„Fáradtam annyit éjimen s naponnan,
Hogy azt mondhassam, semmit sem tudok! –
És mégis ezt a nemtudást nem adnám
Egész hadért, mely, hogy tud, azt hiszi.”
Tavaly januárban mutatta be először Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjét ‘A vadász esélye’ nevű társulat a Három Hollóban, amit idén újra láthatunk. Nem tudom eldönteni, hogy a színlap jól eltalált szövege vagy abbéli kíváncsiságom volt -e nagyobb, hogy mit mondhat nekem ma egy középiskolai kötelező egy általam ismeretlen alkotói csoport előadásában, mindenesetre egyből lefoglaltam a jegyeket.
A Bélai Marcel, Kozma Gábor Viktor és Gaál Attila Csaba által alapított színházi alkotóközösség szeretheti a kihívásokat, hiszen a 19. században megírt, a mai fiatalok számára élvezhetetlen nyelvi fordulatokban gazdag, a líra, dráma, epika határán egyensúlyozó Csongor és Tünde színpadra állítása egy felgyorsult, kaotikus, éppen változó világban nem feltétlenül a legcsábítóbb hívószavak közül valók. Még akkor sem, ha tudjuk, zseniális költő vetette papírra a magyar irodalom leghíresebb filozofikus meséjét. Pedig a humort sem nélkülöző szerelmi drámában rengeteg sok bölcsesség és létfilozófiai kérdés (és válasz) meg van írva.
Hogy idealizmus vagy hit kérdése komolyan foglalkozni ma Vörösmarty művével, nem tudom. Úgy gondolom csak annyira, mint két ember egymásra találásában többet látni, mint hogy járnak, majd összeköltöznek.
Ugyanis Csongor és Tünde szerelme sokkal több ennél. Maga a megfogalmazhatatlan vágyódás a másik fél megtalálása, a megérkezés, a boldogság után; mert a kínzó hiányra, a tompa fájdalom megszüntetésére, az elviselhetetlen űr kitöltésére az egyedüli válasz: szerelem.
„Az ember feljő, lelke fényfolyam,
A nagy mindenség benne tükrözik.
Megmondhatatlan kéjjel föltekint,
Merőn megbámul földet és eget;
De ifjúsága gyorsan elmúlik,
Erőtlen aggott egy-két nyár után,
S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia.
Kiirthatatlan vággyal, amíg él,
Túr és tűnődik, tudni, tenni tör;
Halandó kézzel halhatatlanul
Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is,
Még a hiúság műve van porán,
Még kőhegyek ragyognak sírjain,
Ezer jelekkel tarkán s fényesen
Az ész az erőnek rakván oszlopot.
De hol lesz a kő, jel, s az oszlopok,
Ha nem lesz föld, s a tenger eltűnik.
Fáradtan ösvényikből a napok
Egymásba hullva, összeomlanak;
A Mind enyész, és végső romjain
A szép világ borongva hamvad el;
És hol kezdve volt, ott vége lesz:
Sötét és semmi lesznek: én leszek,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.”
(Az Éj monológja)
Csongor célja meglelni a boldogságot. Folyamatosan úton van, de rendre visszatér önmagához. Magányos. Tündével történő találkozása mindent megváltoztat benne.
A nem e világi tündérlány pedig elszánt. Mert tudja, felismerte a másik felét Csongorban.
Vörösmarty Mihály csodálatos műve mégsem egy romantikus szerelmi történet. Nagyot téved az, aki kifinomult érzékkel és tehetséggel megírt tündérmesének gondolja. Annál sokkal több. Tele van szimbólumokkal, egy egész emberi életet felölelő bölcsességekkel, röpke életünk legfontosabb állomásaival, amelyek mind egyfelé mutatnak. És ezt nagyon jól érzékelteti A vadász esélye társulat színészei által előadott darab. A jelenbe adaptált történet díszlete néhány neoncsőből áll, feliratok ezek: chips, kóla, pizza, hamburger, love.
Elkerülhetetlen eleinte a képzavar: a szexi külsőhöz, a legújabb, legmaibb megjelenéshez, a pókerarcokhoz sehogy sem tudom először passzintani az eredeti nyelvezetet. Pedig nem egy hasonló darabot láttam már hasonló koncepcióval. Aztán megszoktam. Figyeltem, majd egyre jobban értékeltem, melyik részek lettek kiválasztva az eredetileg ötfelvonásos műből. Dramaturg: ügyes.
Ötletes megoldások, jókor hatásos kiszólások engedtették el velem a kritikus agyalást már az első etapban. Még akkor is, ha tudom, hogy mennyire mást láttam volna egy „érettebb”, vagy még inkább: tapasztaltabb generációhoz tartozó szereplői gárdától. Mert a szerelmet máshogy éljük meg mind. Más a súlya a különböző életkorokban. Ez így normális.
Ezek a fiatalok még kiabáltak, üvöltve, mérgesen kerestek, szenvedtek.
(Persze az is lehet, hogy ez is a koncepció része volt.)
Kétségtelen, a színészek a legnehezebb megoldást választották arra, hogy szerepüket eljátszák. Maguk elé nézve mondták szövegüket, mint monológot, akkor is, amikor dialógus volt. Mozgásból volt a legkevesebb, ez is a rendezői koncepció része volt. Érzelmeket kifejezni anélkül, hogy interakcióba kezdj a másikkal, anélkül, hogy a testedet használd, vagy, hogy látványos segédeszközök segítsék munkádat, kihívás. Voltak, akik több szerepet játszottak el egy személyben. Muszáj külön kiemelnem Ágh Barbarát, aki az ördögfiókák és Ledér szerepébe bújt. Biztos vagyok benne, bármilyen karakterré át tudna lényegülni.
Játéka nagyot dobott az előadáson. De nyilván nem ő vitte a hátán a súlyos mondanivalóval bíró 90 percet.
Mert bevallom, nálam, aki irtó rég olvasta utoljára Vörösmarty klasszikusát, elérte a kívánt hatást a pincehelyiségben rendhagyó formában bemutatott darab. Azt hiszem, a szerző, aki a magyar romantika egyik legnagyobb alakja, szintén élvezte volna a fiatalok által előadott verziót. Végtére is, sikerült átadni az este folyamán a mulandóság törvényszerűségét, ott voltunk lélekben a háromfelé ágazó útnál; ismerősek voltak a jelenetek a Kalmárral, a Fejedelemmel és a Tudóssal, és ki ne érezte volna már, hogy ördögi összeesküvés áldozata lett. No meg a szerelem….
Hogy a szerelem, ami nem mindig édes, arról Balga és Ilma kapcsolatán keresztül is ráláthattunk.
Csongor és Tünde szerelme azonban más. Érzelmeik tiszta forrásból táplálkoznak. Ők nem alkudnak, a legmagasabb minőségében élik meg a szerelmet. Ettől különleges az ő kapcsolatuk. Ettől különbözik Csongor Balgától, aki nem csupán szellemi vonatkozásban áll alacsonyabb szinten „gazdájától”.
Történetük nem csupán materiális szinten létezik. Földön és „tündéri” síkon játszódik, túl a megfogható és megmagyarázható dolgokon.
Csongor szenved a hiánytól, az isteni minőség, a szavakkal igazából kifejezhetetlen érzések hiányától. Nem elég neki az egyszerű „földi lét”, vívódik, keres – keresi szerelmét. Tudja jól, addig békére nem talál, míg az isteni minőséget meg nem tapasztalja; azt a fajtát, amire csak a szerelem képes. Vagy az, vagy a halál, amit végtelen útján, a hiánytól szenvedve, a lét elviselhetetlen hiábavalósága miatt be is vállalna…
„Szűnj meg, szűnj meg, és ne mondd el
Régi szenvedésimet.
A ridegség s elhagyottság
Voltak útitársaim,
Vagy ha ők nem, üldözőim
Válhatatlan kínaim.
Már e bűntetést kiállám,
E tovább eltűrhetetlent:
Mondj más sorsot, mondj halált rám
S esküszöm, nem mondok ellent.”
A kitartók jutalma azonban nem maradhat el, és a jónak is győzedelmesednie kell a gonosz fölött. Csak így érhet véget Csongor és Tünde története a jelenben is. Mert van, ami időtlen, ami kívül áll a társadalmi törvényeken, az anyagi világon, a divathullámokon és aktuális ideológiákon. A folyton úton levő, kereső Ember, aki visszavágyik a Paradicsomba (a Teljességbe), és csak akkor nyugszik meg, ha a másikban boldogságát megtalálja.
Szereplők:
András Gedeon
Ágh Barbara
Gaál Attila Csaba m.v.
Kozma Gábor Viktor
Mesés Gáspár m.v.
Szekeres Blanka
Zádor Fanni
Zsenák Lilla m.v.
Jelmeztervező: Pelsőczy Luca, Huszár Kató
Dramaturg: Bódi Zsófia
Rendezőasszisztens: Balla Anett
Rendező: Bélai Marcel
Fotók forrása: A vadász esélye Facebook oldala