Warning: file_put_contents(): Only -1 of 46307 bytes written, possibly out of free disk space in /web/k5fc/afuzet.hu/wp-content/plugins/bsa-plugin-pro-scripteo/frontend/css/template.css.php on line 31
Latinovits Zoltán, egy lázadó színészlegenda szenvedései - aFüzet

Latinovits Zoltán, egy lázadó színészlegenda szenvedései

86 évvel ezelőtt, 1931. szeptember 9-én született Latinovits Zoltán, Jászai Mari-, Balázs Béla-díjas, posztumusz Kossuth-díjas színész. Édesapja földbirtokos volt, édesanyja pedig a legendás Gundel vendéglátós família sarja. Apja, nem sokkal az ő megszületése után, elhagyta őt és anyját, amit élete végéig fájlalt a színészóriás. Még úgy is, hogy 10 évesen „új apát kapott”, anyja férjhez ment Frenreisz István orvoshoz, akitől még két gyermeke született. Mindkettő ismert művész lett: Bujtor István a színház- és filmművészetben, Frenreisz Károly pedig a zeneiparban szerzett nevet magának.

Bujtor istván, Latinovits Zoltán, Frenreisz Károly

Latinovits egy élő legenda volt, kivételes tehetség és Ember; hangja, játékstílusa, szavalása, egész előadóművészete utánozhatatlan volt, míg élt, és utánozhatatlan ma is. Öntörvényű, nehéz természetű embernek tartották, aki nem ismeri a megalkuvást és mélyen elítéli a tehetségtelen pribékeket – legyen szó egyszerű színészről vagy vezetőről. Soha nem rejtette véka alá véleményét, nem ismerte az önkontrollt, annál inkább a kritikai hozzáállást. Ez érvényes volt önmagával szemben is, szigorúan maximalista módon állt hozzá a művészetekhez – a sajátjához is.

„Gondolatom az, hogy az előadóművésznek magát a költőt kell megjátszania, vagyis az alkotás hosszú folyamatát kell olyan röviden összefoglalnia, mint maga a vers, a költőt kell életre keltenie úgy, ahogy ő a költőt a mű első élményében, az alkotás küzdelmében elképzeli” – vallotta.

Rendkívüli érzékenysége okán avanzsálódott botrányhőssé, ami mögött nem volt tudatos magatartás, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy ő az átlagtól eltérően vette komolyan a szakmát, felelősségteljesen, kompromisszumokat nem tűrve. Jaj volt annak, aki nem ütötte meg az általa felállított mércét. Márpedig ő örök idealista maradt, az a fajta, aki becsületes lázadó, és mindig alázatos, ha a művészetről beszélünk.

„…összeférhetetlen vagyok. Mindazokkal szemben, akik nem értenek a szakmájukhoz, mégis gyakorolják, sőt vezető helyen gyakorolják – azokkal én nem tudok egyetérteni. Nem is fogok. Erre engem nem lehet rávenni.” Sokan, sokféleképpen hallgatták a Magyar Rádióban 1967 karácsonyán elhangzott nyilatkozatát.

Nem tudta lemosni magáról a konfrontatív ember jelzőjét, amit rendre magyarázni kényszerült. Ez a megbélyegzés bántotta őt nagyon, a kívülállók magánya lett sorsa bizonyos tekintetben.

„Igazságomból nem engedtem soha, káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok.”
– Latinovits Zoltán, 1969

De jó ember volt, akinek szívében és elméjében örök háború dúlt. Hite volt és akarata, harcait az igazság és a minőség emelésének szolgálatába állította. Ám idegeit felőrölte a folyamatos harc, hosszú évekig küzdött depresszióval.

„Jobb, ha az ember önmagába zárkózik, tanul és készül a jövőre. Csak a hitet élesztgetem magamban, hogy nem vezethetnek ostobák, és a jó végül győzelmet arat, mint a mesékben, mint a természet örökös harcában, megújulásában és eltipró energiájában.
Hiszek az Emberben, aki szívével és eszével együtt a jobb jövőért harcol és szenved. A vér és a könnyek soha nem hullanak hiába. A világ – úgy tetszik, jó felé halad, a tisztulás és az Igazság felé. Az út nagyon nehéz, göröngyös és meredek, de föl kell jutni egyszer a csúcsra.”

1976. június 4-én – 45 éves korában – a balatonszemesi vasúti átjárónál veszítette életét. Sajnos, a mai napig nem tudni, hogy öngyilkosság vagy véletlen baleset volt -e halála. A vonatot vezető masiniszta az öngyilkosságot erősítette meg egyik rádiónyilatkozatában: „Föltartott kezekkel, szemben velem lépett a mozdony elé, jóval féktávolságon belül…”. Ugyanakkor az egyik női szemtanú, aki azt állította, hogy direkt vetette Latinovits magát a sínek közé, később beismerte, hogy ezzel csak a mozdonyvezetőt akarta védeni, nehogy baja legyen a balesetből.

A hozzá közel állók szerint Latinovitsnak tervei voltak, filmes és színházi területeken is. De az is igaz, hogy folyamatosan pszichiátriai kezelésre szorult, és három szívinfarktust is kihordott. Akárhogy is, a Balatonszemesen történt igazságot talán már sosem tudjuk meg…

Nem lehet Latinovitsról szólni Ruttkai Éva színésznőhöz fűződő szenvedélyes szerelmi viszonya nélkül. Kijelenthető, hogy a legendás színész szókimondó volt a magánéletében is, mélyen érzelmes és szenvedélyes, féltékeny és birtokló. Évához írt leveleiben kendőzetlen őszinteséggel írta le érzéseit. Ruttkaival folytatott kapcsolata Miskolcon, 1960-ban, Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című drámájának bemutatóján kezdődött. Ekkor még Ruttkai Gábor Miklós színész felesége volt.

Szerelmük végig magas hőfokon izzott, tele volt drámával, féltékenységgel, amit – nincs rajta csodálkoznivaló – Ruttkai nem viselt mindig jól. A folyamatos őrlődés, a szakmai életben folytatott sorozatos küzdelem és összeférhetetlenség, kapcsolatukra is kihatott, mégis ez a kapcsolat volt Latinovits számára a földi mennyország, a mentsvár. Imádta, féltette az ő Éváját, akihez rengeteget levelet írt:

„Nincs nyugalom. Én is várok. Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. Elvégeztetett. Ne hajtson hallgatásom és szomorúságom zajos helyekre, ne hajtson el gyötrődésem, várakozásom, töprengésem. Minden értünk fog történni, mert akarom. Mert Isten is így akarhatja. Kilazult karom a derekad körül, de a kezedet fogom. Ne siess, ne kapkodj, ne térj ki. Újraszüljük magunkat. Te is akard. Hogy együtt legyen jó. Ha talán nem is úgy, mint régen.”

Évek óta együtt voltak már Ruttkaival, amikor a nő egykori férjével játszott egy darabban. Latinovits folyamatosan attól félt, hogy Éva elhagyja.

„Boldoggá tettél megint az egyszer, bár sokat gyötröm magam az elátkozott város miatt. (Szeged.) Nyilván ez is jó valamire. Remélem, legalább Neked jó lesz valamire, nekem borzalmas, mind Gyula, mind Szeged. De Te mindig „csinn”-be viszed a labdát, ha szabad most már footballkifejezéssel élnem. Csak azt kell megértened, hogy én hiszek a te becsületedben, tisztaságodban – viszont féltékenységek becstelenségében is hiszek. Tehát G. úr ízléstelen becstelensége undorít el, aki Szegeden mindig eljátssza a martyr szerelmes családfôt. Ez sajnos idegesítôen hamis és raffinált – következésképp becstelen; mint a színjátszása; mint az élete. Hát ezért voltak a lófaszok. (….) Drága mindenem, kimondhatatlanul várlak és szeretlek. Kívánlak, vágylak. Kérlek ne mutogasd sokat rossz fürdôruháidban a melledet! Mert egyszer tényleg én öllek meg!”

Latinovits Zoltán egyik leghíresebb szerelmes levele Ruttkai Évához mégis ez:

„Nincs nyugalom. Én is várok. Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. Elvégeztetett. Ne hajtson hallgatásom és szomorúságom zajos helyekre, ne hajtson el gyötrődésem, várakozásom, töprengésem. Minden értünk fog történni, mert akarom. Mert Isten is így akarhatja.
Kilazult karom a derekad körül, de a kezedet fogom. Ne siess, ne kapkodj, ne térj ki. Újraszüljük magunkat. Te is akard. Hogy együtt legyen jó. Ha talán nem is úgy, mint régen.
Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, mert egyedül olyan iszonyatos. Olyan nehéz. Ha nem buggyan fel úgy, mint régen a vágy, élesztgessük. Nem lehet másolni a voltot, mert már mások vagyunk…
Úszom a vízben: a múlt fájdalmas simogatása. Kék könnyek tava. Benne a mi szerelmünk, a mi könnyeink is. Benne a régi szép sudár árbocok, a régi vitorlák tükörképe. Kagylók a nyakadról. A viz csillogása szived csillogása. A szél hártyája a vizen: kezed nyoma. Lúdbőrzik a viz, mint a bőr. Mindenütt a mi tükörképünk. Mint a lidérc kóvályog a vizben, viz felett, a balatoni égen. A móló köveiben. Az utakon. A nádzizegésben. Szerelmünk itt jár, itt kisért, itt időz, igéz. Hordja ki a homokra a hullám szerelmünk szikrázó kavicsait. Nyomunk keresztalakban a homokban.
Ha a múltamra emlékszem, Te is öleled az életemet, belefonódtál, rám szőtted életed hálóját, beleszőtted a hitbe a szerelem fonalát!
Merre vagy? Hiányzol. Rettenetesen hiányzol.
Már régóta hiányzunk egymásnak. És mégsem a szokás, a betegség éltetett tovább. A szenvedés újraszüli a szép lehetetlent. Kell, hogy kelljünk egymásnak. Hát kicsit kellessük magunk egymásnak.
Töltsük meg a házat szeretettel. Rakjuk újra a kályhát, újra a tüzet. Éljük egymásnak a napokat. Költözzön vissza az ölelés, valamely késői józanabb, de maradóbb szerelem. Költözzünk vissza egymásba.
Fáj a hiányod.
Úgy hiszem, szárnyverdesve, topogva, ágaskodva, szeretlek. Ha még vagy. Ha neked ez elég. Ha Te is így akarod.
Ha van még idő…”