Van egy téma, ami hihetetlen mértékben felhergel, bármikor is jön szembe velem. Legyen ez a tv képernyője, egy internetes fórum kommentje vagy ne adj Isten, valamelyik közösségi oldal posztja. Egyszerűen összerándul a gyomrom és ökölbe szorul a kezem. Hát még, amikor tudomásom van az ismeretségi körömből ilyen esetekről! A családon belüli erőszak, a gyengék elleni terror korunk pestise, ami ha valahova beteszi a lábát, kiirtani sem lehet.
Mivel próbálok tudatos és empatikus is lenne egyszerre, beleképzelem magam mindkét fél helyzetébe. Honnan jön az agresszor, milyen gyermekkora volt, biztos őt is bántották és rengeteg trauma érte. Olyan határtalan benne a gyűlölet, hogy pontosan azokon torolja meg lelki sérüléseit, akiket szeretnie kellene. Sőt, akik lehetőséget adtak számára a szeretetre, a másképp élésre, a sebek begyógyítására.
Miközben ott van a szenvedő fél, aki mindent eltűr, mindent elvisel, és még lelkiismeret furdalása is van a történtek miatt, ki tudja miért. Talán mert szintén hasonló helyzetből jött, sosem kapott egyetlen jó szót sem gyerekként. Elhitették vele, hogy egy kolonc a szülei nyakán és nem is érdemel semmi jót. Örüljön, hogy egyáltalán elviselik a jelenlétét. A bélyeg, ami beleégett a szívébe, ott virít a mellém, mint Hester Prynne skarlátbetűje.
És ilyenkor eszembe ötlik egy súlyos kérdés? Mindez kinek a felelőssége?
A bántalmazóé?
Vitathatatlan. Hiszen képtelen úrrá lenni a múltja árnyain. Ott kísértenek benne a gyerekkora rémképei, szülei veszekedései. Még mindig ott ég orcáján apja szűnni nem akaró, fájdalmas pofonja, amelyhez társul az a feloldhatatlan belső düh, amit azóta is magával cipel. A hosszú évek alatt felgyülemlett megalázottságát végre egy gyengébben torolhatja meg. Aztán, hogy mindezt bűntudat nélkül végig tudja csinálni, jól felönt a garatra, hogy ne legyen többé kontroll, és ne legyenek többé tiszta gondolatok.
A bántalmazotté?
Kétségtelen. Hiszen belenyugszik egy olyan állapotba, amivel mérgezi mindennapjait. Képes érveket gyártani magának arra, hogy miért kell ezt neki nap, mint nap eltűrni. A legborzasztóbb az, hogy még fel is menti társát, annak ellenére, hogy teljesen tisztában van azzal, hogy mindez nem normális. És a legnagyobb bűn, amit elkövethet önmaga ellen, hogy minden nap elhiszi, hogy ez nem tart örökké és párja megváltozik. Épp ezért minden erejével azon dolgozik, hogy a legnagyobb titokban tartsa szégyenét.
A társadalomé?
Tagadhatatlan. Hiszen minderre a külvilág úgy reagál, mit a pestisesre. Messziről elkerüli a családot, ellöki magától a segítségkérőt és irgalmatlan nagy baromságokkal véleményezi a szituációt. Szánakozik az érintetteken és megveti a szenvedő félt azért, mert nem tud kimászni a defektes kapcsolatból. Felhívja ugyan a figyelmet a jelenségre, de képtelen hatékonyan közreműködni benne.
Mit lehet mégis tenni?
Beszélni, kommunikálni a problémáról és erre biztatni azokat, akik mindezt átélik. Mert a hallgatás, a nehézségek szőnyeg alá söprése csak megerősíti a rossz beidegződéseket. Fontos, hogy legyen kiben megbízni, elmondani azt, amit történt, hiszen akkor nyilvánvalóvá válik, hogy ez így nem normális és talán elpárolog az önvád is. Persze ettől még egyáltalán nem biztos, hogy változtatni tudnak a felek (különösen az elszenvedő fél). Sokan nem hiszik el, hogy önállóan is képesek megállni a helyüket a külvilágban.
Épp ezért nehéz korteskedni ebben az ügyben, és szinte lehetetlennek érzem, hogy olyan konklúzióval fejezzem be gondolataimat, ami reményt adhat azoknak, akinek ez a sors jutott osztályrészül. Talán arra apellálnék, hogy azért érdemes kilépni egy ilyen romboló kapcsolatból, hogy gyermekeik számára más jövőképet mutassanak. Szakítsák meg azt a negatív mintát, amit ők is örökül kaptak saját szüleiktől és amivel azóta is mérgezik életüket. Ha szeretik a gyermekeiket, képesek lehetnek felülkerekedni félelmeiken és szembeszállni életük legnagyobb feladatával: önmagukkal. Ezzel a példával adhatnak lehetőséget utódaik számára egy jobb, minőségibb életre.