Eugène Henri Paul Gauguin (1848. június 7. – 1903. május 8.), a posztimpresszionista festészet legnagyobb képviselője, a szintetista stílus úttörője, mint ember, máig nagy talány az utókor számára. Egyéni látásmódja, merész kísérletei a színekkel, valamint kitartása a sajátos hangulatú és stílusú festészete mellett, évtizedekig tartó szegénységhez vezetett. Ugyanakkor ez a szívósság lett a záloga a halála utáni elismertségének, mely egy örökkévalóságra ítélt hírnévhez vezetett.
Ahogy az a zsenik között gyakran előfordul, komor, magának való ember volt. Kortársai szerint mogorva, nyers stílusa miatt sem kedvelték annyira pályatársai, amihez még hozzáadódott, hogy művészetét sem ismerték el. Persze voltak kivételek: Van Gogh egyenesen lelkesedett érte, pedig Gauguin állítólag folyamatosan kritizálta és sértegette őt, irányítani akarta. A két festő barátsága híresen szenvedélyes volt, ami egyes feltételezések szerint testi erőszakig fajult.
Gauguin évtizedekig küzdött a megélhetésért, harcolt a művészetéért, a hatóságokkal, a közvéleménnyel, és sokáig a családjáért. Magánélete zilált, kemény, ellentmondásos volt. Kapcsolata feleségével, akitől 5 gyermeke született, onnantól számítva, hogy a tőzsde és az üzleti élet helyett a festészetet választotta, megromlott. Nagyon gyorsan szegénysorba kerültek, amit felesége, aki férjétől várja a család sorsának boldogulását, rosszul viselt. Gauguin hitt magában, abban, amit csinál, és vállalva a következményeket, a festészetet választotta, nem pedig a családfői szerepet. Szomorú sors jutott mindkét ember számára, akiknek útja néhány év házasság után különvált. Csak levélben tartották a kapcsolatot, ami az évek múlásával egyre hidegebb, támadóbb, vádlóbb lett. Gyermekeit alig ismerte, kislányának haláláról is csak jóval később, a tragédia után, levélben értesült.
Gauguin útja több országon és városon át Tahitire vezetett, ahol végül magára talált. Ott teljesedett ki művészete, ott születtek legismertebb művei, még ha ezt Párizsba, a művészetek fellegvárába, haláláig nem is ismerték el. Ő mégis minden nap megszállottan festet.
„Hát nem értenek meg semmit ezek az emberek? Talán túlságosan egyszerűek a képeim ezeknek a párizsi rafinált szellemi ínyenceknek? Minthogy értetlenül állnak tahiti művészetem előtt, megkísérlem megmagyarázni azt. Épp ezért olyan kereteket kell adnom alakjaimnak, amelyben megfelelően hatnak. A szabad természetben folyik az élet, de azért mégis meghitt. A nők a bokorban, árnyas folyóparton úgy suttognak, mintha palotában lennének, amelyet maga a természet díszített fel Tahiti minden gazdagságával. így születnek ezek a meseszerű színek, a levegő lángoló, mégis nyugodt, csendes tónusa. De mindez nem létezik! Pedig hát mégis, létezik! Csakúgy mint Tahiti mélysége, nagysága és titokzatossága, ha az ember egy négyzetméternyi vásznon akarja kifejezni!”
Kenyéren és teán élt, vért hányt, de nagyszerű képek egész sorát alkotta meg. Októberben találkozott Tehurával, aki a kedvese és a modellje lett. Igyekezett megérteni a szigetlakók szokásait, vallását, ellesni örömeiket, érzelmeiket, megtanulni nyelvüket. Tavasszal küldte Párizsba Vahine no te tiare című képét, amelyet a Boussod és Valadon Galériában állítottak ki.
1893 és 94 között Európában töltött úgy másfél évet. Ez idő alatt találkozott családjával, volt egy barátnője, kiállítást szervezett, de egyetlen frank is alig volt a zsebében. Sikertelenség, szegénység és depresszió sújtotta. 48 éves volt, amikor Dániában utoljára találkozott családjával.
Belátta, hogy neki már semmi köze a civilizált társadalomhoz, összegyűjtött annyi pénzt, hogy sikerült visszatérnie a polinéz szigetvilágba. Ott asszonya lett egy 14 éves bennszülött lány (ott a hasonló korú fiatal lányok már asszonykorúnak számítottak), tőle egy kisfia is született 50 éves korában.
A gyarmati kormányzat sok fejfájást okozott Gauguin számára. Jellemzően burjánzott a korrupció, a hatalmi visszaélések és a misszionáriusok erőszakos térhódítása. A festő egyre inkább a bennszülöttek pártját fogta.
A szigeteken egyre erősebben kínozta lábfájdalma, ami miatt később mozogni is alig tudott. Fájdalmát különböző tudatmódosító morfinszármazékokkal csillapította az utolsó években.
Két évvel a halála előtt a Marquises-szigetekre költözött, ahol betegsége olyan súlyos lett, hogy ágyba kényszerült. 1903. május 8-án halt meg szívinfarktusban vagy morfium túladagolásban, 54 évesen. Végakarata értelmében, sírja Atuanában, a szigeteken található.
Életéről több regény, film is készült. A Meglelt éden címmel egy háromnegyedórás életrajzi ismertető filmet ajánljuk első körben, ami online is megtekinthető, ha valaki rákeres, illetve A művészet templomai művészettörténeti sorozatban is külön foglalkoztak Gauguin életével. Ez utóbbi kikölcsönözhető online.