Fotó: Fender Csaba
Vannak énekesek, akik megjelenésükkel vagy egy jól sikerült slágerükkel vésődnek be az ember fejébe, és vannak azok, akik a hangjukkal és személyiségükkel lopják be magukat a szívünkbe. A hang lehet karcosan egyéni vagy átütően tiszta, a lényeg, hogy hallgatóságát megérintse. Szakonyi Milán az utóbbi csoportba tartozik, akinek hangjára nem csak fiatalon szerzett közönsége figyelt fel, hanem több kiváló hazai zenekar és produkció is. Oszlopos tagja volt a Budapest Voicesnak, szerepelt az Eurovíziós Dalfesztiválon és már negyedik éve az igényes jazz muzsikát játszó Balázs Elemér Group énekese. A fiatal tehetséget a szakmáról, a kezdetekről, a jelenről és tervekről faggattam egy a szülővárosában, Keszthelyen tartott fellépése előtt.
Mesélj egy kicsit a Kőbányai Zenei Stúdióról! Ott végeztél ének szakon, de előtte ugyanott kezdődött el valami új dolog az életedben. Mit tanultál meg ezen a helyen leginkább?
Főleg az éneklés technikai, stilisztikai dolgait sajátítottam el, illetve mindenféle stílusban bővítettem a repertoárt. Voltak kötelező dalok, amikből vizsgázni kellett, amiket meg kellett tanulni kívülről, össze kellett gyúrni, hogy az stílusos legyen. Ez az intézmény több szempontból is páratlan szerintem. Egyrészt, mert olyan énekeseket és hangszereseket is felvesznek, akik nem biztos, hogy az elméleti felvételin olyan jól teljesítenek, viszont látszik rajtuk, hogy iszonyú tehetségesek, egyszerűen hiba lenne őket nem felvenni és továbbképezni. Ezért mindig a nulláról kezdik az elsőévesek. Én is így voltam, pedig nagyon tudtam az elméleti dolgokat, mégis tök jó volt átismételni, mert közben gyakorlatban meg rengeteget fejlődtünk már az első pillanattól kezdve. Szóval nagyon jól ki van ez találva. Plusz érv mellette, hogy annyira közvetlen a kapcsolat a tanárok és diákok között, hogy nehezen tudom elképzelni, hogy máshol is ilyen baráti viszonyok alakulnak ki.
Úgy történt, mint a mesében, amikor a vidéki srác felköltözik a fővárosba szerencsét próbálni és ügyesen helytáll?
Én már a gimiben is mindig a zenével akartam foglalkozni, de Pest elég nagy törés volt nekem kezdetben. Vágytam rá, hogy tanulhassak, de közben meg, amikor felkerültem, nagyon idegennek éreztem magamtól az egészet. Főleg az embereket, mert mindenki nagyon magabiztosnak és olyan nagyon nyitottnak tűnt, én pedig olyan nagyon nyuszinak. Emiatt az első évben szinte mindenből kimaradtam; a közös zenélésből, a közös programokból, a közös kocsmázásokból. Amint letudtam a kötelező dolgokat, futottam haza, hogy bezárkózzak, és a saját dolgaimmal foglalkozzak. Akkor még keszthelyi barátnőm volt, amikor csak tudtam, jöttem hozzá. Amikor annak a kapcsolatnak vége lett, akkor kezdtem egy kicsit jobban megbarátkozni a társasággal és jobban részt venni a közös programokban. Kőbánya utolsó évei marhajók voltak. Belekóstoltam, milyen random felállni a színpadra, ha elhívnak egy buliba, mert épp nincs meg a zenekar. Ez egyfajta lazaságot és rengeteg kapcsolatot adott nekem. Az emberek már akkor pécézték ki maguknak a szimpatikus zenésztársakat meg olyanokat, akikkel el tudnak képzelni közös munkát.
Ekkor már énekeltél a Budapest Voicesban, ugye? Az milyen időszak volt a Te életedben?
Nagyon jó, én azt nagyon szerettem.
Egy éve már, hogy nem vagy a csapatban. Mi ennek az oka??
Ennek rengeteg oka volt. Többek között az, hogy én közben már a Balázs Elemér Groupban is énekeltem. Szinte teljesen egy időben kezdtem el a kettőt 2013-ban. Hirtelen két olyan komoly projektbe vágtam bele, amik teljesen távol állnak egymástól, és egy idő után döntenem kellett. Másrészt, már nem annyira éreztem jól magam a Budapest Voicesban. Ez nem egy fekete pont nekik, hanem egyszerűen úgy éreztem, hogy nekem erre nincs szükségem, hogy más, új dolgok felé nyitnék. Úgy gondoltam, hogy azt az időt és energiát, amit abba fektetek, inkább a saját projektembe fogom, ami azóta sincs, de mindegy.
Három éve végeztél a suliban. Mi történt veled azóta?
Főleg háttérmunkákat végzek az éneklés mellett: zenei alapokat, hangszereléseket csinálok énekeseknek és zenekaroknak. Többek közt a Csemer Boginak, akinek több dalát is én hangszereltem az új lemezére, ami nyár környékén jön ki. Nagyon jól tudunk együtt dolgozni, az évek során kialakult egy jól működő, szoros munkakapcsolat, amiben számít a véleményem és bízik az ötleteimben.
Másnak is írsz dalokat vagy hangszerelést?
Ilyen szinten nem, inkább még az jellemző, hogy olyan kezdő énekesek, akik fellépési lehetőséget kapnak, megkeresnek, hogy csináljak nekik zenei alapot, akár ismert dalokból. Ha nincs zenei kíséret, nincs mire, akkor én megírok nekik egy feldolgozást. Általában akinek nincs nagy rutinja, jól begyakorolt alapra szeretne énekelni, amit én megcsinálok. Most is rengeteg ilyen munkám van. Ez nekem is fejlődést jelent és változatos meló, mert amikor megkapok egy dalt (mindegy, hogy régi vagy modern), először szépen lehallgatom, melyik hangszer mit játszik és azt reprodukálom.
Hol találkozol ezekkel a fiatalokkal, ki ajánl téged, vagy ennyire ismernek már, ennyire belterjes ez az egész zenei szektor?
Nyilván van egy csomó találkozási pont, mint például a Kőbányai Zenei Stúdió, ahova én is jártam. Rengeteg ismeretségre tettem ott szert; sok zenésszel, tanárral, és olyanokkal is kapcsolatba kerültem, akik oda akartak felvételizni. A Budapest Voices a cappella együttesben benne volt a fél tanári karom, akik – miután nem tudtak már többet bevállalni – hozzám irányították a gyerekeket. Jöttek hozzám csomóan felvételi felkészítésre, ahol szolfézst és zeneelméletet oktattam nekik, vagy lekísértem őket.
Most a Balázs Elemér Groupban énekelsz és szólóban is eljársz egy szál gitárral a kezedben. A fellépésekre sokat készülsz?
Otthon inkább dolgozom meg próbákra járok, de ami a gyakorlást illeti, sajnos nem marad már rá energiám. Pedig nagyon fontos lenne, érzem is magamon. Ugye a suliban rá voltunk kényszerítve a minden napi gyakorlásra, ami mára kimerül a heti 2-3 fellépésben. Miután hazamegyek, már nem veszem kezembe a gitárt, pedig arra lenne szükség, mert amikor zenélek, érzem, hogy baromira kéne. Mégsem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy nem fejlődtem Kőbánya óta. Ha visszahallgatok egy régebbi felvételt, úgy érzem, jobban mennek bizonyos dolgok, viszont a technikai részek a folyamatos énekórák hiánya miatt nem mennek úgy. Gondolkozom azon, hogy elmegyek egy hangképző tanárhoz.
Tehát nem áll meg a tudás ott, hogy valaki tök jó adottságokkal rendelkezik meg profira képezi magát és rendszeresen fellép. Amíg élsz, tanulsz?
Abszolút. Ha az ember kitanulja, saját magát is tudja képezni, de én úgy érzem, nekem kell a külső visszajelzés hogy valóban jól csinálom -e. Muszáj egy kicsit feleleveníteni a hangképzéses dolgokat, mert az ember egy idő után ellustul. Elmegy játszani és nem figyel oda, hogyan veszi a levegőt és hogyan nyitja a száját. Amikor odafigyelek rá, érzem, hogy sokkal könnyebb énekelni, de sajnos ez nem egy automatikus dolog.
Viszont te oktathatnál is, mert a képesítésed is megvan hozzá, ugye?
Igen, voltak is tanítványaim, főleg abban az időszakban, amikor felvételi előkészítőket is csináltunk, de van egy szint, ami fölött én már nem tudok többet. Én nem nevezném magam jó hangképző tanárnak, csak a saját magam által tanult dolgokat és a tapasztalataimat tudom átadni, azon felül viszont egy jóval magasabb szintű énektanárra van szükség. Ezt el is mondtam azoknak, akik nálam jártak. Sok mindenben tudtam nekik segíteni, gyakoroltam velük, meg pár fortélyra megtanítottam őket, de az egész technikáját szerintem nem tudom olyan jól átadni. Pedig szerettem velük foglalkozni, de amikor már túl sokan jöttek, rájöttem, hogy ez nekem elveszi az energiámat. Volt, aki tök fogékony volt, míg mások egyáltalán nem. Akadtak köztük tehetségesek és kevésbé azok. Nekik bármit magyarázhat az ember, egyszerűen nem működik a dolog. Az esetek többségében az volt a legszomorúbb, hogy nem is foglalkoztak vele, abszolút rám bízták magukat, hogy én majd megcsinálom helyettük. Pedig ha az ember nem gyakorolja, nem csinálja, nem hajtja, akkor hiába jár bárkihez. A fiatal tanítványokon azt vettem észre, hogy nem is a zenéért csinálják, hanem már látják magukat a tévében, a csillogást és azt, hogy szerepelnek. Meg voltak róla győződve, hogy jelentkeznek és bejutnak egy tehetségkutatóba. Ebben látják a jövőt.
Te miben látod a jövőt?
Én abban, hogy csinálok egy saját zenekart a barátaimmal. Nekem nagyon nagyon fontos, hogy a tagokkal ne csak zeneileg, hanem emberileg is azonos hullámhosszon legyünk. Az a személyes tapasztalatom, hogy akivel az ember jól megérti magát, azzal zeneileg sincs probléma általában. Amikor a saját leendő zenekaromra gondolok, már tudom, hogy kiket hívnék el. Csak még nincs rá kapacitásom.
Ez csak elhatározás kérdése, vagy kell még valami löket hozzá?
Évek óta ezen gondolkozom, mi kéne ahhoz, hogy végre megcsináljam és hogy miért nem csinálom még. Közben meg csak telnek az évek. Azért az önbizalmam hiánya itt megjelenik, mert az jut eszembe, hogy nálam sokkal jobb gitárosok meg énekesek vannak, mit is akarok én. A másik oldalról viszont csomóan mondják, hogy alapítsak már egy zenekart, mert nagyon jó az, amit csinálok, legyek aktívabb a saját dolgaimat illetően, ne csak a másokéval foglalkozzak. Valóban, túl sok időmet és energiámat veszik el más zenekarok, de mégsem tudom elképzelni, hogy az Eleméréknek azt mondjam mostanában, hogy köszönöm a közös munkát, de én már szeretnék egy sajátot. Nagyon szeretek velük dolgozni, az a szintű muzsikálás, amit ők csinálnak, az világszínvonalú. Olyan képzett és igényes jazz zenét játszanak, amit nekem énekesként is élmény hallgatni.
Talán még ráérsz a saját projekteddel, különben is, belülről kell hogy jöjjön az akarat, ami aztán tettet szül, nem?
Persze, de mégsem olyan egyszerű ez belül nekem. Mert egyrészt nagyon szeretném, másrészt meg, nem azt mondom, hogy gyártom a kifogásokat, de nincs elég cuccom meg jó hangszerem, nincs olyan technikai tudásom, saját dalaim, saját ötleteim. Azért ezek nagyon sokat számítanak. Mondják, hogy írassak valakivel szöveget, mert annyi jó szövegíró ismerősöm van, de igazából a lelkem mélyén az van, hogy akkor már teljesen saját dalokat szeretnék énekelni. Amiket én vetettem papírra, meg az én érzéseim alapján íródnak.
Mi akadályoz meg abban, hogy saját dalokat írj?
Én is el szoktam ezen gondolkozni: talán hiányoznak az élmények az életemből vagy nincs meg hozzá a kellő szókincsem? Aztán meg is válaszolom a kérdéseimet magamnak: azért nem írok, mert most pont a Boginak csinálok zenét vagy mert épp az Elemérékkel turnéra megyünk, vagy mert 3 fellépésem van a héten, amire készülnöm kell. Ebbe belenyugszom, hogy oké, majd jövő héten, de hát ugye évekkel ezelőtt is ezeket a mondatokat mondtam és nem változott semmi.
Ez frusztrál téged belül?
Azt érzem, hogy igen, egyre jobban. Viszont azt is látom, hogy azért ez lassan most már be fog érni. Egyre többet foglalkozom a saját dolgaimmal és egyre élesebben körvonalazódnak az elképzeléseim.
Játsszunk el a gondolattal, hogy létrejön a lehető legjobb felállásban a zenekarod, vannak saját számaid. Tudnád, hogy milyen úton kell elindulni, milyen csatornákon kell bedobni a slágergyanús számot, milyen videoklipet kivel készítenél, és egyáltalán, merre indulj?
Ennek sok módja van. Van, aki teljesen önmagát menedzseli, kezébe veszi az online felületeket, csinál egy jó videoklipet, amit megfelelő helyeken szétposztol. Az már egy óriási előrelépés. Ahhoz viszont tényleg olyat kell csinálni, ami nagyon működik. Az ember nagyon sok olyat lát, ami jó-jó, de miért nézzem meg meg egyszer, aztán van olyan, amit csak néz az ember és hallgatja és ah, …tudod, olyan. Azért ezt nehéz megcsinálni egy ekkora piacon, egy olyan pici országban, ahol millió jobbnál jobb zenekar van. Az egy más dolog, hogy a média nem mindig a jobbakat rakja előtérbe. Sőt, egyre inkább nem. Mindenképpen nehéz vállalkozás, ha az ember saját maga akarja felépíteni. Ehhez szükséges egyfajta személyiségtípus is. A másik megoldás, hogy elmegy az ember egy kiadóhoz -ahol mindenre van ember: hangmérnök, producer, fotós, operatőr, webdizájner, grafikus, stb. – és rábízza magát. Onnantól viszont ő diktál, azt csinálja és oda megy a zenész, ahova ő mondja. Ez akkor jó, ha az ember tényleg tudja, hogy mit akar és azt az egy dolgot a csúcsra akarja járatni, és persze nincs más elköteleződése, amiben részt vesz és szereti. Akkor nincs vesztenivalója. Ez esetben érdemes bevállalni, mert nyilván jól jön a segítség, különösen, ha valaki nem olyan jó önmenedzselésben.
Vigyük tovább a gondolatot, hogy van egy saját zenekarod. Az milyen zenei stílusban szólna? Csak azért is kérdezem, mert mindegyik teljesen más, amiben eddig részt vettél.
Én igyekszem mindenben meglátni az igényességet, a tudatosságot, a zeneiséget, a szépséget. Ezért van az, hogy sokféle zenei stílusban tudok gondolkodni. Viszont, ha nagyon le kell szűkíteni, akkor egy akusztikus- és egy elekromos gitárral látom magam a színpadon, mögöttem egy dobos és egy basszusgitáros, vagy még egy elektromos gitáros és egy billentyűs. Popzenét játszunk jazzes-bluesos elemekkel, fülbemászó és igényes zenét. Nem tudom, hogy John Mayer neve mond -e neked valamit, talán azt tudnám, mondani, nézd meg az egyik koncertfelvételét. Az ő világával tudok legjobban azonosulni. Hasonló hangzást tudok elképzelni majd a saját zenekaromban. Az improvizáció is fontos, a Balázs Elemér Groupnál nincs kétszer ugyanaz egyformán eljátszva egy dal. Amikor például a gitárosunk nagyon elmerül az adott hangulatban, olykor olyan szólót játszik, amelyen érződik, hogy totálisan szívből, belülről jön minden egyes hang, amit épp lefog, nem esik túlzásokba, nem akarja kijátszani az ember szemét, hanem tökéletesen fűzi egymásba a minimál dallamokat, motívumokat, melyeket akkor épp kitalál. Persze van, hogy egy tempósabb dalnál előtör a stenk és hirtelen megnő az egy másodperc alatt lejátszott hangok átlaga, de akkor meg pontosan az ilyen virtuóz játékmódra van szükség. A jazzben mindig van lehetőség belehelyezkedni az adott hangulatba és aszerint játszani, ettől válik számomra kivétel nélkül mindig izgalmassá. Nagyon közel áll hozzám az a fajta zeneiség, amikor az embernek lehetősége van beleszőni a saját érzelemvilágát, személyiségét az épp akkor születő improvizációba, meghatározó a zenészeknek is és a hallgatóknak is. Ettől él az egész.
Te hogy érzed magad a színpadon ahhoz képest, ami 5-10 éve volt? Hogy éled meg a reflektorfényt?
Régen minden egyes színpadra lépés előtt izgultam, de hála Istennek, most már nagyon jó. Egyébként minden felállással nagyon más fellépni. Amikor szólóban lépek színpadra, akkor tudom, hogy csak magamra számíthatok. Nincs más, az van, amit én csinálok. Ez jó is, meg rossz is. Az Elemérékkel fellépni egy garancia, hiszen tudom, hogy iszonyat profi zenészekkel vagyok körülvéve. Egyúttal viszont van egyfajta teljesítménykényszer is bennem emiatt, hogy ha már ők ilyen zenészek, nekem sem kéne szarul énekelnem, oda kell raknom magam. Érdekes, amikor az Elemérékkel vagyok a színpadon vagyok, az nekem egy olyan állapotot idéz elő, ami máskor nincsen. Ha én egyedül állok a színpadra, akkor végig kontroll alatt tartok mindent, ami egy tök jó dolog. Amikor Elemérékkel vagyok, a zene olyan szinten elvarázsol, hogy azt is elfelejtem, hol vagyok, szinte eufórikus állapotba kerülök, vagy nem is tudom. Annyira jó, hogy minden egyes alkalommal rácsodálkozok arra, hogy Úristen, milyen zenészek vannak itt! Hallgatom, ahogy Józsi zongorázik és egyszerűen nem bírom fölfogni, elsodor magával a játék és az a sok minden, amit ő éppen akkor belerak.
Te is ezt szeretnéd a saját zenéddel átadni a közönségnek, hogy ezt érezzék, amiről beszélsz,?
Az igencsak jó lenne…és ezt azért nem olyan könnyű elérni. Nagyon profinak kell lenni ahhoz, hogy az ember ennyire magával tudja ragadni a hallgatót. Szerintem. Én semmiképp nem azt akarom, hogy a nagy színpad, a kivetítő, a fénytechnika és a hangerő vigye el a közönséget -ami persze nem zárja ki azt, hogy egy produkció zeneileg is rendben legyen-, hanem az adjon maradandó koncertélményt nekik, ami a színpadon megszólal. Ez az az alapvető különbség a show és a zene között.
Milánt a következő dalokban meg is hallgathatjátok: