MOLIÈRE négyszer. Egyszer is erős tud lenni, ha jól van színpadra állítva, nemhogy négyszer. Ez a szám úgy jön ki, hogy a nagy francia drámaíró leghíresebb komédiáinak (A mizantróp, Don Juan, Tartuffe, A fösvény) esszenciáját összegyúrta Luc Perceval egy német írópárossal, Feridun Zaimogluval és Günter Senkellel. A külföldön már zajos sikert aratott drámát Forgách András fordította magyarra. Garai Judit dramaturg hívta fel Hegymegi Máté rendező figyelmét a műre, aki annak elolvasása után egyből vágyat érzett, hogy foglalkozzon vele. A MOLIÈRE – the passion magyarországi bemutatójára október közepén ültünk be a Radnóti Színházba.
A színpadon életre keltett személyiségek és cselekményszálak az eredeti művekből nyomokban felismerhetőek, ha arra figyel a néző, de nem hiszem, hogy bármi effélén fog gondolkodni, vagy, hogy egyáltalán gondolkodni fog, mert egyrészt a szövegre kell – és érdemes – figyelni, és mert leginkább lelkileg lesz elkapva, de nagyon. Másrészt nem úgy kell elképzelni, hogy teszem azt, a főhős esetében az említett színművek karaktereit láthatjuk viszont külön-külön, hanem azok eggyé vannak gyúrva, és szép lassan megszületik egy „szörny”.
Képzeld el, hogy az emberi érzelmek legmagasabb szintű energiáit egybeolvasztják, és azokat felfokozott módon az arcodba tolják, de úgy, hogy még a legnemesebb érzéseknek is a legalacsonyabb szintű analógiáját kapod végső igazságként. Valahogy így tudnám röviden összefoglalni azt, amit nekem adott a darab. Még akkor is, ha az alkotók terve, üzenete ennél nyilván szofisztikáltabb volt. A rendező szavait idézve: „Mizantrópnak vagy fösvénynek inkább másokat szeretnénk látni, miközben mind a négy figura magja megtalálható bennünk, csak itt fel vannak élezve ezek a tulajdonságok. Ez a darab nem szeretné, hogy felmentsük magunkat.”
A meglehetősen szövegcentrikus, kétfelvonásos előadás nagyon hangosan, hatalmas feszültséggel, zavaró energiákkal indul, ami végig kitart, illetve egyre sötétebb lesz. Azért írom a zavaró jelzőt, mert „Ő”, a darab főszereplője, akit Pál András alakít, mintha az egész világ ellen dacolva, sem Istent, sem embert nem tisztelve és nem szeretve, a gyehenna tűzén táncolna már az első pillanattól. Nem könnyít a helyzetén kusza szerelmi élete, sem nárcisztikus hajlama, mizantróp személyisége. Azt gondolom, hogy a megformált szerepe szerinti ordítva kommunikálás és a vibráló belső feszültsége annyira magas szintet üt meg, hogy vagylagosan kétfajta reakciót vált ki a nézőben: vagy átveszi a belső remegést, és gyomorgörccsel üli végig a 120 percet, vagy nem tud mit kezdeni a decibelekkel és a hozzájuk tartozó irodalmi nyelvezettel, és időközben kiszáll (vagy marad és megpróbál túlélni). A díszlet remekül segíti a komor hangulatot, boncasztalról indul az előadás. Minden tárgynak és elemnek szimbolikus jelentősége van.
A két részből álló mű többi szereplői mind felelősek a „szörny” létrejöttéért és mindazért amiket elkövetett, hogy hagyták tombolni/rombolni. A volt feleség (Kováts Adél), a csalfa nő, a nagy szerelem az életében (Sodró Eliza), a bizalmas barát (Porogi Ádám) és a többiek csak szenvednek, elszakadni mégsem tudnak a súlyos személyiségtől igazán. Most az első részről beszélek, ami jól felismerhetően A mizantrópból és Don Juanból meritkezik. S ha az első részt súlyosnak festettem le, úgy a másodikra, ami a Tartuffe és A fösvény darabokat dolgozza fel sajátos módon, nem tudom igazából, milyen komor jelzőkkel illessem. A két részt „Ő” köti össze, akinek személyisége egyre torzul. Lehet mintegy következményként tekinteni a második részre, ha úgy akarom, egymásra épülő események láncolata, amit látunk, ami a végén végleg megtöri a nézőt. Az áldozati sorsba csúnyán belesétáló nép egyre nagyobb apátiával tűr. A sztereotipikus tulajdonságok akaratlanul is szembesítik bizonyos attitűddel a mai kor emberét. A fókuszban azonban végig „Ő” áll: az ember, a gyarló, a bűnös, a szenvedő. Érdekesség, hogy az eredeti darabban egy kutya szerepelt „Ő” mellett, itt viszont Hegymegi Máté azt a funkciót illetve szimbólumot, amit az eb képviselt volna, egy még több rétű „dologgal” helyettesítette.
„Miatyánk, ki vagy az üres térben, aki nem vagy mellettem. Aki elhagytál. Akinek azóta se kellettem. Kevesebbet érek, mint az eb, aki dühösen, éhesen csahol? Kan vagyok, aki a közelében minden szukát kiszimatol. A nyugalom a halálom…Sóvárgok. Úgy sóvárgok egy roppant nagy tüzet…”
Szerelem. Mi a szerelem? Tette fel Pál András többször a kérdést, amit minden alkalommal meg is válaszolt – mindig másként. Nem is csak feltétlenül a klasszikus értelmezésre reflektálva, hanem mindenre, bármire, amihez társítható a hol kínzó, hol édes, de leginkább megfoghatatlan érzés. Ennél a darabnál felejtsd el, hogy a szerelem szép, vagy, hogy valamiféle isteni egybeolvadás, helyette a beteljesületlen, az örökké kínzó, vágyában is önző, semmibe vezető büntetésként kapod, alternatívák nélkül. El sem tudom képzelni, hogy mennyire megterhelő lehet egy olyan ember bőrébe bújni, akinek az egész élete fájdalomról, keserűségről, indulatokról, negatív érzelmekből táplálkozó ellenségeskedésről szól, időtlen időkig magányra kárhoztatva. Merthogy itt ez van. (Elgondolkodtam azon, mekkora súly lehet ez Pál András számára, még ha rutinos antihős karakter is, hiszen nagy előszeretettel osztják rá a démoni figurák szerepeit. Nem vagyok pszichológus vagy efféle szakember, de az „Ő” szerepére megírt 4 az egyben kombó eléggé kemény kiképzésnek tűnik.)
A szerelmi kínok csak egy részét tették ki antihősünk szenvedéseinek – bár sok minden visszavezethető később erre -, bőven kijutott neki a szorongás, gyanakvás, embergyűlölet, vagyonféltés, elmagányosodás gyötrő érzéseiből. Házassági pletyka, szerelmi sokszögek, pénzimádás, szélhámosság, furfang, álszentség, gyávaság. Mindezek nagyon erős áthallással, természetesen a mai korba ültetve üzennek nekünk. A két részből álló darab utolsó fejezetében az egykor szimplán öntörvényű, lázadó szociopata után egy lelketlen, kényszeres, saját démonjaival küzdő, környezetét elnyomó zsarnokot látunk. Az átalakulás folyamatát nagy vonalakban levezeti a mű.
Forrás: Facebook/Radnóti Színház
A szerelem, család, barátság és a hit/vallás, mint az emberi élet legfontosabb alap-pillérei, ebben a darabban kegyetlen módon ízekre vannak szedve. Óriási súlyokkal jöttem ki a színházból. Vagy még inkább, megrabolva. Nem azt éreztem, hogy megkönnyebbültem, mondjuk, mert kimondtak helyettem fontos dolgokat, és nem is azt, hogy most el kellene gondolkodnom ezen vagy azon. Ami bennem volt, inkább szólt kiábrándultságról és végtelen szomorúságról.
Ezt az érzelmi állapotot kiváltani azonban nem könnyű feladat, ezért mindenképpen elismerés illeti az alkotókat. Brutális, és egyben zseniális a darab. Hogy kiknek ajánlom MOLIÈRE – the passion című előadást, az viszont nagy kérdés, mert a nyelvhasználata nem biztos, hogy szerencsés, nagyon kell figyelni a szövegre, másrészről erős idegzettel és stabil szellemi és lelki világgal érdemes érkezni az előadásra, máskülönben kicsinál.
Szereplők: Pál András, Porogi Ádám, Sodró Eliza, Tóth Zsófia, Kováts Adél, Rusznák András, Vilmányi Benett, Lengyel Benjámin, Schneider Zoltán, Gazsó György.
Fordító: Forgách András. Rendező: Hegymegi Máté. Dramaturg: Garai Judit. Jelmez: Kálmán Eszter. Díszlet: Fekete Anna. Világítás: Bányai Tamás. A rendező munkatársa: Ari Zsófia.
Borítókép: Fotó: Dömölky Dániel
Forrás: Facebook/Radnóti Színház