Warning: file_put_contents(): Only -1 of 46307 bytes written, possibly out of free disk space in /web/k5fc/afuzet.hu/wp-content/plugins/bsa-plugin-pro-scripteo/frontend/css/template.css.php on line 31
Egy életed van, ne büntesd magad! I.rész - aFüzet

Egy életed van, ne büntesd magad! I.rész

A hosszú, boldog élet titkai között a stresszmentesség, kiegyensúlyozottság, sok nevetés, értékes emberi kapcsolatok, rendszeres mozgás és a hit szerepel – rákerestem. Biztos vagyok benne, hogy mindenki hozzá tudna adni még valamit a listához, de alapvetően én egyetértek a fentiekkel. Azt gondolom, hogy ezek mind összekapcsolódnak valahol, és a legnagyobb gátló tényező az a nagy nyomás, amit az ember a mai társadalmi formákban óhatatlanul is felvesz. Hogy megismerjük önmagunk stresszfaktorait, elfogadjuk vagy elhagyjuk beidegződött szokásainkat és félelmeinket, amelyek feszültséget okoznak bennünk, alapos önismeret és tudatosság szükséges. Nem elég az elhatározás, hogy holnaptól minden egyes sértésre csak nyugodt mosollyal reagálunk, ha közben azzal sem vagyunk tisztában, hogy milyen személyiségtípusba tartozunk, mely gyerekkori megrovások hatására váltunk megalkuvóvá, vagy esetleg pont ellenkezőleg: konfrontatívvá. Ahogy az sem mellékes, hogy a helyünkön vagyunk -e; legyen szó a munkáról vagy párkapcsolatról. Ezek a témák mind szóba kerültek egy stresszkezelő tréninget követően a Dr. Kővári Edit egyetemi oktató, coach-csal folytatott beszélgetésünk alatt, aki az Enspiration alapítójaként is napi szinten foglalkozik az emberek érzelmi-, testi- és tudati fejlesztésével.

Mi volt a cél, amikor felépítetted az egynapos stresszkezelő tréning koncepcióját?

Törekedtem arra, hogy a nap során alkalmazott kis füzetecskében olyan módszerekkel, s azokhoz kapcsolódóan olyan kérdésekkel találkozzon a résztvevő, amelyek segítségével egy átfogóbb képet kaphat magáról, és talán egy újfajta szemléletet is, aminek eredményeképpen más megvilágításba helyezi a stressz fogalmát. Az én hitvallásom, hogy az embert egészben kell nézni, amiből az csak egy kis dolog.

Bevallom, számomra kellemes meglepetés volt, hogy nem demagóg szövegek füzérjével találkoztam a nap folyamán, sem egy megmondóemberrel a személyedben, mint amihez mondjuk az utóbbi években hozzászoktam egy-egy előadás látogatása során.

Szerintem fontos, hogy hiteles legyen az ember, hogy legyen mögötte kutatói véna. Egyetemi oktatóként feladatom is, hogy megvizsgáljam, felmérjem, hogy a többség hogyan éli meg, amiről beszélek. Már gyerekkorom óta éreztem, hogy hatással vagyok az emberekre, de akkor még nem tudtam megfogalmazni, miről is szól ez. Érezve ezt az erőt, feladatomnak tekintettem, hogy nem megmondjam, hanem mindenféle manipuláció nélkül rávezessem az embereket a megoldásra, hogy ők mondják ki, fogalmazzák meg egy A-HA élményt követően. Ha valaki (egy „guru”) rájuk erőlteti a saját látásmódját, akkor nem a saját akarata, gondolata lesz, amit ő szeretne, hanem másé.

Ezzel szemben, mi a Te módszered?

Én sokféle technikával készülök, hiszen mindenki más problémával érkezik a terembe, ezért eltérő lehet, hogy kinek melyik jelent segítséget. Egy jó coachra hallgatnak, ezért óriási a felelőssége. Már az elején úgy szoktam nyitni, hogy én most nem fogom megmondani a frankót, erre vannak a feladatok, amikhez mindig jár egy kis magyarázat is; hogy is van ez a tudományban (nem mélyedünk bele, csak nagyjából átvesszük), utána megint következnek a különböző módszertani feladatok, interaktív formában. Ezek nagyon hatékonyak tudnak lenni, kivéve, ha nincs nagyon mélyen a résztvevő, mert egy depresszív, mélyen magába forduló emberrel egyénileg kell foglalkozni. Aki keresi magát, változtatni akar, fontos, hogy a végén ebből a sok módszerből ki tudja választani azt az utat, amin úgy érzi, hogy el tud indulni. Ez az általam képviselt deduktív oktatás lényege.

Szerintem nagyon sok ember érzi úgy, mintha valami „gáz” lenne vele, hogy defektesnek született és mikor Te tudományosan rávilágítasz arra, hogy teljesen természetes, egészséges, ahogy ő néha érez vagy viselkedik, az egy hatalmas feloldozás neki, megnyugszik, és tudatosan a megoldások, a fejlődés és tudás felé veszi az irányt. Jól látom?

Igen, és ez lenne a tréning lényege. Aki már magától eljön ide, az nyitott, és tanulni szeretne. Van, aki már elért egy utat, és nem feltétlenül magáról tanul újat, hanem a többiekről. Ez azért fontos, mert a legtöbb stressz és feszültség külső inger hatására indít be egy folyamatot. Még akkor is, ha belülről ingerli magát – ha mondjuk viszonyít. Vagy, hogy mit fognak az emberek szólni, mit várnak el tőle, tehát minden az interakcióból ered. Rengeteg inger ér minket, és nem mindegy, hogyan alkalmazkodunk abban a pillanatban, abban az életszakaszban hozzá. Mert ez is változó, ahogy a megoldási technikákat is változtatjuk.

Gondolom, több csoportja is van ezeknek a stresszkezelési technikáknak.

Hívjuk inkább menedzsmentnek. A kezelés nem jó szó rá, mert az olyan, mintha betegségről beszélnénk. A stressz jó menedzselése jelzi, hogy megfelelően tudunk bánni vele. Magunk mellé is tudjuk állítani, hiszen egy olyan energiáról van szó, amitől nem megszabadulnunk kell, hanem átcsoportosítani. Ez egy biofizikai dolog, ezért nem szabad elhanyagolnunk. Ha lekötöd, kifárasztod a benned levő „csimpánzt” (ösztönlényt) mondjuk sporttal, nem fog tudni gondolkodni. Mert az a bajunk, hogy folyton gondolkodunk, de néha megszabadulnánk tőle. Ha koncentrálsz, például a sportra, elvisz az érzelem. Még akkor is, ha csak nézed. Ez nagyon jól megfigyelhető a férfiaknál, amikor meccset néznek; kijön rajtuk egyfajta agresszió, egy feszültség, ami egy pozitív stressz. Még akkor is, ha káromkodnak. Ez nagyon jó hatással van a szervezetükre, mert ott mindent kiélnek. És mit csinálnak utána? Megnyugszanak, elfeküdnek a kanapén, és isznak egy sört. Kielégítették a stresszfaktorukat.

Feltételezem, hogy a feszültség levezetése egyénenként változó módon történik. Azt tudjuk, hogy mitől függ az, hogy kinek mekkora a stresszfaktora?

Aki gyerekkorban megtanulta kezelni az energiát, annak a megfelelő stresszmenedzsment beépült a memóriájába, de nagyon sokan rossz mintákat hoznak magukkal. Mert mi zajlik ma az iskolákban? Ha rosszalkodik a gyerek, akkor rászólnak, és azt mondják, hogy ő milyen rossz. A gyerek meg vagy lenyeli vagy rájátszik, és ő lesz a fekete bárány. Ha olyan a személyisége, hogy magában tartja, akkor az depressziót is okozhat nála; nem beszéli ki, mert megszokta azt, hogy magában eldiskurál. A másik véglet, ha megszokja, hogy mindig ő a hibás vagy a rossz, és harsányan elnyomja egy poénnal. Érdekes megfigyelés, hogy az a személy hordozza néha a legnagyobb stresszt, aki a munkahelyén nagyon sokat poénkodik. Mert ez volt a visszajelzés annak idején, így tanult meg bizonyos helyzeteket kezelni. Ez egy nagyon összetett dolog.

Említetted a sportot, mint jó stresszlevezetést, pontosabban: energia átcsoportosítást.

Igen, de a sport mellett az étkezés vagy a kultúra is ugyanolyan fontos tényező. Szerintem egyiket se szabad különleges helyzetbe hozni, mert ha extrém módon sportolsz, ugyanolyan függő leszel, és elvárásod lesz egy folyamatosan növekvő teljesítményre. Tehát, effektíve ugyanolyan stresszforrás lehet, mint más bosszantó dolog az életben, ha túl komolyan veszem. Ha élvezetből sportolok, élvezetből jókat eszem – de nem sokat – az jó érzéssel tölt el. Csak arra kell figyelni, hogy ne keletkezzen bennünk rossz érzés. A szervezetünk tudja, mi a jó neki.

És mi van akkor, ha spontán összetűzök valakivel, és nem fogok tudni várni az esti futásomig, hogy levezessem a szituáció okozta feszültséget? Sportolóként akkor is jobban kezelem a helyzetet, mint, ha nem játszana szerepet az életemben a mozgás?

Mindenképpen, mivel a mozgás segít lefárasztani a testedet, mellette egy jóleső érzést okoz, mert megkapja az eustresszt. És már csak azért is van különbség abban, ahogy egy rendszeresen sportot űző és egy egyáltalán nem mozgó kezeli a stresszhelyzetet, mert a sport által önfegyelmet tanulunk. A stressznek is pont az a lényege, hogy meg kell próbálnunk valahogy uralni, terelni a dolgokat. De a túl nagy önfegyelem (különösen ha nincs bent az alapvető személyiségedbe) okozhat feszültséget. De az sem jó, ha valaki túlzásba viszi a sportolást, amikor függővé válik és annyira odafigyel arra, hogy mit ehet, vagy már hajnali 3-kor fölkel, hogy sportoljon. Mint mindenben, itt is törekedni kell az egyensúlyra.

Mondjuk, hogy tudjuk gyakorolni az önfegyelmet, és nem is annak megléte vagy hiánya okoz problémát egyes kínos szituációkban, amikor inkább az a kérdés, hogy meddig legyünk önzők, azaz mikor ereszthetjük ki a gőzt jólesően, illetve meddig viselkedjünk a társadalmi elvárásoknak megfelelően? Ha például ingerel egy kolléga viselkedése a munkahelyemen (legyen az egy túl harsány, folyamatosan alpári vicceket szóró, vagy egy iszonyatosan lusta, esetleg depressziós személy, akire ha ránézek, elmegy az életkedvem), meddig legyek kímélő, mert ez egy munkahely vagy mert tartok a következményektől, és mi az a pont, ahol jól kiadhatom minden bennem levő feszültséget az egész helyzet kapcsán?

Erre találták ki nem is olyan régen az asszertitvitást, ami az önérvényesítés olyan formája, amivel a másikat nem bántom; úgy mondom el a saját dolgomat, hogy közben a másikat nem vádolom. Arra élezem ki a mondanivalómat, hogy nekem az adott szituáció miért rossz – abba a másik nem tud belekötni. Ha a másikat vádolom, az több okból is helytelen, hiszen én nem vagyok az anyja senkinek, ráadásul személyesnek is veszi szavaimat (joggal), ami olaj a tűzre. Szerintem annyira lehetünk „önzők”, hogy igenis, nyilvánítsuk ki, ami nekünk rossz, és hogy miért rossz, anélkül, hogy a másikra jelzőket aggatnánk vagy szidnánk. Teljesen őszintének kell lennünk, nem kell megjátszani magunkat. Megdöbbentő, de az emberek nem ezt csinálják, hanem már az első konfliktusnál sokszor a főnökhöz rohannak, s mivel az ember szeret nagyítani, teljesen más színben tünteti föl a helyzetet vagy a másikat, ami már úgy jut vissza a szóban forgó személyhez, aki emiatt jogosan lesz felháborodva. Mindezt megelőzendő, jobb, ha a problémát az illetőnek elmondja kétszer, egyenesen a szemébe (bár mi azt szoktuk mondani, hogy háromszor érdemes), és ha nem történik utána változás, hanem inkább még rosszabbodik a helyzet, sőt, elkezdi megalázni, akkor saját maga miatt kötelessége jelenteni a felettesének.

Mi van akkor, ha ezek után sem változik a helyzet?

Ha a vezető nem hajlandó ezzel foglalkozni vagy röhög rajta, ha már nem tud mit tenni az illető, már minden kommunikációs dolgot megtett, akkor azon kell elgondolkodni, vajon jó munkahelyen van -e. Ha azt mondják rá, hogy túl érzékeny (és lehet, hogy az is) ki kell mondani, hogy ez a vállalati kultúra nem neki való. El szoktam mondani a hallgatóknak is: nem kell megalázkodnunk, mindenkinek megvan az értéke. Ha ezek az értékek nem jelennek meg a munkában, az bennünk egy feszültséget, stresszt okoz. Minél több olyan ember van, akik nem azokkal az értékekkel dolgoznak a munkahelyen, annál feszültebb vagyok, és annál jobban azt fogom gondolni, hogy én vagyok a fekete bárány. Valószínű, hogy így is van, olyan értelemben, hogy nem nekem való az a munkahely. Csak ezt nehezen ismerik fel az emberek.

Szerintem egy hatalmas szám jönne ki akkor, ha megvizsgálnánk azt, hogy hányan nem tudnak azonosulni azzal a hellyel, ahol dolgoznak, hogy ki mennyire van a helyén. Egyértelmű, hogy az emberek többsége nem mer váltani, nem meri felvállalni, amit most tanácsolsz; egyrészt a bizonytalansági tényezők, másrészt meg az önismeret hiánya miatt.

Pedig tudatosítani kellene, hogy ez az én életem, amit fel kell vállalni. A másik megoldás, hogy elsajátítok egy technikát, amivel kvázi egy olyan üvegfalat emelek (azért mondok üveget, mert nem szabad letégláznom sem magam), fölveszek egy olyan szerepet, egy viselkedésmódot, amit annál az egy kollégánál alkalmazok, akivel nem működik a kommunikáció, de a többieknél leveszem. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy aurát. Ez esetben viszont arra is számítani lehet, hogy ő visszahányja ezt rám, és ilyenkor le kell, hogy peregjen az én üvegfalamról.

Tehát egyfajta kikapcsoló és bekapcsoló gombot kell kezelnünk, mint a meditációnál (bár nem ez a legjobb hasonlat), amibe a tréningen is belekóstolhattak a résztvevők. Mi a lényege az irányított meditációnak, hogyan hat ránk, mennyiben befolyásolja a tudatos vagy tudatalatti énünket?

Az autogén tréning – amit a pszichológiában is használnak – a tudatalattinkra hat, aki a biztonságra, nyugalomra vágyik bennünk. A vezetett meditáció arról szól, hogy elhiszed: minden rendben van. A másik varázsa egy kis biokémiában rejlik: a jógalégzés lelassítja a szívritmust, és nyugalmi állapotba kerülsz, mintha aludnál. Elgyengülnek az izmok, lelassítja a gondolataidat. A meditációnál fontos szerepet játszik a zene, a harmonikus hangok is nyugtatják az elmét. Érdekes, hogy a tudatos meditációban tudatosan a semmire fókuszálsz, hogy kiürítsd az agyad. Ez rengeteg munka és energia, mert az agyad állandóan gondolkodni akar. Én elsőre a vezetett meditációt szoktam ajánlani, amihez „csak” egy jó szakember vagy hangfelvétel kell.

 

A beszélgetés folytatását, amelyben a nemi szerepekről, az egyének igazságairól is szó esik, hamarosan közzétesszük a Füzetben.