Bence egy negyven körüli elvált férfi, egy óvodáskorú gyermek apukája. Még két éve sincs, hogy kisfia anyukájával kimondták: ők már nem alkotnak egy családot többé. Én csupán néhányszor beszéltem vele azóta, de mindig meg tudott lepni hangosan kimondott gondolataival, azzal, ahogy az érzéseiről vagy a nőkről beszélt. Régóta ismerem őt, úgy vélem, az agyalósabb típusú férfiak közül való, s bár azt nem tudom eldönteni, mennyire képvisel egy általános szemléletet, bízhattam abban, hogy őszintén fog nekem nyilatkozni arról, mi történik egy negyvenes férfival egy olyan törés után, amit a válás okoz.

Mennyire viselt meg az elmúlt egy-két év? Milyen lelki folyamatok zajlottak le benned a döntés meghozatalának pillanatától?

Nem én hoztam a döntést. Én már belenyugodtam, hogy ez egy rossz házasság, de úgy voltam vele, hogy a gyerek miatt emberi módon elleszünk egymás mellett és megteszem, amit lehet, hogy a felszínen minden zökkenőmentesnek tűnjön. Ezért aztán, amikor azt mondta az ex, hogy ő nem tud kiteljesedni mellettem, nem fájt ez a fordulat – amúgy sem tett sokat a családért. Egy ilyen nőt elveszteni igazából nem veszteség. Abban viszont megegyeztünk, hogy a gyereket szabadon láthatom. Maga a válás barátságos hangnemben, szó szerint közös megegyezéssel zajlott. Ami megviselt, az később derült csak ki. Hogy az ígéretek csak szavak, hogy zsarolható lettem; hogy a bármikor azt jelenti: amikor neki úgy felel meg. Ellenkező esetben mindig lehet egy másik, a gyerek szempontjából épp fontosabb program. Vagy az emberségemre apellálva: ne vigyem el a gyereket, mert egy kicsit meg van fázva, és amíg odaérünk a nagyihoz, az ronthat rajta. Mindig felteszem a kérdést, hogy melyik fontosabb, egy kulturális program, vagy az hogy az apjával legyen? Templomba menjen, vagy lássa, milyen egy családi ebéd egy ép családban?

Akkor felesleges is feltennem a kérdést: hogy viseled most a hétvégi apuka szerepét? Mi fér abba bele, ha a gyerek neveléséről beszélünk?

Nem vagyok hétvégi apuka, mert hétvégén is dolgozom, ezért aztán nem ez a hangsúlyos. A nevelés tekintetében szerintem a legfontosabb az, hogy a gyerek mintákat tanuljon, lásson az apjától. Rengeteg tanulmány válik mostanában divatossá, miszerint „a fiúk veszélyben vannak”. Ennek oka éppen ez, pontosabban ennek a hiánya. Magas a válások száma, és a magyar joggyakorlat még mindig, szinte minden esetben az anyát részesíti előnyben. Emiatt sokan nőnek fel férfi minta, példa és megfelelő időben érkező atyai támogatás nélkül. Ma már óriási kincsnek számít, ha egy apa át tudja adni egy szakma, egy hobbi, vagy egy sport fogásait. A jövő női nagyítóval keresik majd az igazi férfiakat, mint ahogyan manapság is sokan panaszkodnak erre. Nekünk, férfiaknak azt kellene megmutatnunk a gyermekeinknek, hogyan viseljük a fáradtságot, a kudarcot vagy a sikert. Látniuk kell, hogy mibe kerül egyről a kettőre jutni, hogy az életet hogyan éli meg egy férfi – minden örömével, kudarcával. Mert, ha csak az anyja örömeit látja, nyilván főleg a nőies cselekedeteire kap megerősítést.

Több felmérés is azt támasztja alá, hogy válás után a legtöbb férfinak mielőbb szüksége van új családi közösségre, akár egy újabb gyerekre, hogy megtalálja elveszett szerepét, egyensúlyát. Meg tudod erősíteni a kutatás álláspontját? 

Jó lenne egy pár, de bizonyos szint alá nem adhatom, mert nem szeretnék ugyanebbe a helyzetbe kerülni egy kis idő elteltével. Sok a magányos, elvált, de főleg sebekkel rendelkező, sérült nő (és ugyanez pepitában persze). Azt látom, hogy nem tudnak felülkerekedni sérelmeiken, velük eleve nem keresem a kapcsolatot. Aki meg felhőkön táncol a boldogságtól, ott nem visz rá a lélek, hogy belerondítsak a kapcsolatába.

Milyen ismerkedési lehetőségek vannak ma egy negyven körüli, elvált apuka számára?

Két munkahely, plusz a gyerekkel töltött idő mellett alvásra sincs időm, úgyhogy a netes keresés mellett, leginkább olyan helyeken tudok ismerkedni, mint a hivatalok, boltok, meg ahova járok. Ha pedig valakivel a munkahelyen ismerkedik az ember, kissé szőr mentén kell nyomulni… Az internetes párkeresés nem igazán vált be, nem láttam komoly szándékot vagy affinitást arra, hogy energiát fektessenek egy ismeretségbe. Van egy tesztem, hogy rejtjelekkel leírom azt, hogy hogyan léphet kapcsolatba velem a szintén „kereső” hölgy. Nem nehéz kód, és inkább játékos, izgalmas feladatnak szánom, de amikor elküldtem a feladványt, minden esetben olyan gyorsan jött a válasz, hogy ezt nem tudják megoldani, hogy olyan gyorsan gépelni sem lehet… Aki nem játékos, aki egy kis időt nem tud erre szánni, vagy csak nem veszi a fáradtságot a gondolkodásra, azzal vajon mit tudnék kezdeni?

 Merthogy milyen elvárásokról beszélhetünk, mondjuk a Te esetedben?

Nálam a megbízhatóság, az intelligencia, a figyelmesség, ha nem is elvárás, de mindenképpen a legfontosabb tulajdonságok között említhető. Ha mindezek nincsenek meg egy nőben, eleve nem tudja az élethelyzetemet elfogadni, megérteni – így nem fog tudni működni a dolog. Aki engem akar, az annak lásson, aki vagyok, és úgy fogadjon el. Meglehet, nem egyszerű, de ennek fejében nem is várok sokat. Nem kell 24 órás együttlét. Ha úgy jön össze, akkor akár heti pár találkozással is kibékülnék – gondolom, ez fordítva is igaz kell legyen. Nem tudom jól megfogalmazni, de ha a mindennapokban nem lehet társ, akkor a gondolatokban mindenképp az kell legyen, valamint természetesen meg kell lennie az intimitásnak is. Most, hogy így belegondolok, talán a szex és a gondolatink a legintimebb önkifejezésünk. Ehhez kell egy méltó társ, mert a pótkávé nem élénkít. Persze, ha nincs más, azt is iszom az illúzió kedvéért. De már csömöröm van a hazugságokból.

A sebek nyalogatásán túl, hogy látod, mit várnak el a nők ma egy férfitól? Lehet tudni, hogy mit akarnak, mi teszi őket boldoggá?

Szerintem paradox a nők elvárása. Egy ”izgalmas papucs” lenne a megfelelő allegória rá. Mert mit is akarnak? Legyen otthon, fuvarozzon, dolgozzon a családjáért, legyen jó bébiszitter, de azért legyen egy izgalmas férfi, erős és határozott – csak persze ne otthon! Szerintem a női és férfi allűrök ilyen beteges kombinációja nem létezik természeténél fogva. Ha levadásztunk egy pompás farkast, idomítsuk be jó kutyának. Sajnos ez egyik irányba sem fog működni, mert mind az önfeladás, mind az idomításra tett erőfeszítések – bármelyik fél is vegye fel bármelyik szerepet – nem fenntartható megoldás. Szerintem nagyon kevés pár van, aki vad természetességgel képes az együttműködésre. Érdekes módon, több ilyet látok olyan pároknál, akik 40+ -osan találkoztak. Ott több az elfogadás, egymást szabadabbon hagyják.

Hogyan látod a férfitársaidon, mi a véleményük a mai párkapcsolati jelenségekről, problémákról?

Inkább a nőkön látok mély sebeket, elkeseredést és mély megbántottságot, amit nem tudnak elengedni. A férfiak felszín alá rejtik, elbagatelizálják a problémát, ezért korán sírba is viszik azokat. Egyik munkatársam szerint a férfiak kemények (mit a fa), ezért törnek össze könnyebben (mert a fűszál csak elhajlik). Amúgy van egy olyan egyesület, amit úgy hívnak, hogy az apák jogaiért. És azt is tudom már, hogy a legkevésbé ismert barát is kiváló ivócimbora.

Ez azt jelenti, hogy azért meg tudjátok beszélni egymás között a gondjaikat?

Méghozzá őszintén, nem szégyellve a fájdalmat. Jellemzőek a sommás megoldások, mint például: “Kibírod, mert én is kibírtam”. Támogatjuk is egymást, én is kértem, és tőlem is kértek már „tapasztalat-beszámolót”. Ez nagyjából fél óra minden esetben, utána mindenki igyekszik egyedül megoldani a továbbiakat. Most belegondolva, talán nem ez a legjobb út.

Tudom, általános és megfoghatatlan a kérdés, de mégis, mi tesz boldoggá ma egy érett férfit? 

Az, ami mindig is. Az emberek nem változnak, csak a kütyük modernebbek.

Olvasnál még több, hasonló témában írt cikket? Elsők között küldjük ki Neked friss írásainkat e-mailen, ha feliratkozol. Nyugi, nem fogunk bombázni kéretlen levélszeméttel, pluszban nem maradsz le semmiről, ami a Füzetbe készül. Adatvédelmi szabályzat