Mexikó. Az ember azt gondolná, hogy ilyen távoli és egzotikus országba csak a kivételes anyagiakkal rendelkező magyarok juthatnak el, ők is elsődlegesen pihenés, vakáció céljából. Így komoly meglepetést okozott számomra, amikor tudomásomra jutott, hogy a kék szemű, szőke hajú, tejfehér bőrű, mindig mosolygós jógaoktatóm 11 évet élt ebben a nem éppen karnyújtásnyira lévő országban. Landauer Anita 2001-ben indult neki nem kevés izgalommal az ismeretlen, távoli kontinens meghódításának egy hátizsákkal a vállán. A cél, ami Mexikóig vezérelte, nyelvtudásának tökélesítése és a tánc iránti szenvedélye volt. Egy Cancún közeli tengerparti szállodában kapott munkát Anita, ahol nappal sportanimátorként és hostessként dolgozott, esténként pedig a helyi tánc show egyik fellépőjeként mutathatta meg tehetségét. Nem volt könnyű elcsábítani a szerény, kissé zárkózott, csupa szív lányt erre az interjúra, de úgy érzem, megérte.
Hogyan emlékszel a készülődésre, ami a nagy utadat, életed addigi legnagyobb kalandját megelőzte?
Arra határozottan emlékszem, hogy az utazás előtti estét végigbőgtem. Rettenetesen rosszul éreztem magam, mivel akkor tudatosult bennem igazán, hogy másnap fel kell szállnom a repülőgépre, és át kell repülnöm a fél világot. Még sohasem ültem korábban repülőn, sőt még sosem jártam ilyen messze az otthonomtól. Talán 800 km volt az addigi csúcsom.
Gondolkoztál azóta arról, mit sirattál azon az utolsó estén?
Az addigi életemet. Meg azért volt bennem némi félsz, hogy Úristen, milyen meggondolatlan is vagyok. Egyáltalán, hogy jutott ez az egész eszembe, meg honnan van ennyi bátorságom? Ehhez képest, az utazás reggelén, amikor felébredtem, úgy éreztem, eljött az én napom! És most hajrá, gyerünk! – biztattam magam. A repülést már marhára élveztem. Pedig kétszer is át kellett szállnom, először itt Európában, utána pedig Mexico Cityben. Végig nagyon higgadt voltam és koncentrált, így sikerült mindenhova odatalálnom, minden repülőre időben felszállnom.
Mégis, mi volt az az érv, ami Mexikó mellett szólt? Kalandot kerestél, vagy inkább megélhetési lehetőséget láttál benne?
Dolgozni mentem, de ami érdekes, hogy eredetileg Malajziába készültem, de az nem jött össze. Két évig vártam a vízumra és a munkavállalási engedélyre, de valamiért ezt nem kaptam meg. Aztán egy főiskolai csoporttársammal összefutottam TF napokon és ő mesélte, hogy kint dolgozik Mexikóban. Ami nagyon megfogott, és elcsábított, hogy a sportanimátori teendői mellett esténként show tánccal lépett fel. Olyan képeket mutatott erről, amitől leesett az állam. Csodálatos kosztümökben és sminkben pompáztak a színpadon. Nagy szenvedélyem a tánc, korábban tanítottam is, folyamatosan tréningeztem, de még soha nem volt arra lehetőségem, hogy akár minden este színpadra léphessek. Annak idején klasszikus balettel kezdtem, aztán később modern tánc, revütánc-képzőbe is jártam. Szóval sokféle stílust sajátítottam el, majd magam is tanítottam klasszikus- és jazz balettet.
Mi volt az első benyomásod, amikor megérkeztél? Milyen impulzusok értek a helyiekkel történő találkozásaid során?
Az első pillanat, amire emlékszem, ahogy kiszálltam a repülőből és arcon csapott a 100 százalékos páratartalom. Az első lélegzetvétel fullasztó volt, aztán 30 másodpercen belül akklimatizálódtam. A szálloda egy sofőrt küldött értem, akinek az volt az első kérdése, hogy szeretem-e a sört és van-e barátom. Az akkori gyér spanyol tudásommal is megértettem, de kissé meghökkentett a bizalmaskodása.
A mexikói férfiak ennyire rámenősek?
Igen. Jó, mondjuk, lehet, hogy nem az első mondatnál, de a másodiknál már biztosan. Nem nagyon kerülgetik a kását, és viszonylag kulturáltan teszik mindezt. Annyira nem érzi az ember őket rámenősnek, de olykor-olykor le kell állítani a tolakodásukat.
Mi az, ami nagyon éles kontrasztot jelentet a két ország között? Mennyiben másabb az élet kint, mint itt?
Közhelyes dolognak tűnik, de ott az emberek nevetnek, mosolyognak, jókedvűek és kedvesen szólnak hozzád. Egészen másfajta a viszonyulásuk dolgokhoz, egymáshoz, mint itthon, nekünk. Még mindig van honvágyam, amit próbálok elfojtani, hiszen hiányzik a meleg, a napsütés, a pálmafák, a tenger. Az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nincs bennük szemernyi előítélet sem. Úgy fogadnak el, ahogy vagy.
A tánc és a kultúrájuk megismerése mellett volt más célod is?
A nyelvtanulás. Korábban voltak olyan tapasztalataim ezzel kapcsolatosan, hogy hiába tanultam például angolt a középiskolában, majd az egyetemen vagy magántanártól, sosem mertem megszólalni. A spanyol esetén ezt másképp szerettem volna, ezért is utaztam ilyen messzire. Persze, az első hónapban még nem voltam annyira ráutalva, hiszen a volt csoporttársam, akit valójában a munkában váltottam, még egy hónapot kint töltött és sokat segített a beilleszkedésben. Ő mutatott be a kollégáknak, csomó mindent fordított nekem. Aztán egy hónap elteltével, amikor ő visszautazott Magyarországra, jöttek a nehézségek. Mindez pontosan az év végi ünnepekre esett, amikor a szálloda tele volt vendégekkel. Még itt is mázlim volt, mert a szállóvendégek közül mindig volt egy-két magyar. 3 és fél évet töltöttem ebben a hotelben, de elmondhatom, hogy szinte folyamatosan megfordultak itt magyar ajkúak.
Miből állt pontosa a munkád?
A fő feladatom az volt, hogy sportprogramokra toborozzam a vendégeket, és beszélgessek velük. Az étkezések alkalmával oda telepedtem melléjük és finoman érdeklődtem, hogyan érzik magukat, hogyan tervezik a nyaralást. Kezdetben feszélyezett a dolog, mert nem vagyok egy extrovertált típus. Kihívás volt a javából. Odaülni, szóba elegyedni vadidegenekkel. Aztán bevett kérdésekkel közelítettem a vendégek felé, mint például: „Most van itt először?”, „Hogy tetszik Mexikó?” Összességében három hónap után már nem okozott problémát, hogy oda kell mennem a vendéghez és szórakoztatnom kell őt. Talán csak a német turistákkal volt némi nehézségem, mivel közülük kevesen beszéltek angolul. Én meg nem beszéltem németül. Viszont mindezért kárpótolt az, hogy esténként táncolhattam a szálloda show műsorában, illetve hajnali fél egyig a helyi diszkóban. Hogy jó hangulatot teremtsünk, folytattuk a táncot, de már kötetlen stílusban.
Voltak kint barátaid vagy magányos voltál? Mennyire gyötört a honvágy?
Nem voltam magányos, de nem voltam társasági ember sem. Szabadnapomon mindig volt kivel kirándulni menni vagy programokon részt venni. Így sikerült elfoglalni magam akkor is, ha nem kellett dolgoznom. A nyitottság kérdése volt a legnagyobb probléma számomra. Fél év után jöttem először haza, mert addig tartott a szerződésem, de akkor már tudtam, hogy vissza fogok menni Mexikóba. Csupán három hetet töltöttem itthon. Mivel akkor még nem volt saját számítógépem, nehéz volt a kapcsolattartás az itthoniakkal. Szerencsére mindig voltak magyarok kint a közelemben, így tudtam magyarul beszélni valakivel.
Milyen benyomásokat tett rád az éghajlat, a mexikói konyha vagy a helyi szokások?
Két évszak váltakozik: a nyár és tél. De a tél se hideg, inkább hűvösek az esték meg a reggelek. Esősebb az idő, mint nálunk; a legszélsőségesebb benne a hurrikán szezon, ami áprilistól novemberig tart. Egy-két nagyobb hurrikán arra felé is előfordult, ahol én éltem. Elég félelmetes volt, de az előzetes tájékoztatásnak köszönhetően, jól fel lehetett készülni rá. A mexikói konyhát viszont nagyon kedveltem. A helyiek szívesen esznek nagyon csípős ételeket, ők ezt jól bírják, én nem. Szóval, én óvatosan használtam a csípős ízeket.
A legextrémebb eset az volt, amikor a házunktól 60 méterre lőttek le valakit. Akkor gondolkodtam el először azon, hogy haza kellene jönni. Szörnyű volt hallani a pisztolylövéseket, és tudni azt, hogy pontosan abban az időpontban szoktam arrafelé járni, de szerencsére aznap este nem mentem el otthonról. Ennek ellenére a közbiztonság viszonylag jó a turista övezet miatt. Az igazság az, hogy sajnos hamar hozzá lehet szokni ezekhez a dolgokhoz. Lesötétített terepjáró, fegyveres katonák, rendőrök cirkálnak mindenfelé, miközben azt gondolod, veled ez sosem történhet meg.
Úgy tudom Mexikóból nem üres kézzel tértél haza, hiszen a szuvenírek mellett egy csodálatos szerelemmel is gazdagodtál.
A férjem már néhány éve ott dolgozott a hotelben, amikor én megérkeztem. A barátnőm felvilágosított mindenkiről, aki a szállodában dolgozott. Különösen felhívta a figyelmemet a nőcsábász fiúkra, akiket ott cápáknak neveznek. Közöttük volt a jövendőbeli férjem is. Emlékszem, az első mondat, amit neki mondtam nagyjából három hét után: „Cápával nem állok szóba!” Láthatóan nagyon mellbe vágta a dolog, nem is tudott mit válaszolni. Ezután nem nagyon beszélgettünk. Aztán később, amikor visszamentem Mexikóba, mégis alakultak közöttünk a dolgok. Az ő kitartásának köszönhetően egy év múlva össze is házasodtunk.
Mexikói férjjel az ember lánya kap egy különleges családot is. Hogyan élted meg a találkozást a párod rokonságával? Hamar befogadtak?
Az édesanyja családja tradicionális mexikói család, ők 14-en vannak testvérek, míg az apjáék csak hárman. Észak Mexikóban élnek, de ehhez képest nyitottabbak, mint a nagy átlag általában ezen a vidéken. Ez abban is megnyilvánult, hogy a szülők nagyon fontosnak tartották, hogy már kisgyerekkorukban két-tannyelvű óvodába járjanak a gyermekeik. Később pedig nyelviskolában folyamatosan tanultak angolul. Első pillanattól családtagként kezeltek. Semmi olyat nem éreztem, hogy fenntartásaik lennének velem szemben. Egy érdekes dolog volt csupán: Mexikó ezen részén van egy közismert mondás/riogatás arra, ha a gyerekek rosszul viselkednek, amit a férjem is sokszor hallott kiskorában: „Ha rossz leszel, elvisz a magyar!” És persze nagyon meglepődtek, hogy tényleg el is viszi egy magyar!
Milyen az átlag életszínvonal azon a részen, amerre Te voltál?
Ahol éltem és dolgoztam, egy icipici falu volt még az 1970-es években, ami idővel üdülővárossá nőtte ki magát. 2001-ben, amikor odakerültem, már megindult a fejlődés, aztán egyre nagyobb területekre terjedt ki az erdőirtás, szállodaépítés. Hamarosan a város a többszörösére duzzadt és ez a növekedés még mindig tart, ha nem is ugyanabban az ütemben, mint mondjuk 2007 környékén. A társadalmi rétegződés nem túl változatos. A gazdagabb réteg rancson, vagy városi apartmanokban él. Az átlagpolgár pedig egy-két szintes sorházakban lakik, apró kerttel. Vannak olyanok, akik számára többet ér egy autó, mint egy lakás. Nekik szép nagy autójuk van, de kicsi lakásuk.
Mi az, amit nagyon nem kedveltél a mexikóiakban?
Egyetlen dolgot tudnék említeni. Rettenetesen büszkék, arra, hogy mexikóiak. Ez néha kicsit visszás tud lenni.
Híresek a mexikói szappanoperák. Téged is elcsábítottak ezek?
Sokan néznek mindenféle sorozatokat, nagy hagyományuk van ezeknek. Én is belenéztem egy-kettőbe, de csak a nyelv miatt. Érdekes volt például az Esmeraldát eredeti hanggal, nyelven hallgatni.
Ha már szappanopera: a mexikói férfiak miben különböznek a magyar pasiktól?
Sokkal elfogadóbbak, de egy szőke, magas nő egyből felkelti az érdeklődésüket. Mexico Cityben ez nem kaland, de minél délebbre megy az ember, annál különlegesebbnek számít. De még itt is nyitottabbak és nincsen bennük előítélet.
Ha egy kedves ismerősöd úgy döntene, hogy Mexikóba szeretne letelepedni, milyen tanácsokkal látnád el? Mire számítson, ha útnak indul?
Legyen laza, és fogadja el a dolgokat úgy, ahogy vannak! Nem kell rágörcsölni semmire. 3 hónapig kint lehet bárki vízum nélkül. Ha szállodába megy dolgozni valaki, akkor mindent a munkaadó rendez, de a bürokrácia még így is elég kemény – legalábbis az volt, amikor én ott éltem. Minden évben meg kellett hosszabbítanom a tartózkodási engedélyemet.
Mi volt a legnagyobb tanulsága a kint töltött éveknek?
A világban bárhol megállhatod a helyed, ha bátor vagy! Ki kell állnod saját magadért, de észre kell venned, mi az, amiben, alkalmazkodnod kell. Sokszor akkor döbbensz rá, amikor hazajössz, hogy mit nem sikerült megvalósítanod, és akár maradsz, akár újra elkerülsz valahová, már tudod, hogy másképp fogod csinálni, mint eddig.