Bár úgy tartják, hogy elsősorban érzelmekre kell, hogy hasson egy jó film, én azt is szeretem, amikor úgy igazából, mélyen gondolkodásra is késztet. Ilyen a Hazárdjáték című film, ami egyáltalán nem egy mély történet, ha úgy veszem, mégis valamiért megfogott. Műfaját tekintve nehezen besorolható: krimi kategóriába nem raknám, ahogy a dráma se állja meg szerintem a helyét, de a kaland- és akciófilmtől is messze van, így jobb híján én egyszerűen csak a film megnevezésnél maradok. Tényleg jó kis moziról van szó, a szereposztás, a rendezés és a képi megjelenítés is csillagos ötös benne, de azt hiszem, legjobban a főszereplő Mark Wahlberg (imádom) alakítását, valamint a forgatókönyvírók zseniális munkáját kell igazán kiemelnem a rendezés mellett.
A történetben adott egy harmincas/negyvenes agyas csávó, akinél még csak nyomokban sem fedezhető fel a korosztályánál megszokott ambiciózus szemlélet, a családalapítási szándék, de még a tettre vágyás legkisebb jele se. Régebben könyvet írt, ma tanítja. De nincsenek céljai, sem motivációja, se semmi, amit ki lehetne mondani. Márpedig a motiváció nem árt, bármilyen apró dolognak tűnik is az. Nélküle sótlan zombilétről beszélhetünk csupán ebben az amúgy is átláthatatlan káoszban, amit földi életnek hívnak, ami egyszerre tud végtelen boldogságot és földi poklot okozni nekünk, halandóknak. Szóval, mit ér a lét, ha nincsenek érzelmek, ha az van, hogy nincs semmi, ami miatt reggelente fölkelünk. És itt most nem is feltétlenül a burn out szindrómára gondolok.
Szóval, valami hasonló nihilben lebegő, úgy nagyjából mindenhez apatikusan viszonyuló, újkori irodalmat tanító egyetemi oktatót alakít a filmben Wahlberg, aki, amellett, hogy egy filozofikus alkat, nagyon csúnyán szerencsejáték függő. Ismeri a város összes kaszinóját, beleértve a bűnös alvilág által uralt helyeket is, ahogy azok legnagyobb vezéreit, uzsorásait is, akiknek folyamatosan tartozik. Ezúttal sokkal, ők pedig nagypályás maffiózók. Hozzá vagyunk már szoktatva a témához, de itt másról szól a történet, mint az átlagos hollywoodi gangszta sztoribknál jellemző. Egyrészt, mert tényleg piszkosul jól meg van írva a szöveg, és mert tényleg akar valamit mondani nekünk a film.
Amíg kiderült, hogy mit, addig egy jó ideig egyre csak ingatja a fejét a néző: hogy lehet ennyire önpusztító egy ember? A pénzért, ami ráadásul semmit nem jelent neki, ellöki magától az anyját. Többször kap esélyt arra, hogy rendbe tegye a dolgait, de mintha direkt azt akarná, hogy még szarabb legyen az élete. Egyre mélyebbre süllyed; teszi rendre a feketére a pénzt, vagy kártyázik. De legalább stílusosan, pléhpofával, és óriási szarkazmussal.
Bármit is csinál, egyszer csak azon veszem észre magam, hogy bírom, és még azonosulni is tudok vele. Attól a ponttól, hogy a katedra mellől az egyik óráján levágja a monológot, ami arról szól, hogy csak azt érdemes csinálni az életben, amiben tehetségesek vagyunk. Amiben kiugróan tehetségesek vagyunk. Másképp csak középszerűek lehetünk, még abban is, amit amúgy szeretnénk. Ő azért nem ír többet könyvet, mert nem akar középszerű lenni, márpedig benne, sajnos csak annyi van.
Mindent vagy semmit. Ez az ő életszemlélete. A maximalisták jól ismerik ezt az oly sok szenvedéssel járó elvet. Vagy az egekbe törni, és az egész világot magunkénak tudni, vagy a padlóról nézegetni, önmagunk húsába vájva, vádlóan a tükörbe nézni. Vagy teljesen kiégni, mert túl sokáig tart az útkeresés, hogy miben vagyunk olyan különlegesek, kimagaslóak. Nincs köztes megoldás.
A másik kedvenc jelenetem szintén az egyik előadása közben játszódik, amikor megkérdőjelezi, hogy a hallgatók miért járnak be az órájára. Őszinte kifakadásában kifejti, hogy ő is csak úgy tesz, mintha érdekelné a tanítás, mintha oktatni akarna, és a fiatalok is csak úgy csinálnak, mintha érdekelné őket az irodalom. Pedig valójában egyiküknek sincs kedve az egészhez. És ez kikészíti.
Annyira jól sikerült ábrázolnia Wahlbergnek a világtól eltávolodott, céltalan, semmi veszítenivalóval nem rendelkező értelmiségit, hogy tényleg végig fenntartotta az érdeklődésemet a film, hogy ebből vajon mi sül ki. Vajon ő miben olyan kiugró tehetség? Mert valamiben annak kell lennie egy ilyen figurának. Ezt a film végén se tudtam meg, helyette viszont nagyon ügyesen szőtte bele a történetbe a forgatókönyvíró a szerelmet, amivel először nem is tudott mit kezdeni főhősünk. Nem holmi rózsaszín ködfelhőbe csomagolt lávsztorit kapunk, hanem egy hihető, két ember közeledéséről szóló összekapcsolódást, ami, ha nem is volt mélyen kiásva, de értettük, hogy ez kettőjük között, akár AZ is lehetne. Egyik diákja, az összes hallgató közül az egyetlen általa tehetségesnek vélt lány volt az, aki még zombi üzemmódjában is megmozdított valamit benne.
Az életét simán odaadta volna megszállott hazárdjátékosunk, akit három gengszter is ki akart nyírni, de a történet végére volt már egy értékesebb dolog saját lelkénél: egy másik személy élete, akiért felelős lett. Lehet, hogy ez most így túl csöpögősen hangzik, de a lényeg mégiscsak ez. Ahogy a valódi életben is, ez az egyetlen, ami kihúzza az embert a legmélyebb gödörből: a szeretet, a szerelem. Ha nem vagyunk egyedül, amikor már a szeretet összekapcsol minket valakivel, akiért felelősek vagyunk, az hihetetlen, szinte természetfeletti erőt tud adni. Legyen az a gyerekünk, a szerelmünk, vagy valamelyik családtagunk.
A filmet annak ellenére mindenkinek ajánlom, hogy talán néhány dologról többet árultam el, mint illett volna, de bőven tartogat még értékes gondolatokat és jól kitalált jeleneteket, dialógusokat.