Warning: file_put_contents(): Only -1 of 46307 bytes written, possibly out of free disk space in /web/k5fc/afuzet.hu/wp-content/plugins/bsa-plugin-pro-scripteo/frontend/css/template.css.php on line 31
Amikor a punk rock hangulat kerekesszéken érkezik: Tiszta szívvel - aFüzet

Amikor a punk rock hangulat kerekesszéken érkezik: Tiszta szívvel

Till Attila filmjének előzetesét nézve, vagy annak szinopszisát olvasva, könnyen arra az amúgy téves következtetésre juthatunk, hogy egy újabb kellemetlen viccelődést fogunk látni, vagy valami zs-kategóriás nyomorpornót, amivel már annyiszor találkoztunk. A filmet látva viszont kellemes meglepetésben lesz része a nézőnek, ugyanis egy szépen felépített, realista emberi történetet ismerünk meg, amiben az apa nélkül felnőtt fiatal fiú fejlődéstörténetének íve annyira jól van felépítve, hogy bőven egyensúlyozza a Rupaszov karakterének humoros mivoltát. Ezt a két szempontot figyelembe véve kijelenthető, hogy a Tiszta szívvel végre egy jó film a társadalmi érzékenyítésre. A fogyatékkal élő emberek is teljes életet akarnak élni, csajozni, szórakozni, pénzt szerezni.

A film történetvezetése nem a megszokott lineáris, inkább egy kicsapongó, töredékes szerkezetű; több kis történetet láthatunk, amit a film utolsó perceiben köt végül össze a rendező. Ilyen tekintetben a modernista filmekre emlékeztet. A film ezen jellege miatt, és mivel a történet se egy megszokott témát dolgoz fel, a különböző részek minőségileg is eltérnek egymástól, és néha nehéz komolyan venni a thrillerre hajazó részeket, egy-egy improvizált, humoros rész után. Példa erre az a jelenet, amikor a két srác először lesz szemtanúja annak, ahogy Rupaszov gyilkosságot követ el. A bérgyilkos odagördül hozzájuk, és fegyvert szegez Zolika fejéhez. A néző ezek után arra számít, hogy jön egy fontos pillanat, ahol láthatja a srácok reakcióját, elkezd épülni a három figura kapcsolata, viszont ez nem történik meg, a jelenet ezzel véget is ér, és Zolikáék legközelebb önként jelentkeznek a következő akcióra.

Az ilyesfajta önkényesség jellemző többek közt Antonioni filmjeire, például a Nagyítás-ra, ahol a tényleges cselekményt kihagyja a filmből a rendező, de akár a korábban Resnais által rendezett Tavaly Marienbadban is felhozható példának, ahol a végletekig van nyúzva az önkényesség, a valóság teljesen összeolvad a képzelettel. Till filmjében hasonló zavarosság van, ugyanis a film végig egyensúlyoz a kissé tarantinós mozis/képregényes gengszteresztétika, és a nagyon is valóságszagú kor- és környezetrajz között, méghozzá sikeresen, és nagyon is tudatosan, viszont ennek okára csak a film vége ad választ. Ugyan sejthető, hogy mi lesz a végkifejlet, ez nem zavaró, a néző nem vágyik görcsösen a megoldásra, mert a szereplők közti kémia lefoglalja.

A töredékes szerkezettől függetlenül viszont rengeteg emlékezetes jelenet van a filmben, lesújtó szembenézni Zoli sérült gerincével, viszont üdítő nézni az olyan humoros részeket, ahol a fogyatékkal élő karakterek magukon is nevetnek, amikor egy hétköznapi dolog akadályt jelent nekik.

Fontos azt kiemelni, hogy a film nem azt akarja elérni, hogy a kerekesszékes szereplőkön nevessünk, sokkal inkább velük együtt, és az együttérzést se fogyatékos mivoltjuk váltja ki a nézőből, sokkal inkább az emberi dolgok, amik velük történnek. Sajnáljuk Rupaszovot, de nem azért, mert nem tud járni, hanem azért, mert a nő, akit igazán szeret, éppen készül hozzámenni valaki máshoz. Sőt, a nyugalmazott tűzoltó karaktere az egyik legmenőbb filmes bérgyilkos, aki megfordult a vásznon, egy új ízt adva, a már jól bejáratott zsánernek. Érdekes, szokatlan, mindemellett reálisan bemutatja, hogy mivel jár egy kerekesszékes élete, de a hangsúly a három főszereplő idővel kialakuló kapcsolatán van, ami annyira működik, hogy szórakoztató tud lenni minden, amit együtt csinálnak. Ennek a kapcsolatnak a hitelességét az is erősíti, hogy Till Attila gyakran a színészekre hagyta, hogy improvizáljanak a jelenetekben, és ezek az improvizálások legtöbb esetben nagyon jól sikerültek, főleg Thuróczynak köszönhetően, aki úgy tud sóhajtozva bazmegezni a filmvásznon, mint nagyon kevesen. Ugyanakkor ehhez komoly köze van a nem képzett színészeknek is, mint amilyen Thuróczy két valóban mozgássérült partnere, Fenyvesi Zoltán és Fekete Ádám, akik, ha nem mondanák, akkor is egyértelmű lenne, hogy a nem gengszterfilmes dolgokban szinte magukat játsszák.

Bár a film nem akar a mozgássérültekről dokumentarista körképet rajzolni, a kameraállások alkalmazkodnak hozzájuk, és mivel a szereplők nem kétlábon járó emberek, ezért a perspektíva is az ő magasságukból mutatja meg a világot. Ez a nézőpont egy szokatlan élményt nyújt, ugyanis a klasszikus fejmagasság, valamit a békaperspektíva között helyezkedik el, és mivel ritkán hasznát módszer, egy érdekes vizuális élményt nyújt. Till már a Pánikban is megmutatta, hogy imád kísérletezni a kameramozgásokkal, zenei klippekre emlékeztető vágással, most pedig alkalma volt akciójeleneteket rendezni, és élt a lehetőséggel – kamerába (vagy legalábbis az előtte levő szélvédőre) fröccsenő vért például keveset láthattunk eddig ennyire plasztikusan magyar filmben. Több helyen kocsizással rekonstruálja kerekesszékes karaktere nézőpontját. Ugyanakkor megjelenik a filmben ennek a perspektívának a párja is, az, ahogy egy külső szemlélő, például a boltoslány, nem látja, csak hallja, amit Zolika mond, mert az kerekesszékben ülve nem éri fel az utánfutó-bolt ablakát.

Hasonló megvalósításokat találhatunk az Olivier Nakache és Éric Toledano által rendezett Életrevalók-ban is, és mivel a témája valamilyen szinten hasonló, ezért több párhuzam is vonható a két film között. Egyik ilyen párhuzam, ami erősen a sztereotípiákra épít, hogy az átlagember nehezen tudja elfogadni, hogy valóban semmit nem éreznek a lebénult személyek.

A film hitelességéhez nagyon sokat hozzáadnak az improvizációs jelenetek mellet a remekül megírt párbeszédek. Képesek elérni azt, amivel nagyon sok magyar film próbálkozott, viszont legtöbbször csúfos kudarcot vallott: úgy beszélnek benne a karakterek, ahogy az emberek szoktak az utcán. Legtöbb esetben úgy tűnik, mintha az írók sosem találkoznának emberekkel, ezért úgy beszéltetik szereplőiket, mintha nyugtatók hatása alatt lennének, és képtelenek félmondatoknál többet egyszerre elmondani. Ezzel nemcsak a film minősége romlik, de az nézői élmény is, olyan érzés mintha hülyének néznének. Ilyen kellemetlen élmény volt a 2014-ben megjelent Viharsarok, ahol ugyan a történet nagyjából rendben volt (amíg el nem kezdte a rendező feleslegesen bonyolítani), viszont a párbeszédek kevésbé voltak hitelesek, a legjobb pillanatok akkor voltak a filmben, amikor épp senki nem beszélt. Itt a szereplők úgy beszélnek, hogy azonnal valódinak érződnek, minden szavuk természetesnek hat.

Szintén erős pontnak számít a filmben a hangok hitelessége, erőssége. A fegyverlövések végre nem petárda robbanásnak tűnnek, megvan a mélységük és a jelentőségük. A környezeti hangok, illetve a már tárgyalt párbeszédek mellett a film zenéje is kiváló lett. A film ritmusát erősen meghatározza a zenei anyag, amely összesen huszonegy, kísérő- és betétdalból áll. A feszesre húzott soundtrack szerzője Kalotás Csaba, akinek a nevével egyre több magyar film stáblistáján találkozhatunk. A szerzőre jellemző elektronikánál valamelyest dallamosabb darabokat tartalmazó válogatást Till Attila sem győzte dicsérni a film sajtóbemutatója utáni beszélgetésen, ahol kiemelte, hogy Kalotás ötletei mennyire szerencsésen találkoztak az ő elvárásaival. A betétdalokban énekesként hallhatjuk Berger Dalmát a Volkova Sistersből, mellette közreműködik a Jazzékiel és a Grand Mexican Warlock billentyűse, Hegyi Áron, illetve Hegyi Dávid (aki zeneszerzőként is besegített egy keveset).

A film sikerére való tekintettel, 2020 elején Noah Wyle, a Vészhelyzet egykori Carter doktora és régi alkotótársa, Zach Luna megvásárolta a film jogait, és minisorozatot terveznek gyártani belőle. Noah Wyle hosszú ideje kampányol már a fogyatékkal élők jogaiért, 2012-ben le is tartóztatták egy tüntetésen, amit a kerekesszékesek támogatásának csökkentése kapcsán szerveztek. Így nem csoda, hogy a Tiszta szívvel, melyben valóban mozgássérült a két fiatal főszereplő felkeltette a figyelmét.

„Van a filmnek valami punk rock hangulata. Sosem láttam hasonlót. A főszerepeket olyan színészek játsszák, akik fogyatékkal élnek, és egészen megütődtem azon, ahogy az együttérzésemet, az empátiámat, és az enyhe szánakozásomat ezen közösség felé a film erőszakosan az arcomba tolta. Emlékeztetett, hogy ők mennyire nem akarják mindezt.”

Wyle szerint ez a téma bőven túlnő egy játékfilm korlátain, ezért lesz alkalmas a minisorozat-forma, emellett újra szeretné definiálni a fogalmainkat a fogyatékkal élőkről, és arról, hogy mire képesek, mert még ma, az inkluzivitás korában is óriási hiányosságok vannak a fogyatékkal élők reprezentálásában.

A Tiszta szívvel üdítő példa a magyar filmes felhozatalban, mert a cselekmény helyett a karaktereire fekteti a hangsúlyt, és nem tömi tele szükségtelen csavarokkal. Jól vegyíti a különböző hangulatokat, alkalmanként vicces, izgalmas, máskor szomorú, néhol pedig szívet melengető, de az se ritka, hogy egyszerre kapjuk az impulzusokat, ezzel pedig tényleg nagyon életszagú a történet. A filmet nézve simán elhisszük, hogy ez megtörténhet Magyarországon, nem valami eszement Marvel film.

 

 

A borítóképen : Fenyvesi Zoltán, Thuróczy Szabolcs