190 évvel ezelőtt, 1828. február 23-án halt meg Fazekas Mihály, a híres debreceni költő és botanikus, aki a mindenki által ismert Ludas Matyival írta be a nevét a magyar irodalomtörténetbe. Tanulmányait tekintve nem volt se tudós, se poéta, igazság szerint még jó tanuló sem volt, a tanáraival is összekülönbözött a Debreceni Kollégiumban, ahova járt, és bár érdekelték a természettudományok és a költészet is, inkább a lovat és a kardot választotta – 16 évesen már huszárnak állt.
A seregben töltött 14 év alatt sok csatát és országot megjárt a Habsburg seregekkel, és egészen a főhadnagy rangig vitte. A végén azonban már úgy megutálta a háborút, hogy teljesen elfordult a katona élettől, lemondott legmagasabb rangjáról és visszatért Debrecenbe. Döntésének hátterében az állt, hogy az évek múlásával egyre inkább úgy érezte, a rossz oldalon harcol, de két nagy szerelme elvesztését is a katonalétnek köszönhette, amelyek kiteljesedése a folyamatos útra kelés és harcok miatt hiúsult meg. Az egyik egy moldáv parasztlány, a másik egy francia szépség, Amelie volt. Utóbbi életre keltette Fazekasban a szunnyadó költőt már a seregben.
Ámelihez
Veled való múlatásom
Táplálta életemet,
Tőled való elválásom
Sietteti végemet.
Ámelim! míg öleltelek,
Haláltól tudtam félni,
Miolta elvesztettelek,
Félek azóta élni.
Gondolám: e fa enyhébe
Hogy majd nyugalmam lelem
S ím könnyebbülés helyébe
Még kínomat terhelem.
E hely szerelmünk kezdését
Juttatja bús eszembe,
Hallom egy galamb nyögését,
S könnyek gyűlnek szemembe,
Amott, ahol a vízesés
Az ekhót fecsegteti,
Úgy tetszik, a csergedezés
Nevedet emlegeti.
De csak hasztalan lesem,
Senki sem száll ölembe;
Mivel Ámeli kedvesem!
Nem vagy itt, csak szívembe.
Nálad nélkül nem találom
E világban kedvemet,
S érzem, hogy a végső álom
Már altatja véremet.
De akkor is, édes hívem!
Ha éltem kell végezni,
Hogy szeret, azt fogja szívem
Utóljára érezni.
Miután hazatért szülővárosába, kertészkedéssel és gazdálkodással kezdett el foglalkozni, mellette a felvirágzó debreceni irodalmi kultúra meghatározó alakja lett. Összebarátkozott Csokonaival, Kazinczyval és Földi Jánossal, akiknek jelenléte alkotásra ösztönözték a magányos Fazekast. Világlátottsága, jó emberismerete, tapasztalatai és a szegények iránti rokonszenve a népköltészet irányába vitték volna, egyes költeményei a népdalokhoz is hasonlítanak. 1804-ben készült el híres elbeszélő költeménye, a Lúdas Matyi, amit 1815-ben Bécsben ki is adtak, ám végső formáját csak 1817-ben nyerte el. A humoros mű, melyben az igazságosztó szegény parasztfiú legyőzi az ostoba, gőgös földesurat, már a forradalmi remények elvesztése után keletkezett, mégis minden benne volt ahhoz, hogy az elnyomók hite újraéledjen.
A városi közélet aktív tagjaként tevékenykedő Fazekas Mihály a kollégium és a város pénztárosa lett, miközben saját gazdálkodása egyre fejlődött. Ugyanakkor egyre nagyobb lelkesedéssel tanulmányozta a növények természetét, melynek témájában sógorával, a kiváló botanikussal, Diószegi Sámuellel megírták a Magyar Füvészkönyvet. Az országban elsőként megjelenő magyar nyelvű botanikai rendszerezés és növény-meghatározó könyv egyből nagy tekintélyű kötetté vált, még ha a gazdák eleinte idegenkedtek is a tudományos jellegű meghatározásoktól.
1819 elindította a Debreceni Magyar Kalendáriumot, amit élete végéig szerkesztett, s amelybe ő is írt verseket, tudományos ismeretterjesztő cikkeket, de prózai fordításai is megjelentek benne. Későbbi éveiben verset alig-alig írt, de vitairatokkal szólt bele az irodalom ügyeibe.
Fazekas Mihály élete végéig agglegény maradt. 62 éves korában bekövetkezett haláláig rengeteget tevékenykedett a közéletben, irodalmi munkássága a debreceni felvilágosodás és a reformkori romantika között fontos kapcsot jelent.