Warning: file_put_contents(): Only -1 of 46307 bytes written, possibly out of free disk space in /web/k5fc/afuzet.hu/wp-content/plugins/bsa-plugin-pro-scripteo/frontend/css/template.css.php on line 31
Fotózás az élete - Interjú Simon Teodórával - aFüzet

Fotózás az élete – Interjú Simon Teodórával

Fotó: Wed Over Hills

Simon Teodóra esküvőfotós sokak számára több szempontból is irigylésre méltó életet él. Nemzetközi vonatkozásban is elismert fotós, és folyamatosan úton van. Most éppen Malajziában értem utol, ahol esküvő várta. Korábban Dodót (ahogy ismerősei hívják) úgy mutattam volna be, hogy ő testesíti meg az abszolút felszabadult, bevállalós, nagyszájú, mindig vidám,  és nem mellékesen tehetséges lányt, aki önmarketingben is nagyon jó. Története, személye talán inspiráló módon fog hatni a kezdő fotográfusok számára.

Hogyan emlékszel vissza a kezdetekre, mi indított el az esküvői fotózás irányába?

Az elején inkább a street- és természet fotózás érdekelt, azon belül is a Balaton. Folyamatosan mentem, csináltam, kúsztam-másztam a nádasban, de azt soha nem gondoltam volna, hogy esküvőket meg embereket fogok majd fényképezni, abba véletlenszerűen sodródtam bele. Egy nagyon feszített munkatempóban dolgoztam az akkori munkahelyemen, amikor ismerősök esküvőin kattintgatni kezdtem. Nagyon tetszett ez az egész, de csak hobby szinten.

Hol volt az a pont, amikor végül komolyra fordult a dolog?

Egyszer csak kitaláltam, hogy én ezzel főállásban szeretnék foglalkozni, hogy nem kell nekem munkahely, főnök, meg szabadságpapír. Megpróbáltam elhinni, hogy én ebből meg tudnék élni. 4 éve a Keszthelyi Esküvőkiállításon megjelentem két, ismerősöknek fotózott esküvővel a portfóliómban. Így utólag visszagondolva nagyon nagy bátorság volt ez a részemről. Mégis, arra a nyárra 10 esküvőm lett. Ez volt az a szint, amikor azt mondtam, hogy akkor én lassan felmondanék. Azt tudni kell, hogy mindig hatalmas szabadságvágyam volt. Korábban multiknál dolgoztam Pesten, ahol hiába szerettem lenni, nagyon szenvedtem a kötöttségek miatt. Már amikor onnan leköltöztem a Balatonhoz is egy jobb közérzetem lett, de még mindig a hét napból hatot egy konkrét helyen kellett dolgozni, tehát az sem adta meg, amire igazából vágytam. Szóval az egész a szabadságvágyból jött.

Amit most teljes mértékben megkaptál, ugye?

Valahol megkaptam, mert magam ura vagyok, én osztom be az időmet, de közben meg azon nevetek néha, hogy így kétszer annyit dolgozok. Nem 40 órás munkahetem van, hanem sokkal több. Csak éppen akkor, amikor én akarom.

Nagyjából tudtad, hogy mi vár rád ebben a szakmában? Voltak terveid?

Fogalmam sem volt, hogy mi fog velem történni. Egyedül azt tudtam, hogy az esküvőfotózást akarom csinálni, más terület annyira nem is érdekelt. Nem vonzott annyira a fashion és a reklám világa, megélhetéskiegészítésként még családi fotózásokkal foglalkoztam, de igazán az esküvő, a vele járó pörgés és kiszámíthatatlanság, az izgalom volt az, ami engem igazán magával ragadott.

Mi a legszerethetőbb az esküvőfotózásban számodra?

Az a része fogott meg legelőször benne, hogy milyen szépen el lehet mesélni egy ilyen komplett történetet a képeken. Az esküvőfotózásban nagyon sok fotózási ág benne van: a természetfotózás, a divatfotózás, a riportfotózás, a termékfotózás, de a rendezvényfotózás is. Szóval eléggé sokrétű ismeretre van szükség hozzá, mégsem így szokták nézni. Talán a legszerethetőbb a riport része. Az az igazi plusz. Fotós berkekben annyira nem egy elit dolog az esküvőzés, nincs rangja, a fotóművészek le szokták húzni. Az is furcsa nekem, hogy míg korábban, egy bemutatkozásnál megmondtam, hogy az IBM-nél vagyok education manager pozícióban, jött a wow, és elismeréssel néztek rám, de néha, amikor bemutatkozom, és azt mondom, hogy esküvőfotós vagyok, sok mindent elárul az emberek arckifejezése, még a kézfogás is hamar ellazul. Egyszóval itthon szerintem nincs jó megítélése a szakmának.

 

Fotó: Simon Teodóra

 

És ez fáj nektek, esküvőfotósoknak?

Egyáltalán nem. Én tudom mi van ebben, hogy nekem mit jelent, és ezt szerintem helyén kezelem.

Mindazt, amit a fotózásról tudsz, az iskolában szerezted vagy magadtól jöttél rá, illetve milyen arányban sajátítottad el azokat a különböző helyekről?

Az elején az alapokat kell megtanulni: gépkezelés, a fények, fényviszonyok, bevilágítás, és hasonló dolgok. Ezeknek az elején magamtól kezdtem el utánanézni, aztán a vállalkozás keretei miatt muszáj volt beiratkoznom egy okj-s képzésre. Ott viszont kevés olyat tanultam, ami bármit hozzátett volna az esküvőfotós ismereteimhez, az csak a papírról szólt. A tudásom nagy részét, olyan 70 százalékát a gyakorlatból, a magam tapasztalatából szereztem, a maradék harmincat pedig, különböző online nemzetközi fórumokról meg tutoriálokról szedtem össze. A fotózást a youtube-ról bárki elsajátíthatja. Bárki. Olyan szintű ismeretanyag áll ott rendelkezésre, hogy az valami félelmetes.

A képeid számomra már az elejétől abszolút felismerhetők. Hol tartasz most, mi változott stílusodat tekintve a kezdetekhez képest?

Mindig arra törekedtem, hogy egyfajta konzisztencia legyen a képeimen. Azért sem akartam annyira csapongani, mert ha engem valaki megkeres, az nagyjából tudja, hogy mire számítson. Sok mindent egyáltalán nem csinálok. Például nem vagyok hajlandó déli napfénynél fotózni, szembevakuzni a párt és alulexponálni a képet csak azért, hogy kék eget és egy gyönyörűen megvilágított stockfotót kapjak. Az nem én vagyok. Amikor csak lehet, természetes fénnyel dolgozom, az a legmegfelelőbb a páros fotózásra. A naplemente előtti 1 órában szeretek leginkább fotózni. A kicsit légies, könnyed képi világot abban a fényben tudom jól megcsinálni. Nem megyek ki beállítani 3 vakut, meg a párt, mert mire exponálok, addigra elszáll a spontaneitás, az érzelmek, és nem marad más, csak szenvedés meg izzadás. Az nem az én stílusom.

 

Fotó: Simon Teodóra

 

A gyakorlat megszerzése hosszú folyamat volt? Volt mentorod vagy segítőd ebben az elején?

Az elején nagyobb volt a saját magamba vetett hitem, mint a tudásom és a gyakorlatom, amit magabiztossággal igyekeztem kompenzálni. A lelkesedésemmel sem volt gond, 3 éve küldtem egy emailt egy Salernoban élő olasz esküvő fotósnak, akit a neten találtam. Beleszerettem a képeibe és megírtam neki, hogy szeretnék kimenni hozzá másodfotósnak. Váltottunk is 2-3 emailt, amiben megírta, hogy bár fizetni nem tud, de tapasztalatot kaphatok és a képeket is használhatom majd a portfólióban. Kiutaztam Nápolyba, ahol a korábbi munkahelyem révén volt 1-2 ismerősöm, így nagyjából tudtam, hogy hova megyek, ha bármi gáz lenne, van kihez fordulnom. Még most is emlékszem, mit éreztem, amikor kiszálltam az ismerősöm kocsijából és beültem a fotóséba, akivel 3 órát utazva jutottunk föl a hegyekbe, az esküvői helyszínre. Ültem az autóban, és akkor jöttem rá, hogy ott ülök egy vadidegen kocsijában, ez a csávó engem most bárhova elvihet akármit csinálhatna velem. Nem így történt. Szűk 2 héten belül 8 esküvőt csináltam meg vele, ami magyarországi viszonylatban már majdnem egy szezonnak minősül. Szinte minden nap mentünk, ami nekem hihetetlen sokat adott. Minden nap végén bementünk a stúdióba, és osztott: ez nem jó, ezt ne így csináld majd legközelebb, hanem úgy, ez jó, stb. Nagyon sokat tanultam akkor. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, és büszke rám.

Ő adta azt a löketet, amivel olyan tudásra tettél szert, ami után már önállóan is megálltad a helyedet?

Igen, egy olyan gyorsaságot és felkészültséget adott, amit azután a következő otthoni esküvőkön már tudtam alkalmazni. Tényleg tudni kell, hogy mi után mi fog következni. Előre kell kicsit gondolkodni, hogy honnan fognak odamenni gratulálni a párhoz, akik abban a pillanatban úgy állnak majd, amihez nekem azzal az objektívvel kell odaérnem, hogy az olyan kép legyen. Ennek mind megvan a hogyanja. Nem csak az van, hogy éppen ott állok és lekattintom, hanem az esküvőfotózás komoly tervezést igényel fejben.

Az olaszországi tanulóidőt leszámítva hogyan indult be a nemzetközi esküvőfotós karriered?

Ciprus volt az első állomás ilyen tekintetben, aminek annyi a története, hogy találtam egy oldalt -szintén a neten- ahol magyaroknak szerveznek tengerparti esküvőket. Tudtam, hogy a szervező görög fotóssal dolgozik, de küldtem neki egy emailt, hogy én szívesen kiutaznék, mert 10 éve kint éltem, és tök szívesen fotóznék esküvőt. Addig írtam és nyomtam neki, hogy a végén azt mondta, hogy jó, de fizetni nem tud, esetleg egy repjegy kijön belőle. Hamarosan már ott ültem a repülőn. Az elején még nullszaldósra jött ki a meló, de később már adott nekem pénzesebb munkákat. És a lényeg, hogy összejött a tengerparti portfólió ebből is. Akkor már volt olasz, osztrák, tengerparti esküvő, és szép lassan elkezdtek a nemzetközi kapcsolatok is beindulni innen-onnan.

 

Fotó: Simon Teodóra

 

Ahogy így hallgatlak, abszolút tudatos volt neked a nemzetközi piac meghódítása. Kifejezetten külföldre irányítottad a figyelmedet, miközben folyamatosan fejlesztetted szakmai tudásodat. Jól látom?

Szerintem jobban motivált az, hogy mind változatosabb környezetbe kerüljek, ahol mind inkább olyan képeket tudok készíteni, amiben benne van a személyiségem. Sok fotósnál látom, hogy küzd azzal, hogy mindenféle stílusban alkot, ezért nehezen tudja megszólítani azt az ügyfélkört, akik legjobban passzolnak hozzá. Hogy őszinte legyek, én ennek kicsit elébe mentem, és a már meglevő portfólióképekkel valóban azok a párok kerestek meg, akikkel tökéletes az összhang. Az elejétől bennem volt, hogy olyan látványt tükrözzenek a képeim, amik inspirálóan hatnak, hogy Magyarországon is szebb és jobb, izgalmasabb esküvők legyenek. De álmomban nem gondoltam hogy ilyen szinten fogok külföldön dolgozni.

Milyen arányban töltöd az idődet külföldön és itthon, mennyit utazol?

Jó kérdés, tavaly is rengeteg helyen voltam. Több olyan munkám van, egyéb rendezvények, amik nem esküvőkhöz, hanem korábbi munkahelyemhez, a fogászati klinikához köthetők. Van egy implantátumgyártó cég, akikkel korábban együtt dolgoztam, velük annyira jó lett a kapcsolatom, hogy minden nemzetközi rendezvényre visznek magukkal. Voltam velük Svájcban, New Yorkban, Moszkvában, idén kivisznek Jordániába, Barcelonába, és Tokyoba. Az esküvőzéssel, jegyesfotózással, és a preweddingekkel együtt, nagyjából 30% külföld és 70% itthon.

Az említett szabadságvágyad miatt is imádhatod ezt a sok utazást, ami inkább tűnik egy életmódnak, mint szimpla melónak.

Hát igen, meg egy kicsit drogként is működik az egész. Mindig megemelkedik az adrenalin szintem, amikor az inboxomba beérkezik egy külföldi megkeresés. Érzem, hogy akarom, és mindent megteszek, hogy összejöjjön. És nem feltétlenül jöttem ki minden munkánál olyan hű de jól anyagilag. Nagyon sokat bele kellett tennem ebbe, és még mindig az elején járok. Most sem tudok olyan összegeket elkérni, hogy abból miután kifizetem a szállást, kaját, transzfert, taxit vagy kocsibérlést, még túl sok maradjon is. Sokan túlgondolják anyagilag ezt az egészet, talán még milliomosnak is hisznek, pedig most is épp szenvedek, hogy elfogy a pénzem, de mindegy (nevet)… Ez tényleg egy életforma.

 

 

Ha nem is csilli-villi minden, de kihallom, tudom, hogy élvezed, amit csinálsz, hogy ezer helyre eljutsz és hihetetlen kultúrákkal ismerkedhetsz meg. Mindemellett mi az, ami a színfalak mögött zajlik? Miről szól az életed most?

Az esküvőkre történő kiutazások mellett ugyanúgy fenn kell tartani a vállalkozást, emailekre válaszolni, ajánlatokat adni, skypeolni, a repjegy, a szállásfoglalások, a kocsibérlés, és persze retusálok ezerrel, határidők, számlázások, social media jelenlét. Mindezt egyedül. Tényleg kőkemény. Van, hogy állok a reptéren és rájövök, hogy baszus, nem adtam hozzá poggyászt, ezért dupláját fizethetem. Miután kiszámolom, hogy mennyit bukok ezen a munkán a nem várt dolgok miatt, elgondolkozok azon, hogy mi a fenéért nem ülök inkább a korábbi munkahelyemen, ahol minden hónapban kiszámíthatóbb fizetésem lenne. Aztán ezeken is túlvergődöm magam, mert úgyis jön munka, úgyhogy inkább előre nézek és nem stresszelem magam. De tényleg kemény. Pont most volt egy kiborulásom, mert okés, hogy hazautazok, de utána 3 nap múlva már megyek Amszterdamba. Még annyi időm se lesz, hogy beleszokjak abba, hogy otthon vagyok és kimossam a ruháimat. Nem panaszkodom, félre ne érts, de van egy olyan oldala is ennek, amit kívülről semmilyen szinten nem látnak az emberek.

Kicsit cigányélethez hasonlít az, amiről mesélsz.

Az, cigányélet. De én szabom meg, hogy mikor hova megyek. Valahol muszáj is elvállalnom mindent, pedig néha nemet kéne mondanom, ki kéne adni az utómunkát, és akkor kicsit több időm is lenne. De még nem tartok ott. Ezek az utak a spórolásról szólnak. Nem nyaralok. Ennyit nem lehet nyaralni egy évben, amennyit mi megyünk. Igyekszünk nem junk foodot enni, nem a legolcsóbbat választjuk de nem élünk luxuskörülmények között. Az indonéz meg ázsiai országokban könnyen össze lehet szedni mindenféle betegséget,de fertőtlenítőnek a két liter rum, amit magammal hoztam, segít. Vannak nehéz pillanatok, de azért igyekszem is találni időt, hogy néha kieresszük a gőzt.

Többes számban beszélsz most, tehát nem mindig egyedül utazol, dolgozol?

Nem, például ez az esküvő, amit itt Langkawin csinálok, nem magamnak köszönhető, hanem annak, hogy 2 hasonló fotóssal kitaláltunk egy brandet, a Wed Over Hillst. Rokolya Zsolttal és Herman Petivel eléggé hasonló stílusban fotózunk, hasonló az értékrendünk, a munkamorálunk, és sok nemzetközi megkeresést kapunk. A Wed Over Hillsen keresztül legtöbbször párban megyünk esküvőkre. Így voltunk már többször itt Ázsiában, Németországban, Svédország, Norvégia, Olaszországban, és tavaly az USA-ban, Floridában, meg Connecticutban.

 

Fotó: Simon Teodóra

 

Ez nagyon jól hangzik! Ez az új brand egy újabb löketet adhatott 4 év esküvőfotózás után. Más szakmai kihívások, motivációk is segítenek megtartani benned a lelkesedést?

Egyre több minden érdekel, nagyon sok fejlődési lehetőséget látok a munkámban. Nehéz is ez a kettősség bennem, mert tudom, hogy most már a seggemen kéne maradnom, de egyszerűen nem tudok. Vannak terveim. Például jobban szeretnék foglalkozni az analóg fotózással, amiben iszonyúan nagy potenciál van. Az esküvőket filmre fotózni Magyarországon egyáltalán nem jött divatba még, de külföldön súlyos tízezreket fizetnek érte – dollárban. Komplett, filmre megfotózott esküvőkről van szó. Ez egy specifikus stílus, amit digitálisan egyszerűen nem lehet visszaadni. Aztán végre jó volna annyit kérnem az esküvőkért, hogy stresszmentesebben és kényelmesen megéljek. Ez persze egy külföldre költözéssel és egy teljes bejáratott külföldi piaccal megoldódna.

Ha mondjuk hasonló életben gondolkodna valaki, mint amit te nemzetközi esküvőfotósként élsz, fel lehetne készíteni, lehetne neki tanácsot adni? Te mit üzennél egy ilyen jelentkező számára?

Szerintem hihetetlenül kell akarni, és még annál is jobban. Nagyon sok embernél látom, akik meg is keresnek, mert jönnének velem esküvőre tanulni, hogy megvan bennük a vágy a fotózás iránt, de az néha kevés. Sokszor nálam jóval nagyobb technikai és elméleti tudással rendelkező emberek nem tudnak esküvőkön érvényesülni, mert vagy a személyiségük nem olyan, vagy az alázat nincs meg bennük, vagy mindent azonnal akarnak. Ez egy hihetetlen komplex kérdés szerintem. Attól még, hogy valaki lefotóz egy esküvőt, hogy tökéletesen jól be tudja világítani, nem biztos, hogy megállná a helyét. Mert minden héten tudni kell kommunikálni a különböző ügyféltípusokkal, minden egyes alkalommal ugyanazt a minőségét kell hozni, amivel kiváltja azokat az érzelmeket, stb. Egy nyitott és elfogadó személyiség is kell mindehhez. Én nagyon sokat tettem ezért, hogy egy kicsit zárkózott, félénk valakiből ki merjek állni az emberek elé. Én sosem tudtam az emberek előtt beszélni, most meg nyomom a hülyeségeket. Nagyon sokat segített hogy elmentem fotósok mellé, ahol megfigyeltem, más hogyan kommunikál, hogyan lép túl ezeken a dolgokon. Mindenkiben van gátlás, főleg az elején, amikor nem hiszi el, hogy meg tudja csinálni, mégis úgy kell kiállni, hogy ennek a szakmának a profja. És miközben legbelül azon agyalsz, hogy honnan süt a nap, hogy fogod bevilágítani,hogy ki ne égjen a kép, mi lesz a záridőd, mi van árnyékban, stb, s közben kifelé prezentálnod kell, hogy mindent tudsz, hogy tökéletesen ura vagy a helyzetnek.

 

 

Ezeket a tapasztalataidat át tudtad már adni a „fiataloknak”? Jelentkeztek már nálad ugyanúgy, ahogy pár éve Te az olasz fotósnál tetted? Volt alkalmad visszaadni a sorsnak, amit annak idején Te kaptál?

Igen, aminek nagyon megörültem. Hálás vagyok a sorsnak, hogy olyan emberek szárnya alatt nőhettem fel a feladathoz, akik segítettek nekem abban, hogy idáig eljutottam. Ezért is, ha jön valaki és szeretne velem fotózni, én tökre nyitott vagyok. Használhatják az esküvőkön készült velem meglőtt képeket. Ezt nagyon sokan nem engedik meg. Tavaly ketten is voltak nálam, mellettem, mindegyikük szépen építgeti magát, amit jó látni. Igyekszem segíteni, ha hívnak, írnak, ha pár nap csúszással is, de megpróbálok mindenkinek válaszolni. Nagyon sokan keresnek ügyfélkezelés kapcsán felmerülő kérdésekkel is.

Lehet, hogy hülye kérdés, de van még olyan viszonyod a fotózáshoz, ami nem esküvőhöz kapcsolódik, hanem mondjuk meglátsz valamit, és előkapod a gépet, mert neked ezt most azonnal le kell fotóznod, mert akarod?

Sajnos azt vettem észre magamon, hogy egyre kevesebb ilyen van. És nem azért, mert nem szeretném megörökíteni, hanem az azzal járó pluszok miatt. A képek tárolása, rendszerezése, leválogatása sok időt és energiát igényel, meg hogy cipeljem magammal az objektíveket… Arra gondoltam hogy vennék egy utazó gépet egy obival, és azzal fotóznék, csak úgy, magamnak. Vagy erre lenne tökéletes a filmes fotózás. Akkor tényleg átgondolja az ember, hogy mit csinál. Nem kattintgat annyit, és meg is menti magát ettől az egész hercehurcától.

Tudod, érdekes, amiket mesélsz. Szabad vagy, a magad ura, most is kint élvezed egy egzotikus ország vendégszeretetét, nemzetközi tekintetben is egy sikeres fotósnak vallhatod magad, de kihallatszik a hangodból a fáradtság, nem fizikai vonatkozásban. Ennek a sokak által irigyelt szabadságnak és sikernek mi volt az ára a Te életedben? Mert azt mondják, a sikernek nem titka, hanem ára van.

Szerintem egy kicsit az, hogy változott a személyiségem, az igényeim, és hogy nem tudtam megmaradni a korábbi életemben. A házasságom…. Ezzel az életmóddal akarva akaratlan megváltoztak a dolgok. Tényleg próbálom tartani a kapcsolatokat az emberekkel, megvannak rá ugye a technikai lehetőségek, de ez nem ugyanaz. Nem tudok hétvégente ott lenni a baráti összejöveteleken, születésnapokon. Egy hihetetlen lemondás ez. De ezt választottam, és igen, elmondhatom, hogy sikeres vagyok, közben meg olyan szinten felfordult az életem, hogy még most sem sikerült feldolgoznom teljesen.

 

 

Hogyan érted azt, hogy megváltozott a személyiséged?

Szerintem azzal, hogy egy alkalmazotti státuszból valaki egyéni vállalkozóvá válik, akaratlanul is változik a személyisége. Máshogy áll a munkához, a dolgokhoz, a szabadidőhöz, mások lesznek a prioritások az életében. Ezt tapasztalom azokon a szolgáltatókon is, akik multiból váltanak és kezdenek valami egészen másba.

Most akkor hol tart ez az egész dolog benned? Olyan felemás érzésem van, ahogy hallgatlak…

Igen, mert ez az egész ki akart robbanni belőlem, én pedig nem tudtam, de tulajdonképpen nem is akartam kordában tartani. El lehet mondani, hogy meglovagoltam minden lehetőséget, ami jött, és még én is külön hajtottam. Nem tudom, hogy milyen belső erő motivált. Azon gondolkoztam el nemrég, hogy most élem azt az életet, ami valószínű húszévesen tök jó lett volna. A mostani huszonéveseknek sokkal több lehetőségük külföldre utazni, ott élni kicsit, mint annak idején nekem volt. Erre én csak vágytam sokáig, de nem tettem meg, helyette beálltam a mókuskerékbe, dolgoztam, hogy fenntartsam az albit Budapesten, úgy, hogy közben óriási szabadságvágyam volt. 35 éves vagyok és nem tudok leállni. Pedig most pont a gyerek és család kérdéssel kéne foglalkoznom.

Ez megfordult mostanában a fejedben?

Persze, de ebben a formában, ennyit utazva, nem működne. Max 1-2 évig tudom még ezt így csinálni, utána viszont mindenképpen kell egy bázis. Ha ezt otthon nem találom meg, akkor külföldön lesz talán meg ez a hely. A munkám nagyon mobil, az internet segítségével pedig bárhol piacot lehet építeni. Tudom, meg kell majd hoznom a döntést. Nagy a dilemmám, hogy mennyi ideig tartható fönn ez az egész, meddig lehet építeni rá. A szüleim nagyon aggódnak értem, hogy ez így nem életforma, meg hogy meddig és hogyan lesz így család meg gyerek…

Ilyenkor mit mondasz nekik, hogyan nyugtatod meg őket?

Hogy majd lesz az is.

Mennyi idő jut magadra, arra, hogy lecsendesítsd néha az elmédet, vagy egyáltalán, hogy megéld azt, amiben vagy?

Nincs igazán erre időm. Az hagyján, hogy az utazások során készített képeket nem tudom feldolgozni, de jó volna, hogy egy kicsit átszellemüljek, belegondoljak abba, hogy mi volt például Amerikában, de nem. Lezárva, jön a következő. Vele az utómunkák, a leadási határidők okozta sztressz.

Nyugtass meg, hogy olyankor, amikor hazajössz, azért tudsz lazítani egy kicsit. Mit szoktál itthon csinálni, és egyáltalán, hova érkezel, Budapestre vagy a Balaton mellé?

Budapest továbbra is csak a munkáról szól, még mindig Vonyarcon van az otthonom. Csak ott tudok igazán feltöltődni. De ha hazamegyek is keveset látnak az emberek, mert ha olyan az idő, felülök a biciklire és tekerek egy nagyot. Ezt nyáron úgy kell elképzelni, hogy hétfőtől csütörtökig otthon vagyok. Még ha sokat is ülök a gép előtt, amikor csak tehetem, elmegyek a Balatonra sportolni, görkorizni, bringázni, evezni, vagy szörfözni. Általában a bicikliúton vagyok megtalálható. Ott keressetek!