A Facebookon találtam rá Nagy Tibor kick-box világbajnok írására, amit, miután elolvastam, késztetést éreztem, hogy rögtön meg is osszak nagykamasz fiammal, mint tanulságos és léleknemesítő történetet. Bevallom, engem nagyon eltalált, megfogott a számomra teljesen idegen sportágat űző sportoló és az általa hihetetlen módon tisztelt, legendás mester sztorija. Rengeteg érzést és gondolatot ébresztett fel bennem ez a fajta megemlékezés, ugyanakkor jó volt egy kicsit visszautazni a ’90-es évekbe is.  Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy storyboardot olvasnék, nagyon el tudnám képzelni mozivásznon a következőket:

“13 éves lehettem, amikor az egyik esti edzés után kaptam egy videó felvételt a ’84-es Japán Bajnokságról. Már akkoriban is szinte egyedül laktam és ahogy hazaértem, másnap reggelig, az iskolakezdésig azt néztem, annyira lenyűgözött. Onnantól kezdve semmi más nem létezett számomra, mint hogy olyan fighter legyek, mint azok a japán karatekák a videóban, különösen a Bajnok, a „60-as”, Kurosawa Hiroki. Egy életre a példaképem lett (…)”

97-ben, első alkalommal ajánlottak pénzdíjat a súlycsoport nélküli Magyar Bajnoksag győztesének. Nem érdekelt, hogy harmadjára is Bajnok legyek, csak a pénzt akartam, mert annyi pénzt még sosem láttam és abból tudtam repülőjegyet venni, hogy végre Japánba utazzak edzeni a gyerekkori példaképemhez. Meg voltam őrülve a pénzdíj hallatára, úgy edzettem, mint egy elmeháborodott és végül a Bajnokságon 6-ból 5 ellenfelemet másodpercek alatt vertem KO-val, összesen másfél percen belül végeztem velük. Minden egyes győzelmem után, amikor jöttem le a tatamiról, mondogattam a Barátaimnak körülöttem, hogy: – Megyek Japánba Kurosawa-hoz. Megyek Japánba Kurosawa-hoz.
Matsui, a Kyokushin Világszervezet vezetője levelet küldött a magyar Szövetségnek, le akartak beszélni arról, hogy Kurosawa edzőtermébe utazzak és felajánlották, hogy ehelyett menjek a tokiói Honbuba, a Világszervezet legendás központi edzőtermébe, ahol olyan klasszis fighterekkel edzhetek, mint Filho, Feitosa, Pettas, O’Neill… ami nem csak a fejlődésem miatt lenne óriási lehetőség, hanem sportpolitikailag és a jövőmet tekintve is. Ugyanis, a Honbu gyűjtötte a nem japán feltörekvő fightereket is és az ott készülő versenyzőket nyomták a médiákban, a Japán és Világbajnokságokra. Igen jó esélyem volt arra, hogy ha köztük edzem, ott is maradhatok Japánban. Több volt, mint kecsegtető, de elutasítottam a legnagyobb vezető, Matsui keresett, amire alig, ha volt példa korábban, a kesőbbiekben pedig lettek is problémáim és nehézségeim ezekből. De én már útra készen álltam az ismeretlenbe, a bizonytalanba, a példaképemhez, akinek fogalma sem volt rólam és arról, hogy érkezem. Ráadásul, az elmúlt évek alatt rengeteg rémisztő infót hallottunk róla és az edzőterméről. Hogy Kurosawa egy magának való szamuráj, aki nem szereti a nem japánokat és hogy az edzőtermében olyan pokoli sparringok vannak, hogy azt, minden ép eszű ember messze elkerüli. Többek szerint (viccelődve), nagy volt a valószínűsége annak, hogy többé nem térek majd vissza Magyarországra, mert a japánok halára vernek Kurosawa Hiroki edzőtermében, ha egyáltalán betehetem oda a lábam és nem zavarnak el meg a környékéről is.
A híres japán World Karate magazinból fénymásoltattam ki Kurosawa edzőtermének a címét, ami japánul volt írva. Egy japán tolmács barátommal lefordíttattam és útbaigazítást, tanácsokat is kértem Tőle, hogyan találom meg az edzőtermet.
23 évesen egy hátizsákkal, csupán olyan betanult angol tudással, hogy: “I want to train here.”, valamint a kevéske gyűjtött és a Barátaim által összedobott, két hétre elegendő pénzzel ültem repülőre, hogy megtegyem azt, amiről mindenki egyöntetűen megpróbált lebeszélni.
Amikor leszálltam Tokióban, fogalmam sem volt merre induljak, minden japánul volt írva körülöttem a hiper-szuper, csillogó-villogó zsúfolt tokiói reptéren, ráadásul tudtam, hogy Nakano (a kerület, ahova tartottam) Tokió teljesen másik végében van. Egy reptéri officert szólítottam meg, mutogattam neki a magazinból kimásolt címet és mondogattam: – I want to train here. – Megnézte a címet, majd tátott szájjal, tetőtől-talpig végigmért, rám nézett és megkérdezte: – Mit akarsz te ott? – én pedig büszkén ismételgettem: – I want to train here.
– Ne menj oda. Meg fogsz halni. – majd odahívott több reptéri officert, akiknek elmondta, hogy Kurosawa san-hoz akarok menni. Ekkor mar a japán reptéren, a japánok is egyemberként próbáltak lebeszélni a tervemről, miközben tiszteletük jeléül földig hajlongtak előttem.
Végül, elindítottak és a mai napig nem tudom, hogyan, de eljutottam Nakanoba anélkül, hogy egyszer is eltévedtem volna. A Nakanoi metró állomásból kilépve mar könnyebb volt a dolgom, ott mar a közelben voltam. Előzetesen, a tolmács Barátom lefordította Kurosawa, “Fighting Machine” című dokumentum filmjéből azt is, hogy a déli kijárótól (“minami guchi”, ezt is megtanultam) 3 perc sétára van a Dojo. Elindultam az egyik utcában és mértem a 3 percet. Gondoltam, ha ez az utca az, akkor itt lesz valahol, ha nem, akkor vissza a metróhoz és elindulok egy másik utcában.
Menet közben felnéztem és megláttam a Dojo híres cégtábláját, amit a videó kazettákról olyan sokszor láttunk újra és újra. Elkezdett remegni a lábam és az első gondolatom az volt, hogy NEM, én ide nem megyek be. Élvezem Japánt két hétig, aztán tipli haza. De nem, azt nem tehetem. Az nem én lennek. Egész életemben vívódtam magammal az ellen, hogy a könnyebb utat válasszam. De akkor is, ilyet meg nem éreztem soha korábban. Ott álltam a végcélom, meg a kommunista rendszerben megvalósíthatatlannak tűnt, egyik gyerekkori álmom előtt – amiért anno olyan sokszor kinevettek a Dojoban a nagyok – egyedül, Japán egyik utcájában, mint egy kóbor kutya és már az egész testem remegett. Rosszul lettem, előre kellett hajolnom, hogy vér menjen a fejembe, hogy ne essek össze. Féltem. Pillanatok alatt a legkülönfélébb kifogások sokasága beszélt hozzám, minden előkerült, hogy miért NE menjek be oda. Tele voltam elfogadható indokokkal…
De végül nem győztek le és olyan hetek következtek, amiket képtelenség leírni és ha meg is tenném, talán el sem hinnék. Újra és újra visszaemlékezve, mindig megkérdezem magamtól, hogy: “Ez valóban megtörtént, vagy csak álmodtam?” Életem legnagyobb dicsősege, hogy ezt akkor és úgy megtettem és megélhettem. Szemben álltam a gyerekkori példaképemmel, japán egyik legnagyobb fighter legendájával, egyik köztiszteletben álló szamurájával, akinek a példájával kezdődött az egész valamire való életem 13 évesen. Mintha egy magyar kosaras kölyök Jordannal, egy zenész Jackoval, vagy egy boxoló Tysonnal élné meg ugyan ezt.
Amikor elfogyott a pénzem, nem engedett haza, vendégül látott további négy hétre, hogy többet tanuljak, több élményem legyen és ott lehessek az új Dojo-ja megnyitó partiján, ahol bemutatott Andy Hug-nak, Ishii Kanchonak, Sakurabanak… a küzdősport világ nagyjainak. A Pride Fighting Championship egyik létrehozója és alapitójaként meghívott, így a ring mellől néztem a második Pride gálát Yokohamaban, az érkezésem utáni első hétvégén, ahol először találkoztam Vele.
De a 6 valószerűtlen hét alatt “megjártam a poklot” is. Megtapasztaltam, hogy talpon tudok maradni, amikor azt gondoltam, hogy már nem bírom tovább és mindez csak miatta volt. Kurosawa sensei felesége, Tomoko san az utolsó napjaimban elmondta, hogy előttem a legtovább egy orosz csapat bírta, de végül, egy hét után ők is “elmenekültek” úgy, hogy még az edzőcuccaikat is otthagyták az edzőteremben, nem mentek vissza többet.
Olyan boldog és teljes 6 hetet éltem meg, ami után azt mondtam, ha soha többé nem történik semmi az életemben, már akkor is rendkívül tartalmasnak mondhatom. “Gaijin” (idegen) voltam Japánban, de olyan tiszteletet és szeretetet tudtam kiharcolni, amilyet addig soha nem tapasztaltam. Az egyik edzés után Kurosawa sensei fél órás beszédben példaként állított a tanítványai elé. Egy kukkot nem értettem az edzés végi rendszeres beszédeiből, de akkor tudtam, hogy rólam van szó, mert közben mindannyian rám-rám néztek és elismerően bólogattak. Tomoko san később mesélte el, hogy miről beszélt.
Japánban otthon voltam és az utolsó napon, amikor elbúcsúztam Tőluk, az edzőterem legerősebb fighterei megöleltek és próbálva elrejteni, hogy sírnak, alig érthetően szipogták el, hogy: – Please, come back soon.
Kurosawa sensei valamivel korábban, búcsúzóul rám húzott egy pólót, amin a fotója volt és azt mondta viccelődve, ha majd a repülőn elkap a sírás, hogy: “Kurosawa sensei! Nem akarok elmenni, ne engedjetek vissza.”, akkor majd nézzek rá a pólóra és emlékezzek, hogy ő mindig Velem lesz ott a szívemben (ahol a fotója volt a pólón) és a tenyerével ráütött a mellkasomra. Persze, végig sírtam a majd 24 órás repülő utat. Gyűlöltem elhagyni Japánt és visszamenni Magyarországra. Igazán gyűlöltem… visszatérve pedig csak a szeretteim és a közeli Barátaim értették a végtelen dühöm és agresszióm, amivel lázadtam minden ellen.

 

 

Másfél évvel később találkoztunk ismét, amikor Tokióban volt a Világbajnokság meglátogattam Őt. Azt mondta, kész férfi lettem, nagyon megerősödtem és azon gondolkodott, hogy eljön a VB-re, ott lesz velem és ott áll majd mögöttem a tatamin, amikor bunyózok, de már mielőtt ott edzettem Velük korábban, elhagyta a Szervezetet és sportpolitikai okok miatt, Japán prominens személyiségeként, nagy bánatomra ezt nem tehette meg. (Ezert kaptuk anno a levelet a Világszervezet vezetőjétől, hogy ne menjek az Ő edzőtermébe, de akkor ezt meg nem tudtuk, bár nyilván nem is érdekelt.)
Az volt az utolsó találkozásunk, ennek mar 18 éve. Azonban két évvel ezelőtt a felesége rám talált a Facebookon és mivel Kurosawa sensei nem nagyon beszél angolul, a feleségén keresztül üzentünk egymásnak állandóan. Mindig is, de azóta pláne tervben volt, hogy hamarosan meglátogatom ismét, kezet fogok Vele még egyszer és személyesen is elmesélem majd, hogy miken mentem keresztül, milyen fightokat vívtam küzdőtéren belül és kívül is és minden egyes alkalommal, amikor teljesítettem valamit, arra gondoltam, hogy ha ezt tudná, vajon büszke lenne-e rám egy kicsit? Az lett. A felesége többször rám írt, hogy most is rólam beszélgettek, Hiroki nagyon büszke rám és alig várja, hogy meglátogassam mielőbb, sőt, azt is mondogatta, hogy Ő jön majd Vegasba, hogy találkozzunk…
Minden Vele kezdődött, a példája végig kísérte és motiválta az egész életem. 13 éves korom óta mindig velem volt a szívemben és amíg élek, velem lesz.
Isten Veled “60-as”!
Kurosawa Hiroki (1962-2017)”

Nagy Tibor

2009. K-1 Hungary Győztese
WPKC (World Professional Kickboxing Council) pro Európa Bajnok
WKF (World Kickboxing Federation) pro Világbajnok

Nagy Tibor sportolóról még többet blogoldalán olvashatunk:

http://nagytibi.blogspot.hu/

 

 

[wp_bannerize group=”top” limit=”1″]