Fotó: Alan Wainwright ©

Első pillantásra beleszerettem a Kanadában élő magyar fotóművésznő munkáiba. Sasa Gyoker (eredeti nevén Gyökér Sarolta) képeiről nehéz beszélni, azokat látni kell. A különleges érzékkel megkomponált alkotások a világ legrangosabb fotós magazinjaiban is helyet érdemeltek már, költőket ihlettek meg, és naponta járják körbe a világot a közösségi oldalakon. Én is itt találkoztam velük először, és azóta is, ahányszor felbukkan közülük egy a hírfolyamomban, minden alkalommal egy különleges, már-már hipnotikus hangulatba kerülök. Harmónia, szépség, misztikum lengi körül Sasa képeit, aki egészen fiatal korában került ki Ottawába, ahol művészettörténetet tanult. Később olyan előkelő helyeken dolgozott, mint a kanadai Nemzeti Galéria, végül mégis a grafikus pályát választotta. Mindezt beszélgetésünk alatt tudtam meg, amire, legnagyobb örömömre, nem is olyan régen, sor került.

Egyik amerikai szaklapban olvastam Veled egy interjút, melyben olyan budapesti gyerekkori élményeidről beszéltél, amelyek meghatározó szerepet töltöttek be a művészeted kialakulásában. Kiemelnél ezek közül néhányat?

Nagyon szép emlékeim vannak a gyermekkoromból. Édesapámmal kiskoromtól fogva rendszeresen, szinte majdnem minden hétvégén eljártunk múzeumokba. A Szépművészeti Múzeumot szerettem a legjobban, különösen az impresszionisták és a 20. századi festőművészet voltak rám nagy hatással. Állandóan bújtam a kiállításokat, de mindenfajta művészet lenyűgözött. Korán magamba szívtam az albumok varázsát. A szomszéd barátnőm édesanyja festőművész, az édesapja pedig színész volt, oda is állandóan jöttek-mentek a művészek, ami szintén meghatározó élmény volt számomra.

Akkor feltételezem, hogy később művészeti tanulmányokat folytattál.

Igen, de csak később, ugyanis végül Kanadában tanultam olyanokat, amire szívből vágytam.

© Sarolta Gyoker

Jó nagy kanyar lehetett, mire visszaértél a művészetekhez. Elmeséled röviden ezt az utat?

A húszas éveim elején vitt ki a sorsom Kanadába, ahol alkalmam nyílt újra tanulni. Ekkor már nem is volt kérdés, hogy a művészettörténetet fogom választani. Az ország egyik legnevesebb egyetemére nyertem felvételt. Mivel érdekelt a téma és időm is volt, a mesterképzést is befejeztem. Közben állást kaptam a Kanadai Nemzeti Galériában, ahol a kortárs képzőművészet kurátorának asszisztenseként dolgoztam. Szerettem a munkámat, de inkább azt a részét, amikor az alkotókkal találkozhattam, a többi kutatásra épülő munka volt, úgynevezett indoklásokat kellett írni, hogy miért vegyen a galéria bizonyos műveket. Ez elsősorban bal agyféltekét megmozgató feladat volt, nekem pedig hiányzott a kreativitás.

Akkor jött a fotózás?

Nem, az tulajdonképpen folyamatosan megvolt. Az első fényképezőgépet Édesapám adta a kezembe, még 10-12 éves koromban. Ő ugyanis nagyon szeretett fotózni. Még most is bennem él, ahogy kéz a kézben nagyokat sétáltunk, és akárhova mentünk, ő mindig hozta a gépet. Mindenfélét mesélt nekem a kontrasztról meg témákról. Érdekes volt, én pedig gyerekként nagyon magamba szívtam mindent, amit mondott.

© Sarolta Gyoker

Utána mikor vettél újra a kezedbe gépet? Esetleg egy fotósuliban?

Abszolút nem tanultam szinte semmit a fotózásról. Csak úgy élvezetből kezdtem el magamtól felfedezni, jócskán már felnőttkoromban. Az analóg gépekkel kezdtem, egyik fotós barátomnak volt sötétkamrája, ahol jobban belemélyedhettem a fotózás tudományába, de mivel ezrével készítettem képeket, nagyon sokba került a nagyítás. Úgy 12-13 éve vettem meg az első digitális fényképezőgépemet.

Ha nem tanultad iskolában, ki mutatta meg Neked a gép kezelését, a trükköket és a mindenféle fontos tudnivalókat?

Mivel nagyon érdekelt a dolog, beágyaztam magam a könyvesboltokba és a könyvtárakba, hogy megtudjam, hogyan működik egy ilyen szerkentyű. Nézegettem rajta a beállításokat, az expozíciót, és közben elkezdtem tanulni a Photoshopot, az én új sötétkamrámat. Tényleg nagyon természetesen jött a két új tanulnivaló egymás mellett, nekem pedig nagy öröm volt ezekkel ismerkedni és kísérletezgetni. Sokszor hajnalig fennmaradtam anélkül, hogy észrevettem volna az idő múlását.

© Sarolta Gyoker

Ha jól sejtem, a természetet hívtad segítségül, amikor témát kerestél, és az a kedvenced ma is.

Tudom, rém egyszerűen hangozhat, de én mindig azt fényképezem, ami van. Ha például San Franciscoban élnék, biztos belevetném magam az utcai fotózásba, de most itt élek, Ottawában, ami nem egy nagy város, nem túl érdekes utcai szinten, viszont szép helyek vannak. És igen, jól sejted, én borzasztóan szeretem a természetet, ami egész évben csodálatos látnivalókban bővelkedik. Az otthonom mellett fut egy kis biciklis út, amin pár perc alatt eljutni egy kis erdei részbe, ahol órákig lehet kerékpározni, le a folyóhoz és vissza. Imádom!

Ekkora szeretet mellett nem lehet nehéz meglátnod a témát.

Egyből megtalálom mindig, csak sosem sikerül úgy, ahogy szeretném. Ilyenkor megesz a fene. Amikor olyan gyönyörű valami, hogy tényleg meg akarnám fogni, ám valami miatt mégsem az jön ki végeredménynek, amit elképzelek. Nagyon ritka az, hogy elégedett vagyok. Annyira magával ragad, amit látok, hogy meg kell oldani azt, hogy a kép ne legyen az a bájosan szép típusú kép. Nekem nem elég az, hogy csupán szép legyen. Ez az, ami kihívás.

© Sarolta Gyoker

El szoktad előre tervezni, hogy mit szeretnél aznap fotózni?

Szinte soha, hiszen rengeteg látnivaló megkap, magával tud ragadni, annak ellenére, hogy mások nagyon könnyen elsétálnak mellette. Sőt, sokszor meg is állnak, rám merednek tágra nyílt szemmel, és megkérdezik, mit is látok ott tulajdonképpen.
Inkább az a fontos, hogy akárhol is járok, egyfajta belső csend kell, hogy uralkodjon bennem. Ilyenkor valami nagyon „élesre állított”, meditatív állapotba kerülök, mélyen átszellemülök. És ez meghozza a témát is.

Hány éve találtál rá a saját álomszerű stílusodra?

Ez azért érdekes kérdés, mert én még mindig nem tudom, hogy van-e nekem olyanom. Nehéz olyat állítanom, hogy van egy saját stílusom. Bizonyos módon szeretném is, meg nem is, ha lenne. Mert annyi mindent meg szeretnék mutatni, ami épp hogy a sokszínűségről szól.

© Sarolta Gyoker

Érdekes, hogy a színeket említed, mert szinte az összes képed, amit láttam, az fekete-fehér.

Pedig vannak színes képeim is, bár való igaz, lényegesen több a fekete-fehér. Imádom az őszi színeket, az erdő, amin járok, olyan pompás színorgiát képes a szemem elé tárni, hogy nem bírok magammal, és csak fotózom minden apró részletét. A fények és a színek teljesen levesznek a lábamról. De tény, a téli motívumok nagyon vonzanak. Talán azért is van ez így, mert ilyenkor a lelkem nagyon rá tud hangolódni a természetben rejlő csendre, és mert ilyenkor a természet teljesen levet minden ruhát, és a meztelen valóság váza tárul elém. Még nagyobb a harmónia. Sajátomnak érzem a minimalista kifejezésmódot, de ugyanúgy vonz egy teljesen más vonal is, amit szeretnék még kikísérletezni. Az már egy absztrahált stílus, ami inkább egy festői vonalra vinne, mint a grafikai vonalra.

Nagyon szeretem a képeiden, hogy mindegyik maga egy alkotás. Volt, amelyik egy japán művészeti motívumot juttatott az eszembe, de mindegyikben ott van az a plusz, ami a gyönyörű fotót és a művészeti alkotást megkülönbözteti. Nem véletlenül használják illusztrációnak a képeidet szépirodalmi kötetekben. Felsorolnád nagyjából ezeket, illetve a saját kiadványaidat?

Tavaly David Gibson angol utcai fotós tett közzé egy neves kötetet, amit a Prestel kiadó adott ki, „100 Great Street Photographs“ cimmel. Nagy megtiszteltetés volt, hogy megkeresett, betehetné-e az egyik téli utcaképemet (kutyákrol a havon). A Hegyi Zoltán „Shizoo“ c. verseskötetében található képekhez is hozzájárultam, és egy kicsit régebben egy angol kötetben, amit a Charnwood Arts 40. születésnapja/évfordulója alkalmából adtak ki, kis fejezetet szenteltek az én képeimnek is. Szinten most fog megjelenni egy kaliforniai költő verseskötete, amiben kb. 10 fotóm lesz reprezentalva. A közelmúltban kaptam is egy örömhírt: a Black+White Photography magazintól, Angliából, hogy ők is beválasztották az egyik fekete-fehér képemet a következő B +W-ba, ami februarban jelenik meg.

© Sarolta Gyoker

Szívből gratulálok!

Köszönöm! Ez egy nagyon nívós magazin, egyik kedvencem, úgyhogy én is örültem. Nemrég elküldte a magazin szerkesztője a kiadói verziót, és amikor megláttam, kik szerepelnek benne, azon gondolkoztam, hogy kerülök én ebbe bele? Annyira gyönyörűek…. furcsa volt, hogy ezek között ott van az én képem.

Mennyit kísérletezel egy-egy fotóval, mire elnyeri végső formáját? Mi a cél? Mi az, amit Te viszont szeretnél látni a képeiden?

Nem is tudom. Talán az lenne a legjobb válasz erre, hogy próbálom vizuálisan visszaadni azt az érzésvilágot, ami akkor vett körül, amikor fényképeztem. Nem csinálok egyébként sok mindent Photoshoppal. Nem szeretek filtereket használni. Tudod, én még a komputer előtti időkben előtti időkben jöttem ki… Néha a kontrasztot kiemelem, és kitörlöm a kis „bütyköket“. A fekete-fehérrel játszadozom el hosszabban, hogy mit lenne jobb kihangsúlyozni. Egy képből általában körülbelül 20 verziót csinálok, és abból választom ki, hogy melyik áll hozzám legközelebb. Ez persze nagyon nehéz néha, és napról-napra változik.

© Sarolta Gyoker

Azt hiszem, szerencsés vagy, hogy nem megélhetési forrás számodra a fotózás. Ezt egyértelműen kihallani az iránta érzett szeretetedből.

Roppant nagy örömforrás nekem a fotózás. Ha egy hétig nem fotózom, vagy nincs egy normális képem egy hét alatt, akkor szinte depresszióba süllyedek – de már 3 nap is elég. Lehet, hogy a függőségem a fotózás iránt már kicsit átlendült egy határon. Az az igazság, hogy bárhová is megyek, állandóan meg akarok állni, mert mindenhol látok valami szépet. Amikor egyedül vagyok, akkor nincs is ezzel gond, de néha az emberek idegeire megyek. Ezért is nagyon jó találni valakit, aki szintén a fotózás szerelmese. Ez egy állandó motiváció számomra. Úgy érzem, alapvetően óriási bennem az életszeretet, roppant módon tudom értékelni a kis dolgokat. Nagyon tudok örülni mindennek. Azt hiszem, ez jó. Itt vagyok, mert most itt kell lennem, és ez békével tölt el. Borzasztó hálás vagyok sok mindenért. Főleg a páromért, aki a legfontosabb nekem.

És mit dolgozol? Azt is ilyen nagy odaadással végzed?

Grafikus szerkesztő vagyok. Az meg úgy jött, hogy a galériában, ahol régen dolgoztam, az egyik kiállítás katalógusát jött megmutatni egy montreáli grafikus. Annyira gyönyörű munka volt, hogy egyből beleszerettem. Akkor eldöntöttem, hogy én ezt szeretném tanulni. Így tanultam meg a grafikát, ami nagy örömem, mert szeretem csinálni. Ad egy bizonyos szabadságot, amire szükségem van, ugyanakkor rengeteg közös szálat találok a fényképezés és a grafika között, így egymást ki is egészíti számomra a kettő.

© Sarolta Gyoker

És ha azt kérdem, Kanada vagy Magyarország az otthonod? Az egyik itthon, a másik otthon? Ennyi év után Kanadát is annak tekintheted már, gondolom.

Erről a kérdésről eszembe jut az, amikor egyszer jöttem haza repülőn és nagyon helyes stewardess kérdezte, hogy most hazajövök vagy hazulról jövök -e? Azt válaszoltam, bárcsak meg tudnám mondani. Lehet, hogy nagyon romantikus dolog a részemről, de bennem nagyon-nagyon mélyen gyökeret vert a magyarság. Amikor Amerikán belül utazunk és megkérdezik, honnan valók vagyunk, én mindig azt mondom, hogy Magyarországról. Ha megkérdezik, magyar vagy kanadai vagyok -e, a magyart mondom, mert inkább érzem úgy. Ezért is szégyellem annyira, hogy néha nehezem találom a szavakat, de amikor hazalátogatok, egy-két héten belül átállok. Itt ugye évtizedek óta angolul beszélek, angolul is gondolkodom. Nagyon szeretem a kanadai természetet. Az emberek, akik itt Kanadában, Amerikában élnek, számomra gyakran tűnnek olyannak, mint a gyermekek. Roppant jóindulatúak, nincs bennük semmi rosszindulat, és végtelenül türelmesek. Ha valami rossz történik az életükben, azt mondják, a változás jó dolog. Van bennük egyfajta gyermeki attitűd, amit otthon nem találok. Európa ilyen szempontból is öreg kontinens. Sokat gondolok arra, hogy mi lett volna, ha otthon maradok, ha nem ülök fel annak idején a gépre.

© Sarolta Gyoker

Pedig roppant szerencsésnek vallhatod magad, hiszen szereted az életedet és a munkádat, kiegyensúlyozott, boldog párkapcsolatban élsz, jó emberekkel vagy körülvéve.

Persze, ez így van, hálás is vagyok mindezért. De csak felmerül az emberben a mi lett volna ha kérdés, amikor ilyen messze vetődik hazájától… Néha hazajárok látogatóba, és azt látom, hogy csodálatos lelkület van Magyarországon. Pozitív élményeim vannak az emberekről, úgyhogy nekem ilyen szempontból vonzó az ország. De azt is látom, amikor otthon vagyok, hogy a közhangulat egy puskaporos hordóhoz hasonlít, ami robbanni készül. Érzem a feszültséget, amikor buszon vagy villamoson utazok, vagy csak a városban bóklászok. Látom, sokan aggódnak, mi lesz most az országgal. Nem könnyű a helyzet. Kanada Amerikához képes baloldali, szerencsére jó helyen van szíve az itteni elnöknek. Igaz, engem a politika annyira nem foglalkoztat, bár a jelenlegi amerikai, ijesztően abszurd és hajmeresztő politikai légkörből nemigen lehet kivonni magunkat.

Viszont, hogy pozitívan zárjuk a beszélgetést, még azt elárulod nekem, milyen terveid, álmaid vannak az idei évre? Gondolok itt olyasmire, mint hogy bekerülj egy régóta vágyott kiállítóhelyre, hogy egy jelentősebb, rangos intézmény falain lógjanak a képeid?

Nincs ilyen álmom. Nekem csak az a fontos, hogy legyen újabb és újabb fotóm. A kiállítás az alkotói munka egy része, de számomra az okozza a legnagyobb boldogságot, hogy fényképezhetek, hogy van ihletés és ötlet. Ez az én igazi álmom.

© Sarolta Gyoker

Még több kép Sasa munkáiból:

 

Olvasnál még több, hasonló témában írt cikket? Elsők között küldjük ki Neked friss írásainkat e-mailen, ha feliratkozol. Nyugi, nem fogunk bombázni kéretlen levélszeméttel, pluszban nem maradsz le semmiről, ami a Füzetbe készül. Adatvédelmi szabályzat