Warning: file_put_contents(): Only -1 of 46307 bytes written, possibly out of free disk space in /web/k5fc/afuzet.hu/wp-content/plugins/bsa-plugin-pro-scripteo/frontend/css/template.css.php on line 31
Az önbecsapás művészete, avagy a pozitív gondolkodás buktatói - aFüzet

Az önbecsapás művészete, avagy a pozitív gondolkodás buktatói

Nem tudom, ki hogy van vele, de amikor meghallom, azt a szlogent, hogy gondolkodj pozitívan, égnek áll a hajam. Úgy vélem,  egy nehéz helyzetben sokkal többet ártanak, mintsem, hogy segítenének ezek a hurráoptimizmusra buzdító szavak. Hogy miért?

Egyrészt, mert legtöbbször egyáltalán nem magyarázzák el, mit is értenek a pozitív gondolkodáson, másrészt, mert ezzel belevezetik az embert a málnásba, majd szépen otthagyják magára. Vegyünk egy egyszerű példát: kedvenc közösségi oldalunkat, ahol megszámlálhatatlanul követik egymást a bölcsebbnél bölcsebb idézetek, tanácsok arról, hogyan lehetne jobb és boldogabb ember.

Felfogni nem tudom: segítettek valaha bárkin is ezek a csoda citátumok? Mi a cél ezekkel a kéretlen igazságokkal?

Végiggondolta valamelyikünk is, hogy a megosztott bölcsességekkel mit is akarunk tulajdonképpen kifejezni? Hogy az útnak engedett okosságokkal milyen célt szolgálunk valójában?

De görgessük is tovább az egeret! Mivel találkozhatunk még legtöbbet? Barátaink csodálatos selfie fotóival, egy csodálatos helyen, csodálatos emberek társaságában, amiben körbe ömlengik egymást, hogy mennyire hálásak ezért a csodáért, amiben részesültek ott és akkor. Az embernek szinte olyan érzése támad, milyen szar is neki, hogy kimaradt mindebből. Persze, lehetne azt is gondolni, hogy egyszerűen csak jó érzés így kimutatni, hogy valakinek jó napja van: egy felszabadult pillanata, egy tökéletes mondata, vagy egy irigylésre méltó helyzete.

Csak azt nem értem én (talán nem vagyok ezzel egyedül), hogy ha tényleg annyira szuper, ami van, akkor miért másokkal osztja meg ahelyett, hogy elégedetten megélné a pillanatot ott és akkor, amikor történik. Odabent, a lelke legmélyén, azokkal örömködve, akik a legbelső köreinkhez tartoznak, akik nem is biztos, hogy fönt vannak éppen akkor a szociális hálón. Vagy ha igen, akkor elég nagy gáz van.

Ezért sem tudom hova tenni azt, hogy emberek miért köszöntik fel férjünket, párjukat, gyermeküket nyilvánosan, ha fizikailag ott vannak mellettük (vagy a távolság miatt a telefon túl végén). Talán csak nem azért teszik mindezt, hogy önigazolásra leljenek mások lájkjaiban fürdőzve, amitől úgy érzik, hogy jó anyák, feleségek, barátok; hogy tényleg fontosak, valamit nagyon jól csinálnak, és elégedettek lehetnek külsejükkel is, hiszen oly sokan jegyezték ezt meg nekik hozzászólás formájában. De véleményükkel sem maradnak magukra, hiszen mennyien vannak, akik megerősítik őket hitünkben, hogy helyes a meglátásuk. Szinte mindenben.

De tényleg ez a valóság? Ebben van az igazi érték?

Sajnos, a való világban is előfordulnak hasonló helyzetek. Amikor képtelenek vagyunk az adott helyzetet teljes valóságában látni és elhisszük, hogy az eleve elrendelés tanával azonosulva, minden rendben lesz. Valójában pedig semmit sem teszünk. Az érem másik oldala pedig az, amikor egy kívülálló nyilatkoztatja ki életünkről az igazságot. Mindezzel lesajnálja a problémánkat és arra ítél bennünket, hogy gyenge, határozatlan, döntésképtelen emberek vagyunk, akik nem bírnak megbirkózni az élet nehézségeivel.

Ahhoz, hogy képessé váljunk megfelelően kezelni az életünkben felmerülő szituációkat, őszintének kell lennünk önmagunkhoz. A világon a legnehezebb dolog a kívülállóság megélése egy olyan helyzetben, amelyben érintettek vagyunk. Amennyiben sikerül elérnünk ezt a látásmódot, lehetőséget kapunk arra, hogy biztos kézzel, tiszta szívvel döntsünk sorsunkról. Ehhez pedig egyáltalán nincs szükségünk környezetünk igazságára, a vonzás törvényének mindenhatóságára, mert mi magunk vagyunk a forrás, amiből táplálkozhatunk.

Mihail Solohov szavaival élve: „Mindenkinek meg van a maga igazsága”. Tehát ne próbáljuk meggyőzni, vagy megváltoztatni egymást, csak azért, mert a többség mást gondol.