A Balaton környékén rengeteg étterem várja vendégeit, aminek jó része csak szezonális jelleggel van nyitva, így, ha találunk egy számunkra kiváló minősítéssel „vizsgázott” helyet, igyekszünk minél többször eljutni oda. Az igazán jó vendéglőknek még reklám sem kell, eladják magukat az ételek, a tulajdonos és a személyzet stílusa, eredetisége. Pont egy ilyen étteremről kell hogy szóljak, amit pár éve még az év kisvendéglőjének választottak meg, és ami szinte a nyitása óta gasztrobloggerek zarándokhelye.
A hévíz-egregyi Öregharang Borozóról van szó, aminek Fisli Gábor a megálmodója, aki (és ezt minden ismerőse, családtagja, barátja ezerszázalékosan igazolná) külön cikket, vagy még inkább, külön rovatot érdemelne. Gabca (ahogy én hívom) azt találta ki úgy 9 éve, hogy olyan vendéglátóhelyet nyit, ahol nincs helye olyan úri huncutságoknak, mint a kóla vagy más, boltban kapható fölösleges és egészségtelen fogyasztói kedvencek, sem olyan ételeknek, amit szinte bármelyik étteremben kapni: ő bizony az eredetei magyar szürkemarhánál és mangalicánál lejjebb nem adja.
Ez még annyira nem hangzik extrémnek, ugye? De ha azt mondom, hogy van vizibivaly, kecske és szamár is, az nem annyira átlagos talán. Márpedig itt ilyen és hasonló ételeket kapni, de úgy elkészítve, hogy beájul tőle az ember lánya és fia.
Amikor megkérdeztem tőle, hogy miért pont ilyen éttermet nyitott, azt válaszolta, hogy meg akarta mutatni, hogy a magyar konyha nem csak egyféle lehet, amivel mindenhol találkozni az országban. Mint mondta, ő megadta az irányt, másolják is már, aminek tényleg örül.
Minden nap ételkülönlegességekkel várja vendégeit az étterem összeszokott csapata, akik mind nagyon eredeti figurák. Bármelyikük is fogadja a vendéget, az biztos, hogy se étlap, se itallap nem lesz nála – legalábbis a klasszikus értelembe vett módon semmiképp. Az van, hogy itt egy kis laza ismerkedős estre kell számítani, ha őket választja az ember. Megmondják mi van, te meg vagy kérdezel vagy csak nézel, mert nem érted, mi történik veled, körülötted éppen. Ha nem vagy elég határozott, ő kimondja helyetted, hogy mit kérsz.
Ez a kedvenc jelenetem. Úgy kell elképzelnél az ételrendelést, hogy jön az asztalhoz a pincér (de ez itt nem is jó szó rá), aki hoz magával egy körülbelül másfél méter szer egy méteres táblát, amire fel vannak rajzolva különböző állatfejek, alatta meg számok. Ha ügyes, vagy nem abszolút városi a vendég, van rá esély, hogy fel is ismeri mindegyiket, de azért nem árt az a pár kísérő mondat, ami mindegyikhez jár. Az étlaphelyettesítő megoldás sok vendég arcára csal döbbenetet és/vagy hangos kacagást, ami nem is csoda – elég rendhagyó módja ez az ételek ismertetésének. A humorral sincs gond, ha engem kérdeztek, és mivel a személyzet több nyelven beszél, nem látni olyan asztalt, ahol ne harsanna föl egy-egy vidám nevetés a rendelésfelvétel vagy a kiszolgálások alkalmával.
Nem nehéz itt sok időt eltölteni, ami nem azért van, mert lassú lenne a konyha vagy az iram, hanem maga a környezet vendégmarasztaló. Az egregyi rész eleve rendelkezik egy sajátos bájjal: pincék és szőlőlugasok alkotják a az önmagában nem nagy városrészt. Az Öregharang ezen belül is a legutolsó parcellákban kapott helyet, közvetlenül az Árpád-kori templom szomszédságában. A takaros kis telken a gyerekekre is gondoltak, van fajátszótér, függőágy és sok-sok gyümölcsfa. Szóval nem igen akarózik az embernek fölállni a szép nagy, egészséges, árnyékot adó fák alól. A természetben ücsörgős, borozgatós esték varázsa itt nagyon élő, kézzel tapintható élmény, ami megfejelve egy tökéletesen elkészített, nagyon egyedi hungarikumnak számító ételkülönlegességgel, több, mint amit egy vendég kaphat ma – bármilyen nációról is legyen szó.
Fine dining ide, menő borvacsorák oda, a legpuccosabb vendégek is szemem láttára ájultak be és ettek a fiúk tenyeréből az első megízlelt falat után. Így megy ez errefelé, az Öregharangban, Egregyen.
