Tudtam, hogy nem egy elvont francia művészfilmre ülök be a moziba, amikor a Bébibumm című vígjátékot választottam, ez nyilvánvaló volt, miután elolvastam pár mondatos ajánlóját. Ettől függetlenül tudtam, hogy nagyon nem nyúlhatok mellé; francia filmben ritkán csalódik az ember, főleg, ha elismert alkotók találhatóak a készítők között.
A Juliette Binoche főszereplésével készült mozi egy sajátos humorral készült komédia, amiben jól megfér egymás mellett a szenvedélyesség, finomság, lazaság, szabadszelleműség, és egy csipetnyi valóság.
A sztori röviden: egy párizsi lakásban él Avril és párja, valamint Avril anyja, Mado (Binoche). A nő elvált Avril apjától, 10 éve élősködik lánya nyakán, aki egyedüli keresőként próbál helytállni a fura családban. A pasija az a fajta egyetemista, elvileg felnőtt fiú, akinek ezer évébe kerül összehozni diplomáját, kárpótlásképpen viszont nagyon cuki. Nagy az öröm, amikor kiderül: babájuk lesz. Mindenki nagyon örül, a leendő nagyszülők mind tapsikolnak, kivéve Madot, aki önző módon félti a helyét a lakásban, de leginkább hiúságát sérti a gondolat: nagyi lesz. Elkeseredésében, a bejelentést követően exférjével, a híres karmesterrel vigasztalódik, akitől, mint pár héttel később kiderül, ő is teherbe esett. Nincs mese, fel kell nőnie.
A mozivásznat betöltötte Juliette Binoche személyisége, erőteljes kisugárzása. Erre szükség is volt, mivel a ma 53 éves díva egy 47 éves, nárcisztikus-infantilis terhes nőt játszik, aki amellett, hogy gyönyörű és szexi, nagyjából egy mai, kevésbé bonyolult kamaszlány szintjén van a felnőtt gondolkodás tekintetében. Hiszen az általa alakított Mado nem dolgozik, nem gondolkodik, nem is nagyon izgatja azon magát így közel az 50 felé, hogy valamerre el kellene indulnia, jó neki a „gyerekekkel”. Napközben néha eljár balettre, otthon leginkább semmit csinál vagy zenét hallgat, aztán irány az éjszaka! Most pedig jönne a gyerek, aki gátolná őt szabadságában, akinek sorsáról képtelen egyedül dönteni. Lánya határoz itt is: nincs helye még egy bébinek a családban. Az apa mint egy mellékesen létező személy kerül képbe csupán.
Már az első filmkockáknál hátrahőköltünk, olyan csúnya színésznőt sikerült Binoche-ék lányának szerepére találniuk az alkotóknak. (Közben kiderül, nem is annyira csúnya.) A hatalmas szaglószervvel megáldott Avril az illatok alkotásában profi, egészen addig, amíg a hormonok meg nem tréfálják. Az anyja helyett is szülői teendőket ellátó kémikusnő a sorra felszínre bukó titkok és kínos szituációk hatására kezdi megutálni anyját, és radikális lépésre szánja el magát: szakít vele.
Azért ez nyilván nem megy az ilyen könnyen, ráadásul egyre sűrűbben felbukkan az apa is, az exférj, akit a jóképű, sármos Lampert Wilson alakít. Noemie Saglio, a rendező elmondta, egy a Hugh Grant karakterét idéző színészt szeretett volna, aki humoros, vonzó, elegáns és remek színészi kvalitásai vannak. (Szubjektív meglátásom szerint, jobbat kaptunk, mint Hugh Grant, ráadásul a dögös ötvenest még pucéran is láthatjuk.)
De a fókusz végig Madon van a filmben, akinek felnőtté válását igyekezett visszaadni a történet. Nem mondom azt, hogy ez tökéletesen sikerült, viszont nagyon jól szórakoztam, mert a poénok jók, a dialógusokkal átszőtt, olykor abszurd, néha realisztikus jelenetek eltalálták ízlésemet. Olyannyira valóságból vett a történet, hogy, mint utánaolvastam, a filmet egy valós családi sztori inspirálta, amelyről a rendező egy véletlen folytán szerzett tudomást. Mint kiderült, nem is olyan ritka, hogy anya és a lánya egyszerre essenek teherbe.
Ami viszont a lényeg: a film jó, egy igazi csajos mozi, ami tele van eredeti poénokkal, szuper karakterekkel, szívből ajánlom mindazoknak, akik egy laza programra vágynak.