Warning: file_put_contents(): Only -1 of 46307 bytes written, possibly out of free disk space in /web/k5fc/afuzet.hu/wp-content/plugins/bsa-plugin-pro-scripteo/frontend/css/template.css.php on line 31
Szerelem a filozófiában - aFüzet

Szerelem a filozófiában

Platón: A lakoma

Az ókori görög filozófia egyik legnagyobb alakjának híres művében a fókuszban az erósz, a szerelem, illetve a vágy áll. A lakomán résztvevők egy-egy beszéd formájában mind véleményt mondanak arról, milyen a szerelem, és miben áll. A beszélgetés és vita célja az, hogy kiderítsék az igazságot a szerelemről. A vélemények, nézetek ugyanis igencsak ellentmondók. Az eltérő véleményekből mutatnak a szereplők néhányat, pontosan hatot.

Platón művében a beszélgetés Erósz dicsőítésével kezdődik (ő adja ugyanis azt a bátorságot, hogy a szerelméért akár meg is haljon az ember), s itt találkozunk az első érdekes kérdéssel: érezhetik azonos neműek is egymás iránt, sőt „katonai szempontból” különösen kedvező, ha a katonák ilyen érzelmeket éreznek egymás iránt (ti. nem fognak megfutamodni, fegyelmezettebben fognak harcolni stb. legalábbis korabeli tapasztalatok szerint). Ezután térnek át a szerelem lényegi jelentésének megvitatására.
A lakoma résztvevői kétféle Aphroditét különböztetnek meg – Úránia vagy égi és Pandémosz vagy közönséges (ez Zeusz és Dióné leánya) -, kétféle Éroszt is. A közönséges a testre vágyik, a másik a „lelki” (Phaidrosz szerint ilyen a férfiak szerelme a felnőtt, fiatal fiúk iránt – bár ezt egyesek zsarnokságnak tarják, mert kisajátít.

Platón általános antropológiai jellemzővé emeli a minden emberben meglévő vágyat: mindenki vágyik a szépre, jóra, méghozzá arra, hogy mindig birtokolja is. Ez nem mást jelent, mint a boldogságra való vágyat. Minden ember vágyik a boldogságra.

A szerelmi vágy megvilágításához Arisztophanész meséli el az androgün (férfi-nő; három nemű lény) legendáját: Zeusz kettéhasította őket – innen az olthatatlan vágy.

Arisztophanész mítosza különösen ismertté vált, aki az emberek egymás utáni vágyakozását avval a mítosszal magyarázza, hogy kezdetben gömb alakú lények voltunk, kétfajta félgömbből összetéve: az egyik fél férfi, a másik fél női. A két fél kombinációja háromféle gömböt alkotott, az egyik két különböző nemű félből állt, a másik kettő két azonosból: egyikben két női rész volt, a másikban két férfi. Ezeket a gömböket aztán büntetésből az istenek kettévágták, így jöttek létre az eredeti párjukat kereső felek. Egyik a tőle különböző nemű párját keresi (heteroszexuális vágy), másik a vele azonos neműre vágyik: nő nőre, férfi férfira (homoszexuális vágy). Csak akkor lesznek újból boldogok, ha megtalálják az elveszett igazi párjukat, a másik felüket. Mindenki az igazi párját keresi, az egyetlent – ebben a formájában a modern individuális szerelem ideáljának mítoszaként ismerjük, de Platónnál a mítosz csak nemi preferenciát jelent, nem egyedi, egyetlen a keresett másik felünk.

A szerelem, az ember halhatatlanság iránti vágyával kapcsolódik össze. Ugyanis ezáltal képes az ember valamilyen (számára lehetséges) módon elérni a halhatatlanságot – az istenektől irigyelt és vágyott halhatatlanságot: utódot szül és nemz, vagy pedig maradandó művet hoz létre. A szerelem ezért a halhatatlanság iránti vágy is.

Platón filozófiájában a nők csak mint a férfiak kevésbé értékes, testi termékenységének eszközei kerülnek szóba, így is csak érintőlegesen. A nőkhöz kacsolódó erósz pedig szükségszerűen testi, ti. az utódnemzés miatt. A nők a magasabbrendű, lelki–nevelői szerelem lehetséges tárgyai között eleve szóba se jöhettek a kor szokásai szerint, alanyai között még kevésbé, hiszen ehhez eleve rendelkezniük kellett volna erénnyel és tudással…

RÓMAI SZERELEMFELFOGÁS

A hellenisztikus kor szerelemfelfogása után a rómait kell említeni, amely erősen romantizálódott. A görög költészetben a nő volt alárendelve a férfinak, a római szerelmi elégiában megfordul ez a viszony: a férfi szolgálja a nőt, tesz bizonyságot. Ez a szerelemfelfogás hagyományozódik tovább a középkorban a lovagi költészetben. Catullusnak fontos szerepe volt a római szubjektív szerelmi elégia kialakulásában. Catullus volt az, aki a szerelmet központi témává tette: a szerelmes ember létformája érdekli. Ő hirdeti először, hogy a szeretőért eltöltött élet érték, mert a szerelem olyan erő, amely mindent legyőz. Számára a szeretett nő az élet és a fény: minden gondolata és tevékenysége feléje irányul. Végtelen ez a szerelem: örök szövetség, amelynek csak a halál vethet véget. E végtelenül nagy, szent szerelmet azonban nem a házasság keretében találja meg, mégis a szeretett nőt hitvesnek tekinti:fidest, hűséget követel tőle, s ezzel a szerelmet az istenek védelme alá rendeli.
Mivel a szerelmesre sok kötelességet ró ez a sírig tartó végtelen szerelem, a szerelmes költőnek nem jut ideje és energiája a római közfelfogás által elvárt köztevékenység (negotium) számára, ezért életvitele mások szemében egyenlő a semmittevéssel (otium, vita iners). Ugyanakkor az imádott nő kívánságait sem tudja maradéktalanul teljesíteni, s ha hozzávesszük azt, hogy állandóan ki van téve a szeretett nő szeszélyeinek, s a megcsalatás veszélye állandóan feje fölött lebeg, akkor nyilvánvaló, hogy kétségek és csalódások között telik élete, s mindenkinél nyomorultabb: me miserum — kiáltják Catullusszal együtt a római elégiaköltők, s szenvedésük önállósul, dicsőséget szerez szerelmük tárgyának.

Ficino

Tudtad, hogy a „platói szerelmet” a 15. század végén egy Ficino nevű firenzei filozófus találta ki? Igaz, vajmi kevés köze volt Platónhoz, aki egyáltalán nem hitt a szex nélküli szerelemben.

Ficino örökölte a szeretet-szerelem hármas tagozódását a keresztény hagyományból. Ficino – ha nem is veti el a hármas tagozódást – relativizálja azt. A szellem erotikus vonzerejéről szól, ami a szerelem újraértelmezéséhez kapcsolódik. Az isteni szellemhez való erotikus viszony, a mánia, megszállottság, ez a felfokozott misztikus természetű érzés ugyanis ismétlődik, azaz leképződik egy embernek egy másikhoz fűződő szellemi-erotikus megszállottságában. Így a barátok közötti szerelem az isteni szerelem imagoja.
De Isten egy, egyetlenegy. S mivel Isten egy, szerelmem is egy. Csak egyetlen istenhez fűz erosz, csak egyetlen emberhez fűzhet az isteni erosz imagoja. Ez a gondolat idegen Platóntól.
Talán Arisztotelész közelebb jár az egyetlenség gondolatához, mikor azt írja, hogy az embernek csak nagyon kevés közeli barátja lehet, továbbá, hogy a birtoklás nem vet véget a vágynak, hanem ellenkezőleg, megőrzi azt. Ezt a gondolatot osztja Ficino is.
A Ficino-féle szerelem arról szól, hogy – mint Istenünk – szerelmünk is csak egyetlenegy lehet, egész életünkben, s így az örökkévalóságban. A szerelem – az isteni szeretet imagója – tehát feltétlen és abszolút. Ez az új a Ficino-féle „platói” szerelemben. Ez a szerelem az amour passion, más néven a romantikus szerelem. Egész életünkben egyet szeretünk, azt abszolúte és feltétlenül.

Az egzisztencialista filozófia szerint

Egyik legjelesebb képviselője, Sartre szerint, ha a szerelem pusztán fizikai vágy volna, úgy azt könnyen ki lehetne elégíteni. Ám a szerelem a másik tudatát akarja rabul ejteni. A szerelmes esküt kér, mégis bosszantja, ha megkapja. Azt akarja, hogy a Másik szabadsága önmgától váljék szerelemmé, önmagát börtönözze be. a szerelem érzését a Másik fogalmán keresztül magyarázza: eszerint az ember azért akar egyesülni a Másikkal, hogy szükségszerűvé tegye saját létezését; e törekvése azonban szintén kudarcra van ítélve.

Camus úgy nyilatkozott, hogy a birtoklásvágy azért kielégíthetetlen, mert képes túlélni a szerelmet magát is. A szerelem ekkor meddővé akarja tenni a szeretett lényt. Az elárvult szerető meggyalázott szenvedése tán nem is abból fakad, hogy már nem szeretik, hanem abból, hogy tudja, a másiknak módjában áll szeretni, még szeretni fog. A tartósság és a birtoklás eszeveszett vágyától kínlódó ember a szeretett lény meddőségét vagy a halálát kívánja. Az a szerelem, amely nem viseli el, hogy szembesítsék a valósággal, nem szerelem. Így aztán a nemes lelkek kiváltsága a képtelenség a szerelemre. Nem olyan érzéseket érzünk, amelyek megváltoztatnak minket, hanem olyanokat, amelyek a megváltozás gondolatát sugallják. A szerelem így nem az önzéstől tisztít meg bennünket, hanem egy távoli hazát sejtet, villant fel, ahol ennek az önzésnek már nincs jussa. Csak azért nevezzük szerelemnek azt, ami egy másik lényhez köt bennünket, mert a könyvek és a legendák hatására egy kollektív szemléletnek vetjük alá magunkat. Ám a szerelemről csak annyit tudok, hogy vágy, gyöngédség és érzelem keveréke köt egy másik lényhez. Ez az együttes minden esetben más és más.

HOL TARTUNK MA?

Ki hol. Ahány világnézet, annyiféle magyarázat létezik a világ egyik legnagyobb misztériumára. Ha nagyon el akartok mélyedni a témában, ajánljuk Almási Miklós esztéta filozófus, A szerelem lehetetlensége című munkáját, amely 2012-ben jelent meg. A jeles gondolkodó szerint még két generáció, és a szerelem már csak a romantikus regényekben fog szerepelni.

„A hallgatás varázsa, a beszélgetések bája, a pillantás izgalma eltűnt (…) Menekülünk a szerelem elől, a tartós kapcsolatok helyett egyre többször érjük be egyéjszakás ’egészségügyi’ kalandokkal, újabban pedig már a cybertér virtuális világával…Az Internet korában (…) sok millióan néznek bele lelkünkbe, vágyainkba, az én-te viszonyba. Látják
és kommentálják. Az intimitás odaveszett. Nincs többé közös titok, nincs többé szenvedély. Ami marad, az sok esetben csak tengődés, párkapcsolati nyomor. Nem érünk rá szeretni, nem kellenek a kötöttségek. A szerelem nyűg lett”

Forrás:

mmi.elte.hu/szabadbölcsészet

wikipedia.hu

romaikor.hu