Bevezetés
Egy meleg nyári napon, alig hat hónappal az új évezred kezdete után, az emberiség hatalmas lépést tett egy új korszak felé. A bejelentés híre végigszáguldott a világon, gyakorlatilag minden újság a címlapon hirdette, sőt világgá kürtölte, hogy elkészült az emberi genom, önnön használati utasításunk első vázlata.
A humán genom fajunk teljes DNS-ét, az élet örökítőanyagát tartalmazza. Ez az újonnan felfedezett szöveg hárommilliárd betűből állt, és rejtélyes, négybetűs kóddal titkosították. Az emberi test minden egyes sejtjében olyan elképesztő az információk összetettsége, hogy ha másodpercenként hárombetűs gyorsasággal felolvasnánk a teljes kódolt szöveget, ez harmincegy évig tartana, ha közben egy percre sem pihennénk meg. Ha kinyomtatnánk a szöveget szokványos betűmérettel szabvány méretű lapokra, majd ezeket könyvvé fűznénk össze, a kötet magassága megegyezne a Washington-emlékműével. Akkor, azon a nyári reggelen hozzáférhetővé vált a világ számára ez a csodálatos írás, amelyben minden útmutatás megtalálható egy emberi lény felépítéséhez.
A nemzetközi humán genom projekt vezetőjeként, amely megfeszített erővel dolgozott több mint egy évtizeden keresztül, hogy felfedje ezt a DNS-szekvenciát, én is ott állhattam Bill Clinton elnök mellett a Fehér Ház Keleti szobájában – együtt Craig Venterrel, a konkurens, magánszektorban tevékenykedő vállalkozás vezetőjével. Tony Blair miniszterelnök műholdon keresztül kapcsolódott be az eseménybe, és a világ sok táján egyszerre rendeztek ünnepségeket.
Clinton azzal kezdte a beszédét, hogy párhuzamba állította az emberi DNS térképét azzal a térképpel, amelyet Meriwether Lewis hajtogatott ki Thomas Jefferson elnök előtt ugyanabban a helyiségben, majdnem kétszáz évvel korábban. „Kétség sem férhet hozzá, hogy ez a legfontosabb, legcsodálatosabb térkép, amelyet az emberiség valaha is készített” – mondta Clinton. Mégis mondandójának egy másik, a tudományos nézőponttól a spirituális felé hajló részlete keltette a legnagyobb figyelmet: „Ma megismerhetjük azt a nyelvet, amelyet használva Isten megteremtette az életet. Egyre inkább rádöbbenünk az Úr legistenibb, legszentebb ajándékának összetettségére, szépségére és csodájára.”
Vajon én, a szigorú képzésben részesült tudós hátrahőköltem attól, hogy a szabad világ vezetője ebben a pillanatban ilyen nyilvánvalóan vallásos utalást tesz? Kényszert éreztem, hogy felvonjam a szemöldököm, vagy szégyenemben lehajtsam a fejem? Egyáltalán nem. Valójában szorosan együttműködtem az elnök beszédírójával a bejelentést megelőző viharos napokban, és határozottan támogattam a bekezdés beemelését a beszédbe. Amikor rám került a sor, hogy mondjak néhány szót, én ugyanerről a meggyőződésemről tettem tanúbizonyságot: „Nagyon boldog nap ez a világ számára. Alázatot és mély tiszteletet érzek, mivel először pillanthattunk be saját használati utasításunkba, amelyet eddig csak Isten ismert.”
Mi történt? Miért érezte úgy az elnök és a kutató, akiknek a biológia és az orvoslás mérföldkövét kellett volna bejelenteniük, hogy Istent is meg kell említeniük beszédükben? Hát nem ellentétes egymással a tudományos és a spirituális világnézet? Vagy legalábbis nem kellene kerülni, hogy együtt jelenjenek meg a Keleti szobában? Mi okunk volt rá, hogy megidézzük Istent a megszólalásunkban? Költészet volt ez? Képmutatás? Cinikus kísérlet arra, hogy a hívők kedvében járjunk, illetve lefegyverezzük azokat, akik esetleg azért kritizálnák a humán genom vizsgálatát, mert ezáltal gépekké alacsonyítjuk le az emberiséget? Nem, számomra nem. Éppen ellenkezőleg: én a humán genom megszekvenálását és e valaha írt legcsodálatosabb szöveg megfejtését egyszerre éltem meg lenyűgöző tudományos teljesítményként és Isten dicsőítéseként.
Sokan értetlenül állhatnak majd ezek előtt az érzések előtt, feltételezve, hogy egy szigorú tudós nem hihet komolyan egy transzcendens istenben. Ez a könyv arra vállalkozik, hogy cáfolja ezt a vélelmet. Amellett érvel, hogy Isten teljes mértékben racionális választás lehet, és hogy a hit alapelvei valójában kiegészítik a tudomány alapelveit.
A tudományos és a spirituális világlátás szintézisét sokan lehetetlenségnek tartják a modern időkben, valami olyasminek, mintha a mágnes két pólusát próbálnánk egyetlen pontban egyesíteni. Ennek ellenére sok amerikait érdekel, hogyan tudná mindkét világképet mindennapi életébe foglalni. A legújabb felmérések azt mutatják, hogy az amerikaiak 93 százaléka hisz valamiféle istenben. Mégis szinte mindannyian vezetnek autót, használnak elektromosságot, figyelnek az időjárás-jelentésre. Mindez arra utal, hogy az ezek mögött rejlő tudományt általában megbízhatónak tartják.
És a tudósok között milyen gyakori a spirituális hit? Nos, jóval elterjedtebb, mint gondolhatnánk. 1916-ban kutatók megkérdeztek biológusokat, fizikusokat és matematikusokat, hogy hisznek-e egy olyan istenben, aki aktívan kommunikál az emberiséggel, és akihez az ember imádkozhat abban a reményben, hogy választ kap tőle. Nagyjából 40 százalékuk válaszolt igennel. Amikor 1997-ben megismételték ugyanezt a felmérést, a kutatók meglepetésére a hívők aránya majdnem ugyanennyi volt.
Talán a tudomány és a vallás között dúló „csata” nem is olyan kiélezett, mint gondolnánk? A lehetséges harmónia bizonyítékait sajnos sokszor túlharsogja a vita végletes ellenpontjain állók fülsiketítő kiabálása. Egyértelmű, hogy kézigránátokat mindkét oldalról hajigálnak a másikra. Richard Dawkins, a híres evolúcióbiológus például annak a nézetnek a vezető szóvivőjévé vált, miszerint az evolúcióba vetett hit megkívánja az ateizmust. Ő, mint afféle szentimentális butaságot, alapjaiban bélyegezte meg kollégái 40 százalékának spirituális hitét. Íme, elképesztő kijelentéseinek egyike: „A hit remek ürügy, kifogás arra, hogy ne kelljen gondolkodnunk, és ne kelljen értékelnünk a bizonyítékokat. A vallásos hit nem más, mint a bizonyítékok hiánya ellenére (vagy éppen emiatt) őrzött hiedelem… A vallásos hit, mint olyan hiedelem, amely nem bizonyítékokon alapul, minden vallás alapvető bűne.”1
Másrészről viszont egyes vallásos fundamentalisták azzal támadják a tudományt, hogy veszélyes és igaztalan, és a Szentírás szó szerinti értelmezését tartják a tudományos igazság egyetlen megbízható forrásának. Ebből a közösségből a néhai Henry Morrisnak, a kreacionista mozgalom egykori vezéralakjának néhány mondatát emelhetjük ki: „Az evolúció hazugsága áthatja és uralja a modern gondolkodást az élet minden területén. Ebből elkerülhetetlenül következik, hogy az evolúciós gondolat alapvetően felelős az ördögien baljóslatú politikai mozgalmakért, a morál káoszáért és a társadalmi rend mindenhol tapasztalható, gyorsuló ütemű felbomlásáért… Ahol a tudomány és a Biblia ellentmond egymásnak, a tudomány egyértelműen félremagyarázza az adatokat.”2
Az ellenséges hangok egyre erősödő kakofóniája sok őszinte érdeklődőt összezavar és elcsüggeszt. A racionális gondolkodású emberek azt a következtetést vonhatják le, hogy választaniuk kell e kettő, csöppet sem kívánatos szélsőség között, miközben egyik sem ígér valódi megnyugvást. Csalatkozva mindkét nézőpont hajthatatlanságában sokan elutasítják mind a tudományos következtetések szavahihetőségét, mind a szervezett vallást, és helyettük belesodródnak a tudományellenes gondolkodás különféle formáiba, a sekély spiritualitásba vagy a puszta apátiába. Mások egyaránt elfogadják a tudomány és a szellem értékeit, ugyanakkor szétválasztják spirituális és materiális lényüket, hogy elkerüljék a látszólagos ellentmondásokból fakadó kényelmetlenségeket. Ezzel egyetértve a néhai biológus, Stephen Jay Gould amellett érvelt, hogy a tudománynak és a hitnek elkülönített, „egymástól elkülönült magisztériumokat” kell alkotnia.1 De ez sem feltétlenül kielégítő. Belső konfliktust gerjeszt, és megfosztja az embert annak lehetőségétől, hogy teljesen tudatosan élje meg a tudományt és a hitet egyaránt.
A könyv központi kérdése tehát így hangzik: a kozmológia, az evolúció és a humán genom modern korában lehetséges-e még, hogy elérjük a tudományos és a spirituális világnézet mélyen megnyugtató harmóniáját? A válaszom pedig egyértelmű igen. Úgy gondolom, hogy nem lehetetlen egyszerre kérlelhetetlen tudósnak lennünk, és hinnünk a mindannyiunkra figyelő Istenben. A tudomány feladata a természet felfedezése. Isten birodalma a spirituális világ, amelyet nem tudunk felfedezni a tudomány eszközeinek és nyelvezetének segítségével. Ehelyett a szívünkkel, az elménkkel és a lelkünkkel kell vizsgálnunk, és az elmének meg kell tanulnia magába fogadni mindkét világot.
Amellett fogok érvelni, hogy ezek a nézőpontok nemcsak hogy együtt létezhetnek egy emberben, de egyúttal gazdagíthatják és megvilágíthatják emberi tapasztalatainkat. A tudomány a természeti világ megértésének egyetlen megbízható módja, eszközei pedig – ha megfelelő módon használjuk őket – mélyreható részletességgel képesek felfedni materiális létezésünk titkait. Ugyanakkor a tudomány képtelen megválaszolni egy sor kérdést. Hogyan keletkezett az univerzum? Mi az emberi létezés értelme? Mi történik halálunk után? – és így tovább. Az emberiséget előrevivő, talán legerősebb késztetés az ezekhez hasonló, mélyreható kérdésekre adandó válaszok keresése. Egyesítenünk kell a tudományos és a spirituális világlátásban rejlő erőket annak érdekében, hogy képesek legyünk megérteni mindazt, amit láthatunk, de azt is, amit nem láthatunk. E könyv célja nem más, mint hogy feltárjuk a két nézet egyesítésének józan és intellektuálisan őszinte útját.
Az efféle súlyos kérdések mérlegelése bizony felkavaró lehet. Kimondva-kimondatlanul mindannyiunkban egy meghatározott világnézet alakult ki. Ez segít nekünk abban, hogy értelmezni tudjuk a körülöttünk lévő világot, etikai fogódzót kínál, és vezérli a jövőt meghatározó döntéseinket. Bárkinek, aki alakítgatni próbálja ezt a világnézetet, nagy óvatossággal kell eljárnia. Egy könyv, amely ilyen alapvető jelenség megkérdőjelezését javasolja, talán nagyobb bizonytalanságot kelt az olvasóban, mint amennyi megnyugvást ad. De mi, emberek mégis mélyen gyökerező vágyat érzünk arra, hogy megleljük az igazságot – még ha ezt a vágyat könnyen el is nyomhatják a mindennapok banális apróságai. E zavaró tényezők miatt, amelyekhez ráadásul az a vágy is társul, hogy ne kelljen gondolkodnunk önnön haladóságunkon, könnyedén elmúlhatnak napok, hetek, hónapok, sőt évek is anélkül, hogy eltöprengenénk az emberi létezés örök kérdésein. Ez a könyv némileg megpróbálja ellensúlyozni ezeket a körülményeket. Segítségével talán alkalmuk nyílik az önreflexióra, és kedvük támad még mélyebbre tekinteni.
Először is meg kell magyaráznom, hogy egy genetikával foglalkozó kutató hogyan kezdett el hinni Istenben, aki végtelen az időben és a térben, és aki személyes figyelemmel van minden ember iránt. Néhányan úgy fogják gondolni, hogy ez csakis a család és a kulturális környezet szigorú vallásos nevelése eredményeként történhet meg, amelyet aztán az ember soha többé nem képes levetkőzni. Az én történetem azonban más.
Folytatás, forrás: mersz.humersz.hu