A képen: Harmincz Rita, azaz a sárga ruhás lány

Te mi mindent tennél meg az álmaidért? Kész lennél mindent felégetni magad mögött, majd lépni egy nagyot? Harmincz Rita pontosan ezt tette: szünet nélküli, nagy utazásokra vágyott, hát feladott itthon mindent és útnak indult. Nem is gondolná az ember első pillantásra, hogy törékeny alkata, kislányos külseje mögött milyen bátor, edzett amazon rejtőzik – és persze még sok minden. Csakis így kelhetett életre a sárga ruhás lány, akit mára talán már minden utazó és utazni vágyó ismer itthon, de még a határokon túl is. Népszerűségét jól érzékelteti követőinek száma és az előadásait övező élénk érdeklődés, a messzi kultúrákban szerzett tapasztalatait és tudását ugyanis minden alkalommal, amikor itthon tartózkodik, igyekszik továbbadni – nem is akárhogyan. Profizmus, természetesség, összeszedettség, felkészültség és óriási ismeretanyag tette hitelessé és minőségivé a ránk szánt mintegy másfél óráját legutóbb is (a tudományos munkatársak és celeb előadók igazán tanulhatnának tőle, csak úgy mondom). De még mielőtt mindennek szemtanúja lettem volna, egy nagy beszélgetésre hívtam őt, a nagy világutazót, akinek életformáját olyan sokan szeretnénk mi is – akár csak néhány hónapra vagy évre – magunkénak tudni.

Ki voltál, mit csináltál, mielőtt átvedlettél volna sárga ruhás lánnyá? Hogyan kezdődött az egész?

Közgazdász vagyok, marketing menedzsment szakirányon végeztem, de soha nem használtam a diplomát semmire – és szerintem már nem is fogom. Utolsó munkahelyemen személyi asszisztens voltam egy világszinten is előkelő helyen álló tanácsadó és könyvvizsgáló cégnél 4,5 évig. Profi szervezeti kultúra, kellemes légkör, korrekt munkafeltételek jellemezték, szerettem is. A munkával soha semmi bajom nem volt, ez a pozíció rengeteg értékes kapcsolattal és szakmai gyakorlattal ajándékozott meg.

Mégis kiléptél. Mi volt a kiváltó ok?

Úgy akartam utazni, hogy ne legyen semmim, csak időm. Te ezt mikor tudod megtenni? Soha. Ha van munkahelyed vagy családod, ez egyértelműen kivitelezhetetlen. Akkor csak annyi szabadidő jut, amennyit az évi 2-3 hetes szabadság lehetővé tesz. Belegondoltam, hogy szabadságra megyek a saját életembe, ami – akárhonnan is vizsgáltam – abszurdnak tűnt. Azon kaptam magam, hogy egyre gyakrabban ültem úgy a gép előtt, hogy az ablakon kibámulva a tekintetemet a felhőkön felejtettem és képzeletben egészen távol jártam. Azon gondolkodtam, miért az excel táblát nyomogatom ahelyett, hogy azt csinálnám, amit igazán szeretnék? Milyen más mód van arra, hogy az ember éljen, mint az utazás? Annyira erős volt bennem a szabad utazás iránti vágy, hogy én azért bármit képes lettem volna megtenni.

Sokan bámulnak sóvárogva nap mint nap az égre emelve tekintetüket a számítógép fölött, mégsem teszik meg az első lépést a megvalósítás felé. Talán nem olyan erős a vágy bennük, mint benned volt? Miben különbözöl szerinted a többi álmodózótól, ami miatt te lettél a sárga ruhás lány?

Azt gondolom, mindenkinek saját döntése, hogyan éli az életét. A döntés meghozatalánál jó, ha tudod, mekkora akarat és vágy van benned. Én döntöttem, és semmi nem tudott volna visszatartani. Akik viszont amúgy se szoktak nagy lépéseket előre tenni, azokban eredendően nincs akkora vágy, vagy pedig sajnos nem áll módjukban elutazni. Mert sokak életében nem kedveznek a körülmények egy ilyen kalandhoz – gondolok itt elsősorban a családra – bár gyerekekkel is lehet utazni. Legjobb példa erre a húgom, akiknél 5 gyerek van és sokat vannak úton. De nem is mindenki arra vágyik, hogy utazzon. Hiszem azt, hogy világgá menni nemcsak utazva lehet.

Azért jelentős mértékben meghatározzák a döntést az anyagi lehetőségek is, nem?

Nem feltétlenül. Sokan “woofingolnak”, azaz elmennek farmokra, ahol kosztért és kvártélyért dolgoznak. Ha ki tudod fizetni az utad az első állomásig, utána már jó vagy akár 3-4 hétig is – hozzáteszem, leginkább a Távol-Keleten, ahol olcsóbb az élet, mint itthon. Azért vagyok ennyire határozott ezen a téren, mert tudom, látom, hogy ezt az életformát minimális pénzből is meg lehet valósítani. Inkább döntés kérdése az egész, de persze több tényezős a dolog. Én se utazhattam volna mindig. Amíg még megvolt a lakásom, amin banki hitel volt, hiába adtam volna bérbe, a hitelt ugyanúgy fizetnem kellett volna havonta. Amíg valami vagy valaki helyhez kötött, nehéz lépni. Másrészt, nem is mindenkinek való ez az életmód. Azt azért tudni kell, hogy ez a fajta életvitel nagyon sok lemondással jár és nem lehet nagyon hosszú ideig helyről helyre vándorolni, mert nagyon elfárad az ember. Ezért álltam meg Indonéziában.

Milyen szinten álltál önismereti vonatkozásban az elindulás pillanatában? Tudtad, hogy mire vállalkozol, vagy jócskán volt olyan, ami meglepett saját magaddal kapcsolatban az elmúlt 3,5 évben?

Fogalmam sem volt arról, mire vállalkozom, milyen kalandok várnak rám. Azt is útközben fedeztem fel, hol vannak a határaim. Sokszor meglepődtem azon, hogy mennyit bírok. Például soha nem gondoltam volna, hogy képes leszek a Himalájában túrázni 9 napig egy 10 kilós hátizsákkal magamon. Nem béreltem cipekedő embert, hanem én vittem föl 3850 méter magasra a a hátamon. Nem vágytam az Everest alaptáborba, én inkább helyi embereket akartam megismerni, ezért a hegyi falvakba túrázgattam. Nem gondoltam arra, hogy az út során komoly problémám lesz, akár a magashegyi betegséggel, szóval nagyon nehéz időszakaim is voltak. Komoly erőpróba volt minden tekintetben Nepál, ahogy Indonézia is az első időszakban. Már az első pár hónapban eljutottam Kelet-Indonéziába olyan helyekre, ahol még ennyi év után is nagyon keveset hallani. Egyedül jártam a dzsungelt, ami így utólag visszagondolva, azért nem volt egy egyszerű vállalkozás. Az ember több mindenre képes, mint amit hisz magáról – ezt üzenem azoknak, akik esetleg nem mernek túllépni egy bizonyos ponton.

A Himalájában

Mit éreztél, amikor elhasználtad az erőd 80 százalékát, és azt hitted kifulladsz? Biokémiai és pszichológiai tekintetben is kíváncsi lennék arra, mi zajlott le benned a határaidat feszegetve.

Amikor egyedül túrázgattam a Himalájában, ahol nem volt semmi, csak a hegyek és a jakok, volt egy olyan élményem, mintha felszakadt volna bennem valami. Ezután mintha megkönnyebbültem volna. Kelet-Timorban nem így jött ki, pedig amit ott végigcsináltam, arra azt mondom, hogy nem biztos, hogy még egyszer ugyanolyan körülmények között bevállalnám.

Mert? Mi történt?

Három éve csöppentem Balira, onnan elkezdtem utazgatni kelet felé, végül Kelet-Timorban kötöttem ki. Az egyáltalán nem egy turista-övezet, nincs kiépítve turista útvonal, én pedig odamentem egy hátizsákkal, minimális pénzzel (nem tudtam levenni az automatából). Hol a rendőrségen, hol a helyiekkel kellett aludnom, és át kellett jutnom a dzsungelen teljesen egyedül. Nagyjából 4 km-t gyalogoltam, ami közben bevallom, néha féltem is kicsit. Egy lakatlan szigetre szerettem volna eljutni Kelet-Timor csücskébe, hogy snorkelezzek, ahol elég erős volt az áramlat. Nehéz volt visszaúsznom. Mikor visszaértem a faluba, azt mondták a helyiek, hogy az a rész tele van krokodilokkal. Nem tudom, igaz volt vagy se, de alaposan megijesztettek. Nyugat-Timorban (ami Indonézia része) pedig nem volt más választásom, mint egy helyi faluban megszállni a falu vezetőjének a házában, ahol se áram, se víz nem volt, és ahol az éjszaka közepén föláldoztak egy csirkét a nagymama szellemének. Olyan élményeim voltak, amire nem voltam felkészülve, de nem gondolkodtam. Csak csináltam és mentem. Látni akartam a világot, hisz ezért jöttem ide.

Azt gondolnám, hogy egy ilyen úthoz elengedhetetlen a hit. Érezted menet közben, hogy Isten vagy egy felettes hatalom – bárhogy is hívjuk – vigyáz rád?

Nem vagyok vallásos, pedig egy mélyen vallásos családban nőttem fel, de nem érzem magaménak azt a szellemiséget, amit a katolikus egyház képvisel. Én ÉLET-nek hívom azt, amire szerintem Te gondolsz. Néha pedig úgy érzem, hogy az útjaimon velem tart a nagypapám is, aki 2004-ben halt meg. Nagyon közel állt hozzám. Nem lehettem itthon, amikor elment, mert külföldön éltem akkor pont, és nekem ez lelkileg egy fájó pont volt. Sri Lankán búcsúztam el tőle 10 évvel később egy szertartás keretében. Sokszor látom őt helyi emberekben…

Az ÉLET-en belül mi a legfontosabb számodra, ami origóként van jelen benned?

Én csak próbálom megtalálni az egyensúlyomat. Ezért ragadtam Balin is, ahol minden egyes dolog az egyensúlyról szól. Csodálatos a kultúrájuk. Én is próbálok szeretettel viszonyulni mindenkihez (még ha olykor ez nehéz is), és a legfontosabb dolog talán a saját magamba vetett hitem. Ilyen életformánál nem is tehetek mást: ha én nem hiszek saját magamban, akkor ki fog?. A magamba vetett hit sokkal fontosabb bármelyik istennél. Mindig velem, bennem van az, hogy tudom, képes vagyok rá, és meg tudom csinálni.

A Dolomitokban

Bizonyára kultúránként változó, hogy mennyi időbe telik, míg bizalmukba fogadnak a helyiek annyira, hogy a függöny mögé is beláthass, azaz ne csak egy turista légy a sok közül.

Nem fogadnak be mindenhol. Ahova én eljutok és valóban rálátást kapok a kultúrájukba, az általában akkor van, amikor egy helyi barátom vagy ismerősöm segít nekem, elvisz magával és bemutat a helyieknek, vagy a családjának. Nekem szerencsém volt, valahogy mindig úgy hozta az élet, hogy találkoztam valakivel, akivel utána együtt vezetett tovább az utam.

Azért ehhez az életformához – ha csak ezeket a találkozásokat nézzük – egy nagyfokú bizalom szükséges, nem? Vagy csak a mi kultúránkban jut egyből eszébe az embernek a megfontoltság, ahelyett, hogy egyfajta isteni gondviselést lásson bele?

A bizalom szerintem egy alap dolog az utazásnál, másrészt, az embernek hallgatnia kell a megérzéseire. Ha kiszakadsz ebből a társadalmi környezetből, amiben most vagy, és elkezded a magad útját járni, ahol magadra vagy utalva a világban, akkor ezek a megérzések felerősödnek. Jobban fogod érezni azt is, ha veszélyhelyzetben vagy.

Tehát sok minden átértékelődött benned és szerencsésen hátrahagytál olyan berögződéseket, amelyek visszahúznának. A materiális dolgokhoz való viszonyulásod is más lett, mióta világutazó lettél?

Én egy borzasztó gyűjtögető és felhalmozó voltam. Amikor kint laktam Angliában, állandóan charity boltokban vásároltam, mert annyira olcsó volt minden, én pedig birtokolni akartam a tárgyakat. Amikor hazaköltöztem, több szekrénnyi cuccom volt, a tárgyak folyamatosan szorítottak ki az életemből. Mielőtt eladtam volna a lakásomat, előtte egy évig folyamatosan árultam a cuccaimat, amiből egy kisebb vagyon jött össze. 21 éves koromban menetem ki Angliába dolgozni, majdnem 5 évig éltem kint. Ezalatt az idő alatt elmondható, hogy igazán éltem az életem, méghozzá magas színvonalon: ami megtetszett, megvettem – nem néztem soha, mi mennyibe kerül – és már itt is tettem kisebb utazásokat. Nem érdekelt a pénz.

Londonban

Félre tudtam tenni annyi kezdőtőkét, hogy megvettem itthon egy lakást, amit, miután felújítottam és elkezdtem törleszteni a hitelt, már elkezdett számítani a pénz. Sokszor volt úgy, hogy éppen csak kijöttem a hónapban. Zavart, hogy dolgozok egész hónapban, és a végén 0 forint van a számlámon. Borzasztó volt belegondolni abba, hogy még 30 évig így éljek. Azért keresek, hogy ezt törlesszem? Ebből próbáltam valahogy kilábalni. Ami viszont fontos és sokat elárul talán megszállottságomról: amikor nem volt egy forintom se, én akkor is utaztam. Hitelkártyámról vettem repjegyet, amit utána hónapokig törlesztettem. Ezt ma már nem biztos, hogy megtenném. Az ember ha a Távol-Keletre megy sokkal kevesebbet költ, mint itthon. A pénz egy olyan eszköz számomra, amit mindig vissza lehet valahogy szerezni. Munkával, ötletekkel, értékteremtéssel. Az élményt viszont, amit elszalasztasz, nem.

Nagyon fontos dolgokat mondtál most ki, szerintem. Olyanokat, amit valahol mindenki tud, érez, csak valamiért mégsem a szerint él.

Sok mindenre jöttem rá utólag én is. Mint például, amikor két éve motorbalesetet szenvedtem Balin és két hétig csöveken lógtam. Akkor olyan szintem elveszítettem az emlékezetemet, hogy a nevemet se tudtam. A fejműtétem után, miután már visszanyertem a memóriámat és föl tudtam kelni az ágyból, mindenfélén gondolkodtam. Megfordult a fejemben a kérdés, hogy mi lett volna, ha meghalok a balesetben? Mi lenne, ha nem lenne számomra már holnap? És akkor teljes szívből, őszintén azt tudtam válaszolni: oké, semmi gond. És ez nagyon jó érzés volt. Mert annyi mindent megcsináltam már azokból a dolgokból, amiket szerettem volna, hogy ha itt van vége, nem bánom. Sokan keresik a boldogságot, és ez olyan közhely számomra. Mert mi az a boldogság? Szerintem az, hogy teljes szívből azt tudd mondani, hogy, ha nincs holnap, akkor oké. Ez azt jelenti, hogy elégedett vagy az életeddel, magaddal, kvázi: boldog vagy.

Ez egy jó definíciója a boldogságnak. Tetszik. Azt meg a szakemberek és bölcsek is kimondták már, hogy effektíve olyan, hogy boldogság: nincs. A hosszútávú elégedettség az, amire az ember vágyik. Te rengeteg kultúrába beleláttál már. Mennyire jellemzi az ázsiai embereket, azon belül is az indonézeket elégedettség?

Ez egy nagyon összetett kérdéskör, már csak az ország sokszínűsége, sokrétűsége miatt is. De ha mégis valami általános érvényűt kellene erre válaszolnom, hogy amit tanulni lehetne tőlük, az a türelem. Ha valaki nem az a türelmes fajta, akkor ne is menjen Indonéziába, mert két nap után kikészül. Ők ugyanis mindig ráérnek, soha nem sietnek sehova. A busz akkor megy, ha megtelt, a boltban a sorban állásnál megint csak türelemjáték van. Itt nincs stressz. Ezeknek az embereknek az életében az idő mint olyan nem létezik. Nem is érdemes arra vonatkozó kérdést feltenni például, hogy hány perc vagy óra egy út A-ból B-be, vagy hány kilométerre van. Fogalmuk se lesz.

Ennek az attitűdnek az ára nyilván az, ahol ők gazdaságilag, életszínvonalban tartanak, mert a dolgok összefüggenek. A fejlődő országokban általában hasonló jelenségek tapasztalhatók, mint amit most mondtál. Hiába gazdagok kulturális, természeti kincsekben, adottságokban ezek az államok, ha nem tudnak vele az emberek mit kezdeni, mert nincs meg az a hozzáállás, a kultúra, ami végül előbbre visz. Ennek egyik sajnálatos hozadéka a nélkülözés és szegénység, amit persze ők teljesen máshogy érzékelnek, gondolom, mint mi. Te ezt hogy látod?

Kezdeném ott, hogy Indonézia közel 18 000 szigetből áll. Nagyságát, kiterjedését jól érzékelteti, hogy kb 5000 km van a két legtávolabbi pontja között. 260 millió ember él itt, akiknek a fele Jáva szigetén tömörül. Az összes többi ember elszórtan él a 17999 szigeten. Tehát ezen országon belül nem tudnék általánosítani gazdaság-szegénység, vagy fejlődés tekintetében. Nyugat-Pápuában például rengeteg az olaj, nagyon sokan mennek át oda dolgozni egy jobb élet reményében; Jáván hatalmas gazdasági központ van normális élettel, sok gazdag emberrel. Vannak iparágak, amelyek fejlődnek és hozzák a pénzt az országnak, de persze vannak olyan izolált szigetek az országban, ahova nehéz eljutni, és igen, ott szegénység van, és nincs víz vagy áram. De mégis mindig van mit enni.

Vendégségben egy helyi családnál (Kelet-Timor)

Én nem feltétlenül erre gondoltam (bár jó ezeket hallani), hanem egyfajta kulturális különbségre, ami sokkal mélyebben gyökerezik minden nációkban. És természetesen általánosítani se akartam, de nálam okosabb emberek ezzel kapcsolatban már felállították a teóriájukat.

Nem biztos, hogy tudom, mire gondolsz. Ha elmész egy természeti néphez, ott az emberek nem panaszkodnak, nem koldulnak, nem hajléktalanok, a mezőgazdaságból élnek annyira, amennyire tudnak. Ha nem, akkor cserélgetnek ezt azt. Én Indonéziába hajléktalant például nem is látok. De nyilván Balin is tudok olyat mondani, aki nagyon nem akar dolgozni, de baja sincs azzal se, ahogy él.

Ez a fajta nyugalom, türelem és elfogadás, amiről szó van, esetleg részben a vallásuknak is köszönhető?

Indonézia a világ legnépesebb muszlim országa. A lakosság 70-80 százalékáról van szó. Keleten viszont sok a keresztény, Balin pedig főleg hinduk élnek. Minden népcsoportnak megmaradtak az animista hagyományai, a természethez való visszanyúlási ceremóniákkal. Azt gondolom, nem feltétlenül a vallásban kell keresni a miérteket. Az indonézek nem panaszkodnak, mint például mi. Ők többnyire mosolygósak, elégedettek. Azt is látom, hogy ők a mának élnek. “A mai napot éljük túl, legyen annyi étel, hogy tudjak adni a családomnak, legyen ma munkám, hogy holnap mi lesz, azzal nem foglalkozom.” Ha nagyobb összeghez jutnak, azt szétosztják a családban, vagy ahol szükség van rá.

Milyen a nők helyzete? Miket láttál, tapasztaltál, hogyan élnek ők?

Nagy kontrasztok jellemzik a nők életét Indonézián belül; a fővárosban ugyanúgy találni vállalatigazgatókat, üzletasszonyokat, mint mondjuk Nyugat-Európában, míg egy kis poros faluban lehet, hogy még olvasni se tudnak. Általában a nők nevelik a gyerekeket, szövik a kendőket, amit eladnak a piacon, de egyes helyeken kemény fizikai munkára is be vannak fogva (jellegzetes kép, ahogy a fejükön egyensúlyozva hordják a téglát). Sokszor a nőnél van a pénz, ő osztja be a férfi keresetét, aki egyedüli kenyérkereső a családban. Máshol viszont szinte egyáltalán nincs szava a nőknek. Indonézia alapvetően egy patriarchális társadalom (kivéve a Minangkabau népcsoportot Nyugat-Szumátrán, vagy Flores egyes részeit, például a Ngada mépcsoportot), s már csak vallásukból kifolyólag is több helyen találkoztam a többnejűséggel. Vannak olyan régiók, ahol sajnos jellemző a családon belüli visszaélés, ahol nem tudnak mit kezdeni a férfiak erőszakosságával.

Elképesztő, mennyi információ birtokában vagy az országról…

Elkezdődött egy utazás, amiből szép lassan munka lett. Nem vagyok újságíró, de mindig akad valami, amiről muszáj írnom. És mindig vannak szituációk, témák, amiknek utánamegyek. Most egy Baliról szóló könyvet szerkesztek, amiben praktikus tanácsok mellett lesznek érdekes történetek is.

Az említett kutatómunkához jól jöhet a nyelvismeret, gondolom. Hogy állsz az indonéz nyelvvel?

Indonézia szigetein többszáz helyi nyelven beszélnek, azonban nem is annyira régen született egy egységes nyelv, a “Bahasa Indonesia”-t, amely az ország hivatalos nyelve. Ettől függetlenül minden szigetnek van egy saját nyelve, meg még azon belül a különböző népcsoportoknak is. A “Bahasa Indonesia” egy mesterséges nyelv, nagy része a malájból származik, de vannak benne arab és holland szavak is. Ezt általában mindenki beszéli az országban, talán csak az idősek nem egyes helyeken. Én nem vagyok még profi, de amennyi nekem elég, azt megtanultam. Amikor mélyebb téma van, többszöri ismétlést kérek. Folyamatosan tanulom, mert érdekel.

A nyelvismeret mellett már nagyon jó helyismereted rendelkezel, köszönhetően annak, hogy a mai napig csillagtúraszerűen fedezed fel Indonéziát. Feltételezem, hogy a lakásból származó jövedelmedet már felélted. Miből utazik és él a sárga ruhás lány?

Bali a bázisom, onnan indulok útra mindig, de rengeteg felfedeznivaló van még ebben a hatalmas országban. A pénzem persze, elfogyott már régen, de valahogy mindig úgy jött ki, hogy volt utánpótlás. Ilyen volt a könyvem, amit már korábban elkezdtem írni, de a motorbalesetem utáni kényszerpihenőmön tudtam csak befejezni. A kötet Hogyan lettem világutazó, és hogyan lehetsz te is címmel került magánkiadásra, és pillanatok elatt elkapkodták. A bevételből tudtam megint utazgatni, élni, bár Balin alig költök. Utazási tanácsokat is adok online, amit azok vesznek igénybe, akik Indonéziába akarnak jönni, de nem akarnak csoporttal utazni, viszont segítségre lenne szükségük az utazás megtervezésében. Van online munkám is, amelyet bárhonnan tudok végezni a saját munkaütememben.

Édes otthon – Ritának általában ez a hely jelenti az otthont

De bármit is csinálok itt Indonéziában, azt teljes szívvel csinálom, nem azért mert fizetnek érte. Most például egy helyi népcsoportokat bemutató dokumentumfilmen dolgozunk más utazókkal, ami teljesen saját költségvetésű, amolyan szerelem projekt, de hosszú távon valahogy biztosan megtérül majd. Amikor Magyarországon vagyok, előadásokat tartok, Indonéziát népszerűsítem, ezen kívül írom az előbb említett Baliról szóló útikönyvet is, ami várhatóan szintén magánkiadásban fog majd megjelenni, ha kész lesz, de amolyan indonézes tempóban haladok vele, nem sietek.

Ahogy így hallgatlak, nagyon elfoglalt, sűrű életed lehet.

Ez olyannyira igaz, hogy novemberig be van táblázva az életem. Mindez úgy, hogy effektíve nincs “rendes” munkám.

A szabadság különös megnyilvánulása ez, aminek kapcsán felmerül a kérdés, ami a  benned élő nőnek szól: mit élsz meg nőként az idegen országokban egyedül, hosszú hónapokig?

Ázsiában, nyugati nőként élni jó dolog, ugyanis az ázsiai férfiak rajonganak a nyugati nőkért. Azt kicsit szomorúan teszem hozzá, hogy sajnos, felsőbbrendűnek számítunk. A jó oldala viszont ennek a rajongásnak, hogy az ember önbizalma, önértékelése megnő; bármilyen csúnyának tartod is magad, ott egy szép nő leszel, aki kedvére válogathat. Én nem vagyok egy ismerkedős típus, úgy gondolom, hogy a kulturális különbségek miatt nehéz olyat találni, akivel az ember megérti magát és jól kijöhet hosszú távon. Megelőzöm a kérdésedet: köszönöm, jól vagyok, jól érzem magam.

El tudnád képzelni, hogy kint alapíts családot?

Most azt mondom, hogy igen, de nem tudom, hogy mit mondok fél év múlva. Mindig minden változhat. Én szeretnék családot, de nem minden áron. Szeretem az életemet Balin, ahol tulajdonképpen élek. Ha társban gondolkodom, csak olyanban, aki ezt elfogadja, vagy akár részt tud benne vállalni. Nem szeretném azt mondani egyszer, hogy többet nem utazom, mert lett egy férjem vagy családom.

Néha haza is utazol. Olyankor milyen érzés leszállni a Liszt Ferencen?

Az első pár nap mindig furcsa, már csak az időjárás miatt is. Lehet, most megmosolyogsz, de nekem az ételek hiányoznak itthonról a legjobban. Anyukám gombapaprikása, a rakott krumpli, vagy egy Túró Rudi, egy lángos nagyon fel tud dobni. Itthon sokkal színesebb sokszínűbb a konyha. Nekem. Viszont 2 hónapnál tovább nagyon nehéz itthon lenni. Más a környezet, mások az emberek, itthon én is más vagyok. Indonéziában mindig mindenki mosolyog és soha senki nem panaszkodik. Nem kérdőjelezik meg mit csinálsz, miért dohányzol, miért eszel ilyet, amikor nem egészséges, vagy hogyan öltözöl. Szeretek itthon lenni is természetesen, szeretem Budapestet, a gyönyörű tájakat, de egyelőre nem tudom elképzelni, hogy hosszabb távon itthon éljek.

Ez egy új érzés, vagy már régóta megfogalmazódott Benned?

Többször éltem már külföldön. Éltem az USA-ban, Angliában és most itt. Szeretek Indonéziában lenni, de ha nem szeretnék, változtatnék rajta. Tudom, hogy nekem állandó változatosságra van szükségem, ami az utazások előtt, régen félévente átrendeztem a lakásomat, lecseréltem a bútoraimat. Most, hogy külföldön élek és nem a saját anyanyelvemen szólalok meg, az már alapjában véve egy változatosság, ehhez csak hab a tortán a természeti és kulturális sokszínűség, amelynek felfedezésére egy élet is kevés.

És nem mellékesen tapasztalatokon alapuló, komoly kutatási anyagot tudsz majd felmutatni az országban töltött évek után, amit egy szobatudós például nem.

Én soha nem tanultam kulturális antropológiát, nem ismerem a kutatási módszereket, de sokat vagyok a helyiekkel, köztük élek. Ezáltal megismerem a szokásaikat, hagyományaikat és olyan dolgokat tanulok, amelyeket könyvekből sosem. Indonézia egyes területei annyira felfedezetlenek, hogy sokszor az interneten sem találok infót róla, vagy csak indonézül. Ezek a területek különösen érdekelnek. A természetért egyenesen rajongok, a kettő együttesen – az emberi kapcsolatok és a szigetek felfedezése – a legjobb ebben az egész életformában.

Ha már természet: mi ugrik be először, ha azt mondom, hogy óceán?

Sznorkel… Raja Ampat… szigetek… meleg. Szeretem.

Tényleg olyan csodás, olyan valószínűtlenül kék a víz, mint a fotókon?

Nem. Sokkal szebb. Amikor az ember odaérkezik, nem hiszi el, amit lát, annyira hihetetlen. Nem is tudom szavakkal leírni. Sokkal gyönyörűbb, mint amit fényképezőgéppel meg lehet örökíteni. Rászolgált a nevére: “az utolsó földi paradicsom”

Indonzézia partjain

Engem meggyőztél, már most utaznék legszívesebben. Nem elfeledve azt a sok munkát, bátorságot, amit az utóbbi években magad mögött tudhatsz, azt hiszem, nagyon szerencsés lány vagy.

Én is így érzem, de nem szeretném, hogy az emberek azt gondolják, “de jó neki, bármit megtehet”. A valóság az, hogy ez az életforma nagyon sok lemondással jár. Kezdve a családdal. Az, hogy nekem ennyi idősen nincsenek gyerekeim, az egy döntés. Ahogy az is, hogy nem élek a családom, a barátaim közelében, ami miatt olykor meg is szakadnak a baráti kapcsolataim. Ez mind a döntésem következménye, aminek értelmében feladtam sok mindent. Ez nem egy könnyű életforma. 3 év munkája – ha nem is tudatosan épült fel – van bennem, velem.

Te most hol tartasz, ha azt kérdezem, melyik periódusát éled az életednek: a pörgős, a visszavonuló, vagy a tervezős?

Azt gondolom, nem kell folyamatosan tudnia az embernek, hogy mit akar vagy mi lesz, mert úgyis alakul minden magától. Szerintem az ember akkor lehet sikeres, ha folyamatosan képes a megújulásra, amit viszont nem szabad erőltetni. Ha valami elfogy, nincs benne több, és nem jön semmi új ötlet, nem gond, ha az ember hagyja csak történni a dolgokat. Az én életem úgy alakult, hogy folyamatosan megújult. Nem tudom, mi lesz jövőre, de azért vannak terveim. Elindultam a nagyvilágba egy hátizsákos turistaként és kikötöttem Indonéziában, ahol élek, és tulajdonképpen feladataim vannak. De nyilván néha nekem is vannak mélypontjaim, én is emberből vagyok, olykor hatalmába kerít a szomorúság, vagy a lehangoltság.

Ilyenkor egyedül oldod meg a problémádat vagy van esetleg egy helyi néni vagy bácsi, akinek kiöntöd a lelked?

Az itthoni barátaimmal szoktam beszélni. Fölhívom őket, beszélünk, segítenek, ha kérem, tanácsot is adnak. Elmondhatok nekik mindent, de nekem kell megoldanom a dolgot. Amikor úton vagyok, kevesebbet gondolok erre. Amióta itt vagyok, jelentősen leredukálódott a feldolgozási idő, hamarabb túl vagyok a lelki mélypontokon.

Milyen élmény, tapasztalás, illetve felvett hozzáállás a legfontosabb számodra az elmúlt 3,5 évből, amiért nagyon hálás vagy?

Talán az, hogy itt az emberek elfogadnak úgy, ahogy vagyok, ítélkezés nélkül. Régen itthon azt tapasztaltam hogy a papírod és az alpján alapján ítélnek meg, milyen külső adottságokkal rendelkezel. Csupa olyan dolog, ami nem fontos az életben. Mindenki azt kérdezi, hogy mi lesz ha elfogy a pénzed, ha egyedül leszel, mennyit keresel, stb. Senki nem azt kérdezi: boldog vagy? Ha bemutatsz egy új ismerőst a szeretteidnek, mik az első kérdések: “Mit dolgozik?” “Honnan jött?” “Milyen a családja?” Senki nem a fontos kérdéseket teszi fel. Nem mindegy, hogy mit csinál, hogy mennyit keres és honnan jött? Nem az a lényeg, hogy boldog vagy se? Az utazás egy kicsit olyan, mintha egy strandon lennél, ahol mindenkit szinte meztelenül látsz, a maga valójában. Nem mondod meg a másikról, hogy ő egy igazgató vagy mosogató – és nincs is jelentősége. Utazáskor az a lényeg, hogy milyen gondolatokat, értékeket tudtok átadni egymásnak. Nekem nagyon fontos, hogy az alapján vagyok megítélve, milyen ember vagyok. A másik dolog, amit szintén itt kaptam ajándékba, az a türelem, amit a mai napig tanulok. Ahogy azt is, hogy képes legyek minden napot úgy megélni, mintha az lenne az utolsó. Minden egyes napomért hálás vagyok, és azokért az emberekért is, akik kitartanak és kitartottak mellettem. Hálás vagyok az olvasókért, akik követik az utazásaimat és pozitív megerősítéssel látnak el minden nap. Köszönöm.

Boldogság

Olvasnál még több, hasonló témában írt cikket? Elsők között küldjük ki Neked friss írásainkat e-mailen, ha feliratkozol. Nyugi, nem fogunk bombázni kéretlen levélszeméttel, pluszban nem maradsz le semmiről, ami a Füzetbe készül. Adatvédelmi szabályzat