25 éve határozott úgy az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ), hogy október 17-én a szegénységre hívja fel a figyelmet, hogy aki csak tud, sajátos eszközeivel küzdjön ellene. Igazán kíváncsi lennék egy kimutatásra, hogy milyen lépések történnek ezen a napon, hogy hány ember életét könnyíti meg bármelyik ország vezetésének intézkedése, vagy, hogy hány milliárdos magánember nyúl ilyenkor mélyen a zsebébe. A brit Oxfam segélyszervezet intézetének vizsgálata szerint, amely a Föld szegénységével foglalkozott, kiszámolta, hogy a világ nyolc legtehetősebb emberének akkora a vagyona, mint a legszegényebb 3,6 milliárdnak. Ha csak hozzávetőlegesen is igaz az állítás, már fáj a dolog, de még ennél is megdöbbentőbb aránytalanságok prognosztizálhatók a következő évtizedre.
Sovány vigasz, hogy mindig is voltak szegények, nyomorban élő nélkülözők, éhezők, ahogy sok kinccsel, földdel és hatalommal rendelkezők is. Már a kezdetektől létezik az ember és ember közötti különbség – vagyoni értelemben is. Az egyik nagycsaládnak, nemzetségnek dúsabb legelői voltak, nagy állatcsordákkal, szép területekkel, a másiknak megpróbáltatások és éhezés jutott osztályrészül. A történelmi visszatekintés során egyértelműen kirajzolódik, hogy a civilizált társadalmakban a helyzet egyre csak romlott, a szakadékok a társadalmi rétegek között mind jobban mélyültek. Az okok minden bizonnyal sok tényezőre visszavezethetők, kezdve a földrajzi adottságokra, kulturális vagy vallási eredetű problémákra, háborúkra, de szerintem a valódi válasz az emberi gyarlóságban és az önzésben keresendő.
Ha csak szimpla szegénységről lenne szó, nem volna ennyire szörnyű belegondolni a nélkülözők helyzetébe, de sajnos éhínségről beszélhetünk, amely mára az emberiségre leselkedő legnagyobb veszélyt jelenti. Pusztítóbb, több áldozatot szed, mint bármelyik vírus, betegség. Az ENSZ kimutatása szerint 1,4 millió gyermek él a Földön, akik segélyek nélkül nem élnék túl. Tavalyi jelentésük szerint, ami a Föld gyermekeinek állapotát taglalja, körülbelül 1 millió gyermek számára élete első napja egyben az utolsó is. Ennek a borzasztó, tényszerűen közölt adatnak a hátterében élelmiszer hiány, fertőzött vagy hiányzó ivóvíz, a gyógyszerek és az egészségügy hiányállapotai találhatóak. És még csak Afrikánál jártunk.
Hasonlóan aggasztó a helyzet Indiában és Kínában, a két nagyhatalom esetében, amelyek bár a legdinamikusabban fejlődő országok között vannak, a társadalmi különbségek egyre nőnek. Újabb sokkoló adat: az indiai és afrikai felnőtt korú lakosság közel 80%-a, mintegy 1,1 milliárd ember él nagy szegénységben, akik a piramis legalsó szintjén helyezkednek el. Őket követi az ázsiai és csendes-óceáni térség,majd Latin-Amerika, végül Európa és Kína. Ami szintén elgondolkodtató, hogy az országok 70 százalékában az utóbbi három évtizedben nőtt az egyenlőtlenség.
Az ENSZ külön felmérést végzett a gyermek-szegénységre vonatkozóan is tavaly, amely szerint Európában (még mindig) Romániában a legsúlyosabb a helyzet, de Szerbiában és Bosznia-Hercegovinában is szomorú számok jöttek ki: minden ötödik roma gyermek mérsékelten vagy súlyosan alultáplált. Ugyanezen tavalyi kutatás szerint Magyarországon a felnőttek 16,3%-a, és a gyermekek 21,1%-a él szegénységben. Hogy kit nevezünk szegénynek ez esetben? Akiknek az olyan alapvető létfeltételek nem adottak, mint a fűtés, a napi étkezés. A TÁRKI adatai szerint 932 ezer emberről beszélünk – csak hazánkban. A diagramokból kivehető, hogy az utóbbi tíz évben gyorsuló ütemben nő a szegénység. És nem, nem csak a romák élnek mélyszegénységben, még ha összehasonlíthatatlanul nagyobb hányadban is érinti őket.
Az interneten az adatok után kutatva mind érdekesebb számok jönnek az emberrel szembe, de közel sem jellemző, hogy ilyen adatok után kutassunk. Mert nem nagyon szeretünk ilyenről olvasni, inkább lehunyjuk a szemünket, ha szegénységről, fájdalmas képekről és tényekről látunk, hallunk, vagy legfeljebb hálát adunk ilyenkor, hogy minket nem érint a dolog. A legrosszabb azonban az, amikor a médiadömping és katasztrófahírek hatására már csak rezignált módon „sétál el” az ember az ilyenek képek és számok mellett, és jobban bemar neki a vasárnapi boltbezárás. De anélkül, hogy össze akarnám mosni a dolgokat, szerintem a 21. század embere túl sokat tud, túl sok információ ér el hozzá, túlságosan is terhelt, és rá van kényszerülve arra, hogy a túlélésen törje a fejét, kivéve, ha éppen kiváló fogyasztó vagy vagyonhalmozó üzemmódban van. A globalizációs, egész emberiséget érintő komoly problémák, sajnos, a többségnél az utolsók közötti helyeken szerepelnek. Pedig mindannyiunknak el kellene mélyen gondolkodni azon, hogy egyénenként, saját szerepünket tekintve, képességeink és lehetőségeink szerint, hol tudnánk javítani, milyen módon tudnánk változtatni a jelenlegi – jobb szót nem találok – áldatlan állapotokon. Ha mindenki csak ennyit tenne, lehet, megelőzhetnénk egy valóra vált Mad Maxet vagy más, hasonló agyrém disztópiát a Földön, amit unokáink saját bőrükön fognak érzékelni.