellékem, az én kihívásom másban van. Pass Andi olyan morált tud teremteni, hogy végig nagyon intenzív és elmélyült módon folyt a munka, de közben egyszerre volt szabad és laza, konfliktusok nélküli. Nehéz, bonyolult darabról beszélünk, ennek ellenére a bemutatót mindenki a legnagyobb nyugalommal és koncentrációval csinálta végig, ami számomra példaértékű. Igaz, nálunk sincs konfliktus általában, de mi nagyon régóta ismerjük egymást. Mindenesetre nagyon pozitív élmény volt az Eltűnő ingerek, ami fel is töltött. Kár, hogy keveset játsszuk. Februárban lesz legközelebb.
Márciusban meg jön a Gloria a Radnóti Színházban, ahol nem mint színész, hanem mint rendező veszel részt egy szintén különleges darabban.
Ez most egy rendhagyó év lesz. Szándékosan alakítottam így, szükségesnek tartok olyan időszakokat, amikor egyszerre dolgozok és inspirálódok, amikor nem csak kifelé megy mindenféle energia, hanem szokatlan, új helyekről kapok új ingereket. Az évet egy rádiójátékkal indítottuk; feleségem, Orsolya édesanyjának, Illyés Kinga erdélyi színésznőnek a lakását 20 éven keresztül lehallgatta a Securitate, és mi az egész hanganyagot megkaptuk a CNSAS-tól, a bukaresti történeti hivataltól. Ez egy 3000 oldalas dokumentum. Ebből csináltunk egy rádiójátékot. Itt is olyan színészekkel dolgoztam, akikkel előtte soha, ami nagyon jó élmény volt, feltöltött. Utána jött az új filmünk, a Treasure City forgatása nyáron, amit most vágunk, illetve van még ugye az Eltűnő ingerek, és jön az említett Gloria a Radnótiban. Branden Jacobs-Jenkins kortárs amerikai drámaíró darabját a színház választotta ki, ahogy engem, és tulajdonképpen a színészeket is, akikkel most találkoztam először.
Mennyire áll közel hozzád a mű?
A téma, a dialógusszerkesztés és a struktúra is közel áll hozzám. A színház részéről jó választás volt mind a darab, mind a hat színész a szerepekre, és remélem én is jó választás vagyok ehhez a dologhoz.
És mit lehet tudni az új filmről, amit most vágtok?
A Treasure City egy antológikus film, nem egy történetet mesél el, hanem sok aprót, de a szálak valahol mind összeérnek. (Robert Altman nagy szakértője ennek a műfajnak a mozivásznon.) Társadalmi szempontból releváns történetek vannak egymás mellé rakva, egy éjszaka pár órája alatt játszódik minden. Eléggé szövevényes, mégis, alapvetően nagyon egyszerű történéssor, amiben sok minden benne van abból, mint ami most Magyarországon általánosságban és a privát szférában zajlik.
Mennyire számíthatunk politikai és mennyire társadalmi témákra? – már amennyire külön lehet ezeket ma választani Magyarországon.
Minden mindennel összefügg. Én mindig megpróbálom úgy lebontani, hogy ne általánosságban beszéljünk a dolgokról, mert akkor nagy valószínűséggel csak klisékig jutunk. Érdemes ilyenkor elvinni konkrét helyzetekig az adott kérdést. Amikor konkrét szituációban látjuk az okokat és következményeket, egy történés és motivációs láncolatban, teljesen tisztán kaphatjuk meg a (szubjektív) válaszokat. Ezzel tisztul a kép. Említhetném a #meetoo-ügyet vagy a bevándorlás kérdését, amik az elmúlt időszak nagy témái voltak. Szinte mindenki kialakít valamiféle véleményt ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban, de a legtöbb esetben ez nem saját, hanem átvett vélemény, vagy pedig konkrét tapasztalati muníció nélküli, elméletben kialakított vélemény. Én ha véletlenül ilyen témához nyúlok, elsőként azt a kérdést szoktam föltenni magamnak, hogy mi az, ami engem az egészből konkrétan érint? Mit tudok ezekről egészen pontosan? Ha engem személy szerint a téma nem érint, de nagyon fontosnak tartom és érdekel, tudok-e hitelesen mesélni róla? Mi szükséges ehhez? Én vagyok-e a megfelelő személy?
Valószínűnek tartom, hogy az Ernelláék Farkaséknál sikere is nagyrészt ennek köszönhető: közelről ismertük, amiről beszéltünk, közünk volt ahhoz, amit mutattunk. Az új film is hasonló elven működik, a legélesebb témák is le vannak húzva az ember hétköznapjainak a szintjére.
Kíváncsian várom, milyen témákat fogtok a filmben boncolgatni. Ha úgy veszem, akkor te tulajdonképpen sajátos nyelvezeteddel és eszközeiddel erősen tudsz lázadni, ami a filmes élmények és felismerések mellett nagyon fontos érzetet adhat a nézőknek.
Nagyon érdekes kérdés ez, mert igen, én mindig elmondom a véleményem. Csak a jóízlés tart időnként vissza. Függetlenként nem kell eljátszanom semmit és nem kell félnem semmitől. Azoknak az embereknek viszont, akik nem mondják el véleményüket, folyamatosan félniük kell, mert bár van nekik, nem merik elmondani. Ez már önmagában is generál egyfajta frusztrációt belül. Amikor nem pályázok vagy kifejtem valamiről egyértelműen a véleményemet, a hasonlóan gondolkodók, de a félelemtől csendben maradók azt szokták mondani: „Jó, de ti megtehetitek. ” Mi az, hogy mi megtehetjük? Mitől tehetnénk mi meg jobban, mint bárki más? Mi ezt egyszerűen csak bevállaljuk. Bárki bojkottálhatna, megtehetné, hogy elmondja a véleményét. A másik gyakori mondat: „Mert neked nincs vesztenivalód. ” Semmivel sem kevesebb, mint bárki másnak. Persze, alapvetően nincs vesztenivalóm, mert én ezt így alakítottam ki, a saját fejemben, a saját gondolatrendszeremben, hogy ne legyen. Nem hiszek abban, hogy van vesztenivalóm. Sokan inkább megadják és megtagadják magukat, pedig ugyanannyi veszíteni valójuk lenne, mint nekem. A legkisebb presztízs vagy anyagi veszteség is óriási dilemmákat okoz a legtöbb emberben. „Úristen, mi lesz, ha nem fogom megnyerni ezt a pályázatot? Vagy, ha soha többet nem állnak velem szóba? Mi van, ha felkerülök egy listára?” És akkor mi van? Az jobb, hogy nem vagy a listán, hanem hajlongsz, és aztán majd úgy basznak ki, mint macskát szarni?
Miközben azt gondolnánk, hogy az emberek viszonylag korán eljutnak addig, hogy felteszik maguknak a legalapvetőbb kérdést, hogy mit jelent számukra az élet.
Mindig ez a kérdés. És általában sokáig tart, amíg belátjuk, hogy a legjobb, ha vállaljuk magunkat.
Te most hol tartasz, illetve hol tartatok, túl a felismeréseken, néhány lázadáson, megjárva Amerikát és magatokénak tudva rangos nemzetközi elismeréseket?
Most ott tartunk, hogyha már itt vagyunk, akkor próbáljuk megtalálni azt a hasznos funkciót, ami indokolja, hogy én itt legyek, ne pedig máshol. Az egyik ilyen ok, hogy a közösségekben tartsuk a lelket. Azért csináljuk ezeket a programjainkat a saját alkotóközösségünkkel, a Látóképpel. Nem csupán játsszuk az előadásainkat, hanem az előadások után beszélgetéseket tartunk, ami sok embernek ad kapaszkodót, megerősítést. Azt a kulturális szakadékot, ami a vidék és a főváros között egyértelműen érződik, megpróbáljuk áthidalni. Olyan támogatásokat próbálunk felkutatni, aminek segítségével el tudjuk vinni a produkciókat az ország leszakadt régióiba, ahol ugyanúgy megvannak azok az értelmiségi közösségek, mint Budapesten. Mert ugyanúgy megvannak azok a művészeti iskolák, intézmények, ahol fellelhetők azok a csoportok, akik nagyon ki vannak éhezve egy előadásra és utána egy beszélgetésre. A legtöbb esetben azonban nem tudják ezt kifizetni, vagy eszükbe sem jut egy társulatnak, hogy elmenjen hozzájuk. Mi ezt csináltuk az elmúlt hónapokban, nem csak kisvárosokban, hanem falvakban is játszottunk és vetítettünk. Nagyon hasznosnak látom ezeket a találkozásokat. Egy kicsit olyan, mintha vérkeringést kezdenénk pumpálni a haldokló testrészekbe. Feltámasztani a kulturális igényt – ennek a missziónak látom értelmét, ami nem mellékesen minket is feltölt. Sokkal jobban látom magam ebben a történetben, otthonosabban érzem magam így, mintha mondjuk elmennék Franciaországba vagy Amerikába karriert építeni. Voltunk már olyan magaslatokban különböző filmekkel, hogy rálássunk, azon az úton is tovább lehetne menni, de ott én nem igazán látom az emberi fejlődés távlatait.
Én azt látom, hogy nagyon kevesen vagytok egyáltalán függetlenként. Törekvéseitek a főváros-vidék óriási kontrasztjának tompítására, számomra külön értéket képvisel. A leglényegesebb viszont szerintem, hogy tartsátok az emberekben a lelket, mert piszkosul nagy szükség van rá. Ennél nagyobb feladat talán csak az apátia feloldása lenne, ami annyira jellemző, főleg vidéken.
Ezeket a közösségeket fellelni elég nehéz. Az apátia ellen hatékony tud lenni egy beszélgetés, ami feltámasztja az igényt egy következő találkozóra. Hiszem, hogy ha egy helyen a közösség formálódni kezd, aktivizálódik, akkor később már önszerveződően kezdik kiharcolni a hasonló eseményeket. A kisebb települések mellett, idén volt alkalmunk játszani a Nyírő Gyula Kórház addiktológiai osztályán alkohol-, drog- és játékfüggők előtt, de eljutottunk egy kicsiny, zömében romák lakta faluba, Toldra, az Igazgyöngy Alapítvány jóvoltából, ahol vetítés után beszélgettünk. Nagyon sokféle közösség előtt megfordultunk már, így látjuk a különböző társadalmi szinteket, akiknek tagjai soha nem találkoznak egymással. Mi átkötjük őket valahol, és leszűrjük a tapasztalatokat, amiket egy következő előadásunkban esetleg be is tudunk építeni.
Ahhoz, hogy az emberek meghallják, amit mondani akartok, hogy még több helyre eljussatok, a pályázati források, támogatók felkutatása mellett fontos az erős marketing/pr tevékenység, ami nem kevés pénzt igényel. Vagy rosszul gondolom?
Persze, így van. De ha mi ezt elkezdenénk nagyban csinálni, nem tudnánk megőrizni a függetlenségünket, mert elengedhetetlenül szükségünk lenne külső forrásokra. Márpedig, ha elkezdenénk működésre pályázni, máris ki lennénk szolgáltatva. A nagyság égeti a pénzt. Van egy olyan paradoxon az egészben, hogy kisebbnek tűnik, amit mi csinálunk, de lévén, hogy sokkal kevesebbet költünk, jobban megéri. Ráadásul mi sokat is játszunk. Budapesten egy lakás- és stúdiószínházi hálózat kiépítését kezdtük el, olyan házigazdákat, helyeket találtunk, ahol rendszeresen meghirdethetjük az előadásainkat, és ehhez egyre több vidéki helyszín is kapcsolódik.
Ez egy jó iránynak tűnik.
Igen, egy lehetséges életben maradási forma. Nem függeni például az inkompetens és hibbant vezetők kényétől-kedvétől. Most vették el a TAO-t, azelőtt a működési támogatást vonták meg. Mi például ezeknek nem voltuk kiszolgáltatva. Ha létezik a mi esetünkben függőviszony, az a közönségre vonatkozik. Mi csak az embereknek vagyunk kiszolgáltatva.
Minden mindennel összefügg – hogy téged idézzelek. Hiszen, ha nem lettél volna ilyen öntörvényű (ha nevezhetlek így), akkor nem találod meg ezt a köztes utat, ami egy nagyon egyéni út. Meg szoktál néha állni, bele szoktál gondolni, vissza szoktál nézni olykor, hogy lásd, mi után mi következett? Vagy máshonnan szokott érkezni a visszaigazolás, hogy valamit jól csinálsz?
Néha belegondolok, hogy ha beálltam volna, mondjuk színésznek, és maradok akár egy nagy, jó hírű színházban és elkezdek játszani, valószínű nem kezdtem volna el keresni semmit ebben az irányba. Vagy ha beállok a támogatásokért a sorba, akkor nem készül el az Ernelláék. Megcsináltuk a színházat, megcsináltuk a filmet, amiből továbblépve kitaláltuk a lakásvetítést, ebből a lakás- és stúdiószínház hálózatot és az egész működő szisztémát. Nyilván nem véletlenül alakult így minden, hiszen mindez egy gondolkodási folyamat eredménye, annak egy teljesen természetes kifutása. Örülök, hogy az emberek annak idején csatlakoztak hozzánk és gördülékenyen ment minden. Sokan segítettek, és segítenek jelenleg is. Most a fókusz a színházi hálózati struktúrán van. Sokszor játszhatunk, differentált árakon, nem kiszolgáltatva egy bizonyos helynek vagy az állami forrásoknak. És természetesen továbbra is keressük a lehetőségeket.