Warning: file_put_contents(): Only -1 of 46307 bytes written, possibly out of free disk space in /web/k5fc/afuzet.hu/wp-content/plugins/bsa-plugin-pro-scripteo/frontend/css/template.css.php on line 31
Így kell befogadhatóvá tenni Az ember tragédiáját anélkül, hogy a néző is Ádámmal bukjon - aFüzet

Így kell befogadhatóvá tenni Az ember tragédiáját anélkül, hogy a néző is Ádámmal bukjon

Magács László rendező konkrétan a lehetetlenre vállalkozott azzal, hogy három fiatal színész – Staub Viktória, Baki Dániel és Georgita Máté Dezső – szereplésével színpadra álmodta a magyar drámairodalom egyik legnagyobb remekművét. 75 percben. A TRIP hajón november közepén ültünk be a M.I.T. – Az ember tragédiája rövidítve című előadására.

„A célt, tudom, még százszor el nem érem.
Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?”

Madách Imre legnagyobb hatású művét jó 150 éve vetette papírra, ezt a húzását pedig nem lehet elégszer megsüvegelni. (Ezt ennek rendje és módja szerint folyton meg is tesszük.) A szerzőt először kis híján plagizálással vádoló, és a kéziratot gondozó Arany János is rövid úton belátta, hogy mit kapott a kezébe. Nem egy gyenge Faust-utánzatot, hanem egy egészen zseniális sztorit, ami azóta sem veszített aktualitásából. A műben a teremtés után végigkövethetjük az első emberpár bukását, majd a történelmi színeken keresztül Lucifer Ádám arcába tolja: „Ember, ezért az egészért látod, hogy semmi értelme küzdeni…”. Az Úr és Éva gondoskodnak róla, hogy Ádám térdre boruljon a halandóság által kézbe (vagy csak ideálisan) kapott tömény valóság előtt.

Ezerszer hallottuk a történetet.

Soha nem múló érdeklődés övezi azóta, hogy kiszökött a nyomdából, milliószor színre vitték, de fenntartani a néző figyelmét több órán keresztül, valljuk be, nagyon nehéz. Ez nem egy János vitéz – nem vonva le semmit Petőfi művének értékéből. Tele van magvas gondolatokkal, útkereséssel, világtörténelemmel, filozófiai, pszichológiai kérdésekkel, bizonytalansággal. Hogyne lenne ezekkel tele, amikor nemcsak a férfi próbál utat fúrni a nő agyába, hanem még Lucifer is a férfi agyába?

Az előadás: megérkeznek a szereplők, pontosabban Dani és Máté, de Éva sehol. Viktóriát azért Évázom, mert a két férfi főszereplő testesíti meg a mű kvázi összes férfi főszereplőjét. Viki is egyszer magára ölt több személyiséget, de erről kicsit később.

A három színész a nézők előtt kezd hangos fejtegetésbe: hol is lenne érdemes elkezdeni a tragédiát? Aztán megszületik az egyezség, az első színt felesleges színre vinni, mert felesleges. Nem rólunk szól. A darab egyedül ezen a ponton kapcsolódik korábbi társaihoz, Isten ugyanis Sinkovits Imre hangján azért jelzi, hogy van olyan klasszikus szál, amiért érdemes visszanyúlni a régebbi előadásokhoz, de csupán egyetlen, figyelmeztető mondat erejéig. Lucifer aztán felmászik a létra legtetejére (itt kezdődik valójában az előadás) ahonnan ráveszi az önmagával viaskodó emberpárt, hogy harapjanak csak abba az almába, amivel isteni tudásra tehetnek szert. Hát persze, hogy beleharapnak, mert ki tudna ellenállni a szürke, kapucnis pulcsis, „úgyisbeleharapszzavarjukmárle” Lucifernek? Megtörtént. Jöhet az utazás.

De még előtte néhány szót a díszletről: hogy milyen a paradicsom? Egy totál üres színpad, rajta egy létra, a szereplők pedig utcai ruhában várják, hogy a nő végre felbukkanjon. Aztán hirtelen az ötlik a fejembe, hogy kell -e ennél több? Szükséges-e lekötni az ember figyelmét már rögtön a külsőségekkel? Úgyis mindig azokra figyelünk. Mindig megpróbálunk szépíteni, de legyünk nyersek. Legyünk közvetlenek. Pont erre vállalkozik ez a darab. Úgy tálalja ezt a maga nemében monumentális művet, hogy ne akarjunk elhajolni azért, hogy néha levegőt vehessünk.

Most nem vállalkozom arra, hogy színről színre végigvegyem a színpadon látottakat. Végigfutnak a szereplők a színeken, kiragadva azokat a mondanivalókat, amelyek tényleg relevánsak lehetnek a mi jelenünkre is. Úgy tartják meg a közvetlenséget, hogy időközönként megszakítják a darabot saját problémáikkal. Hangosan gondolkoznak azon, mit, miért kellene elmondani, illetve bemutatni a közönségnek. Konkrétan lenyesegetik azokat a hajtásokat, amik ugyan hozzátesznek a kompozícióhoz, de nélkülük is teljesen élő marad a kép. Az athéni színben bevonják a nézőt, hogy együtt üvöltsön a hipokrita szónokokkal Miltiádész haláláért. A prágai-párizsi színben már odáig kénytelenek elmenni, hogy hangosan bemondják, ki kit is játszik, mert mindenki ugyanazt a három arcot látja, csak éppen több száz szerepben. Meg az álom az álomban amúgy is bonyolult… Olyan, mint az Eredet című film Leonardo Dicaprióval – ezt ők is érzik. Aztán a következő, londoni színnél Viktória bepöccen, mert úgy érzi, hogy a srácokhoz hasonlóan ő is képes több karakter bőrébe bújni.

A két férfi főszereplő egyszerűen kisétál a teremből, a nő hadd azonosuljon. Viki egyedül, a színpad előterében eljátssza a teljes londoni színt. Egy helyben áll és elváltoztatott hangon ledarálja a mondandóját. Lehet követni? Kétlem. És ez baj? Nagyon nem. Amikor olvasom az eredeti művet, mindig arra gondolok, hogy ezt a színt még Madách sem szerethette. Szükséges lenne a kapzsiságot, a képmutatást, a kicsinyességet, az álnokságot – és még sorolhatnánk – célirányosan, hosszú perceken keresztül az ember fejére, mint egy karácsonyfát felépíteni? Persze, beszélni kell róla, de ez számomra tökéletesen leképezte azt, hogy erre egyszerűen nem érdemes több energiát és figyelmet fordítani. Visszatérnek a férfiak, a nő is megnyugodott, képes arra, hogy ugyanazt véghezvigye, amit a férfi. (Madách – nem is olyan – burkolt nőgyűlöletéről is szó esik egy kitekintés erejéig.)

Gurul tovább a történet, folyamatos megszakításokkal – mintegy lábjegyzetként kezelhetjük ezeket a közbeszúrásokat –, amik nemcsak mulatságosak, hanem még pluszt is adnak a mondanivalóhoz.

Álom vége.

Felébredünk. Ádám öngyilkosságot követne el, de a néző nem akar vele együtt pusztulni, mert nem tömték úgy tele az agyát a látvánnyal és a mondanivalóval, hogy még az emlékeit is elfelejtse. Nem. Annyit kapott, amennyire szüksége volt. Pont, mint Ádám (na jó, ő talán kicsit többet). És ezt nem színészektől kapta meg, hanem ugyanolyan emberektől, mint ő maga. Azoktól, akik a saját problémáikat próbálják megoldani, mert végtére is erről van szó. Ádám reményt kapott – a kis Ádámmal, a nővel, az isteni gondviseléssel, legyen ez bármi –, mi pedig nem vesztettük el, mert Magács László rendezésével bebizonyította, hogy még ehhez a klasszikus darabhoz is lehet úgy nyúlni, hogy ne szakítson el minket ettől a világtól. Ezt a célját pedig megvalósította.

Borítókép: Kuttner Ádám Photography