Forrás:videoblocks.com

Agglegény defektus

Sokan asszociálhatnak az agglegény szó hallatán egy bogaras, makacs, kötekedő vénember figurájára. A XXI. századi magányos férfiembere már nem feltétlenül viseli magán ezeket a jegyeket, bár vitathatatlanul hordoz magán egyfajta távolságtartó attitűdöt. Mindig foglalkoztatott a téma, hogy vajon miért marad páratlanul a férfi, amikor ő sokkal jobban ki van szolgáltatva a hétköznapi rutin feladatoknak, mint mondjuk egy pártában maradt nő. Csupán, ha arra gondolunk, hogy a napi bevásárlás, főzés, mosás, takarítás, vasalás gondjai egyedül az ő nyakába szakadnak. Persze elég gyakran, – úgy az esetek 90%-ban – ott van az édesanya, aki nem csak a háztartás vezetését tartja erősen kezeiben, de fia életének minden pillanatát is.

Az élet nagy tragédiája az, amikor egy fiú életében az anyja a főszereplő. Már kisfiúként megtapasztalhatja a gyermek, hogy édesanyja határozottsága, keménysége, ellentmondást nem tűrő jelleme, mennyire komollyá teszi a család hétköznapjait. A szigorúság és feladatok sora egyszerűen nem engedi, hogy a gyerek megélje a gyermekkor önfeledtségét. Számára a játék, a barátságok, a csibészes kalandozások csak álmok maradnak a rideg valóság helyett. Anyja folyamatos utasításai és neheztelése, a gyakori elmarasztalások miatt az örökös szégyenérzettel küzdő fiatalember egyre bátortalanabbá és kishithűbbé válik. Ráadásul nap, mint nap szembesülhet azzal, hogy saját apja energiáit miképpen emészti fel az elsárkányosodó asszony egrecírozása. A példa, amit lát, egy problémáktól menekülő apa figurája, aki a horgászatban vagy egyéb hobbikban találja meg a nyugalmát. Rosszabb esetben az alkoholt választja pótszernek a mindig követelőző, zsarnokoskodó feleség helyett. A megfutamodó, a nehézségeket szőnyeg alá söprő, gyenge apa mintája, időzített bombaként lapul fia lelkében.

Különösen a legidősebb fiútestvér, vagy egyedüli gyermekként felnövő fiú lehet érintett leginkább abban, ha egy kisajátító anya és örök hallgatásba burkolódzó apa mellett kell megtanulnia, hogyan szorítsa háttérbe saját érzéseit, elképzeléseit. A nőkkel szemben kialakul egyfajta túlzott gátlásosság, aminek köszönhetően se kezdeményezni ne mer, se hosszú kapcsolatokban férfiként viselkedni. Így ha bele is kezd egy kapcsolatban, nagy valószínűséggel nem lesz hosszú életű. Örökösen bizonytalan abban, hogy vajon mindent jól csinál vagy sem. Ha a nő sem kommunikatív és inkább magába fojtja elvárásait, hátráltatja párját abban is, hogy idővel elkezdjen önálló férfiként funkcionálni.

Aztán van egy másik anyatípus, akit korán elhagy a férje, jellemzően egy másik nőért. Ilyenkor a fiú, mint társpótlék lép a képbe. Ez a felállás sokkal inkább rombolja a gyermek fejlődő személyiségét, érzelemvilágát, mint az előző eset. Ez egy olyan helyzet, ahol a családi hierarchia hirtelen felbomlik és helyébe lép a párkapcsolatokra jellemző, egyenrangúságot imitáló abszurd viselkedésminta. A gyermek korán felfigyel anyja lelki és fizikai gyötrődésére és mindenáron segíteni szeretne. Ha az anya nem kapcsol időben, és gyermekét idejekorán felnőttként kezeli, elköveti azt a hibáét, hogy fia ne tudjon korának megfelelően testileg-lelkileg-szellemileg fejlődni. A gyerek úgy érzi, gondoskodnia kell anyja boldogságáról, és mindent meg is tesz azért, hogy örömet okozzon neki. Ám nagy árat fizethet érte. A ragaszkodás komoly lelki függőségbe csaphat át, ami később a párkapcsolatában is helyrehozhatatlan problémát okoz. Az anya nehezen fogad minden, a családi idillbe belerondító jövevényt (gyermeke választottját), és összes energiáját latba vetve, szembeszáll a betolakodóval. Gyakran él fegyverként a rosszullét vagy betegség színlelésével, csak azért, hogy bármikor magához rángathassa fiát. Nem rest bevetni anyai felsőbbrendűségét sem, ha arról van szó, hogy arrébb kell pakolni valamit a lakásban, ami persze nem tűr halasztást. Szívesen tart kortes beszédet az aktuális partner gyengeségeiről, hibáiról erkölcsi fertőjéről és arra figyelmezteti magzatát, hogy a vesztébe rohan, ha továbbra is együtt marad a nővel. A teljesen összezavart fiú aztán képtelen felvállalni anyjával a konfliktust, hiszen egész gyermekkorát anyja boldogságának és szeretetének szentelte és kihátrál a kapcsolatból.

Vajon eljut-e valaha egy ilyen típusú anya tudtához, hogy mindezzel tönkre teszi egyetlen fia életét és megfossza attól az isten adta jogától, hogy szabad és felnőtt férfiként élje az életét?
Persze ez nem jelenti azt, hogy a férfi csak áldozat ebben a történetben. Igaz, sokkal nagyobb hátrányból indul, mint a többi férfi, akik viszonylag normális családi háttérrel rendelkeznek. Viszont elég furcsán adja ki magát, hogy egy 40 feletti férfi, még mindig az édesanyja szoknyáját őrzi ahelyett, hogy saját családot teremtsen magának. Tehát nem mentesül a férfi sem saját felelőssége alól, hiszen minden lehetőség rendelkezésre áll ahhoz, hogy végleg elvágja a köldökzsinórt. Különben egy felnőtt férfi bőrében megbújt aprócska gyermekként tengeti az életét egy üresen maradt házban és nem érti, hogy a kutya sem nyitja rá az ajtót, ha édesanyja jobb létre szenderül.

Létezik még egy nagy csoportja is a szingli férfiaknak, akik tudatosan választják az egyedüllétet. Csakúgy, mint a nők esetében, az a vezérelv működteti életformájukat, hogy csakis ők, egyedül ők döntik el, hogyan élnek. Ők nem függnek se anyucitól, se mástól, külön laknak, önálló keresettel rendelkeznek, jól tudják használni a mosógépet és a tűzhelyet és minden háztartási eszközt. Azt állítják, nekik minden úgy komfortos, ahogy van. Nem kívánnak senkit állandóra maguk mellé, max egy-egy éjszakára. Köszönik szépen, de se a bioritmusukba, se lakásuk berendezésébe, se szabadidejükbe, se életük felépítésébe nem kérnek kéretlen szavakat, amiket egy társ léte nyilván okozna. Ez a jelenség jobbára az Y-generáció tagjai között fordul jobbára elő, illetve gyakori még az 50 fölöttieknél is, akik túl vannak már rég egy balul sikerült házasságon, és kortársaiktól eltérően, már nem gondolkodnak párban.

Ne feledkezzünk meg a divatos életformáról se, amit úgy hívnak: mingliség. Ebben a kapcsolatban a felek csak a kellemes programokat osztják meg egymással, az élet napos oldalát élvezik együtt, de a hétköznapok gondjait nem. Nem alszanak együtt, nem főznek, mosnak egymásra, nincs közös teherviselés, azt mindenki megtartja saját magának. Kérdés sem férhet hozzá, akik ezt választják, az esetek nagy többségében rossz tapasztalatokkal a hátuk mögött, egyedül nagyon biztonságban érzik magukat, mint bárkivel az oldalukon.

Hogy ez mennyire válik be, kiknek hoz boldogságot az életébe, mennyire képes fejlődni az ember egy ilyen típusú kapcsolatban, no és az, hogy milyen hosszan tartható fenn ez az állapot személyiségromboló hatás és hiányérzet nélkül, az már egy másik kérdés. Ahogy arra is csak óvatos feltételezéseket tudunk tenni, hogy mi vezetett ideáig. Harmad sorra pedig ott van a hit kérdése: ki melyik életformában hisz. Bár egyre nagyobb számmal választják a nyitott kapcsolatokat, a poliamor közösségi formákat vagy mingliséget, szerencsére még mindig a hagyományos felállás iránt a legnagyobb a kereslet. Abban volna jó az egyénnek és közösen, együtt fejlődni, és a családot, mint olyat értékként kezelni – divat vagy se.

Olvasnál még több, hasonló témában írt cikket? Elsők között küldjük ki Neked friss írásainkat e-mailen, ha feliratkozol. Nyugi, nem fogunk bombázni kéretlen levélszeméttel, pluszban nem maradsz le semmiről, ami a Füzetbe készül. Adatvédelmi szabályzat