Nyolc könyv, minimum három hivatás, egy gyermek, egy gondolkodó, sokat tapasztalt ember, egy büszke anya, egy erős nő. Valahogy így tudnám összefoglalni címszavakban Takács Andrea írónővel – vagy ahogy közönsége ismeri, Andrea Weaverrel – folytatott beszélgetésünk beharangozóját. Egy csendes presszóban találkoztunk, de még így is nagyon kellett figyelnem, hogy el tudjam kapni minden egyes halk szavát, amelyek mégis furcsa kis zajt, egyfajta csendes riadót tudnak fújni olvasói fejében. Kávézás helyett teázás, és a könyvek analizálása helyett végül egy hosszúra nyúlt ismerkedés zajlott találkozónkon, amit az elejétől kezdek…

Azt hittem kávét fogsz rendelni, de ezek szerint nincs semmilyen káros szenvedélyed.

Egyszerűen képtelen vagyok bármire rászokni. Semmilyen káros dolog nem tud megkísérteni, sem a kávé, sem az alkohol, sem a dohányzás nem vonzott soha. Sőt, amikor cigarettafüstöt érzek, egyszer csak azt veszem észre, hogy elkezdek nem lélegezni.

Pedig az író szó hallatán biztosan sokaknál bevillanhat az a sztereotipikus kép, ahogy az alkotó az írógép fölött görnyedve dolgozik, és szájából égő cigi lóg. Ha nem is ilyen módon, de megnyilvánul az alkotói bogarasság Nálad valahogy?

Nem igazán. Sokszor mondják is az ismerőseim, hogy én túl normális, szabályos vagyok ahhoz képest, hogy alkotó munkát végzek. Ezt még a horoszkópom is alátámasztja: háromszoros bika vagyok: a csillagjegyem, az aszcendensem, és még a hátsó rejtett aszcendensem is a bikában van. A föld jegyűekre jellemző módon két lábbal a földön, józan fejjel gondolkodva élek. A “bikaságom” nagyon jól leköt, nem enged elszállni.

Hiszel a jelekben vagy a megérzésekben, a megmagyarázhatatlan dolgokban?

Feltétlenül hiszek bennük. Világunk sokkal többdimenziósabb, mint amennyit a legtöbbször érzékelünk belőle. Nyilván oka van minden történésnek, de ezek általában mi magunk vagyunk: amit tettünk vagy elmulasztottunk. Én egy pillanatig sem lazsálok, mindig azon gondolkozom, mi az, amit meg kell csinálnom, mert később nem lesz rá időm. Utólag mindig örülök, hogy de jó, hogy megtettem. Persze, vannak szituációk, amikor többször is hiába próbálkozom valamivel, mégsem akar úgy alakulni, ahogy szeretném; akkor érzem, hogy hagyni kell, és könnyen leteszem.

Tényleg? Ez egyrészt szerencsés tulajdonságnak hangzik, másrészt viszont akár a kitartás hiányára is utalhat. Nem gátol a korai lemondás a céljaid elérésében?

Borzasztóan kitartó vagyok. A lemondás inkább tapasztalatból fakad. Kár vergődni, ha nincs itt az ideje. Különben sem vagyok egy sikerorientált típus. Inkább feladat-orientáltnak tartom magamat. Nagyon jó érzés, amikor elvégzem, amit kell. Ilyenkor úgy érzem, hogy nem voltam itt hiába. A sikeres résszel nem tudok igazából mit kezdeni, mert nincs bennem vágy iránta, és talán ezért is engedem el könnyen a sikerülni nem akaró dolgokat. Majd sikerülnek később. Amíg el nem jön az idő, addig a lélek termeiben várakoznak. Nem véletlenül jut eszünkbe, hogy valami dolgunk van vele, csak épp rossz az időzítés. Sokszor évek kellenek, hogy megéljük. De, ahogy a mondás tartja: Amit a Jóisten neked szán, azt még az ördög is utánad tolja talicskán. Terveim ellenére sok tervezetlen dologban döntöttem mégis pozitívan, melyeknek később hosszútávra ható, komoly következménye lett, amit tiszteletben kell tartanom. Az én döntésem. Ebből kifolyólag tolok magam előtt dolgokat, amelyeknek ezért nem jöhet el még az ideje.

Melyek a legfontosabb mérföldkövek az életedben?

A gyermekem és a könyvek. Jelen pillanatban a fiam a legfontosabb, aki elég későn született, így most még szépséges gyermekkorát éli, ami nekem is nagy kincs, sok örömöt találok benne. Pont olyan korban van, amikor élvezhetem kinyílt tudatát. Nagyon jó humora és aranyos természete van. Ugyanakkor természetesen nem tudok annyit dolgozni és utazni mellette, de nem bánom, mert ez az időszak most róla szól.

Ő is örökölt valamit a te képességeidből?

Nem tudom, hogy vannak-e nekem olyanjaim, de neki nagyon finom meglátásai vannak, melyek nagyon hasonlítanak a gyerekkori énemre. Nekem is ilyen szeretetteljes, békés, igazi szép, balatonos gyerekkorom volt, a szüleim nagyon jó szülők. Összetartó nagycsalád voltunk kevés gyerekkel, csupa felnőttel voltam körbevéve. Nagyon ragaszkodom a mai napig a szüleimhez, nehezen szakadtam el tőlük. Aztán persze engem is ért jó néhány komoly veszteség, nehézség, de azt hiszem, kivirágoztam tőlük és rájöttem, hogy mire vagyok képes.

Szerencsés vagy, hogy ezeket így élted meg, optimista hozzáállásra vall.

Nekem minden nehézség pozitív dolgot hozott az életemben. Ez hozzáállás kérdése szerintem. Azt hiszem, maximalista vagyok. Gondoskodnom kell a kertről, a házról, a gyermekről, egyszóval mindennek működnie kell. Ha tudom, hogy feladatom van, megcsinálom, és az nekem örömet okoz. A hétköznapiság sok mindenen átsegít. Mindeközben megtanultam azt is, hogy lehet a pillanatnak élni minden tevékenységemben úgy, hogy jól érzem magam benne. Filozófiai tanulmányaim során fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy úgy lehet igazán létezni, ha minden pillanatban abszolút jelen vagyok. Gyakran tanácsolom a tőlem segítséget kérő, az élettől zaklatott embereknek, hogy gyakorolják ezt. Nem olyan könnyű, mint ahogy gondolnánk, mert először komoly koncentrációt igényel. Viszont, ha mindennap gyakorolja az ember, egy idő után nagyfokú belső kiegyensúlyozottságra tesz szert, és igazán tud mindennek örülni. Nem szabad kiesni a pillanatból.

Az elv vajon mindenkinél működik?

Működhetne, de nagyon sokan pont az ellenkező módon élik meg a mindennapi történéseket. Nem aggódhatunk és rágódhatunk örökké, hogy ez ezért történt, az meg azért, mert közben elfelejtünk létezni. A léthez pedig semmi más nem kell csak a jelen pillanat. Az egész létünk jelen pillanatok sorozata. Nincs is másunk csak ezek a pillanatok és a tapasztalat, melyet belőlük nyertünk. Egy illúzió világban kell működnünk, ami tökéletes. Azért lett így teremtve a világunk, hogy kipróbálhassuk magunkat benne. A másik véglet, amikor egy szerzetes bevonul egy barlangba, és ott él 20 évig, amivel éppen azokat a tanulási folyamatokat hagyja ki, amiben nagyon jól haladhatna. Benső világában persze jól fejlődik, csak nem gyakorolja a megszerzett ismereteket a mindennapi életben. Igaz, én is remekül elvagyok egyedül, sőt a munkám miatt szükségem is van a magányra, de mégis muszáj kilépni a körforgásba. Ha nincsenek a többi ember által tartott tükrök, ahonnan folyamatos visszajelzéseket kapunk, ha nincs lehetőség a szeretetre, haszontalanul úszik el az élet. Szükségesek az egymásnak nyújtott próbatételek.

Viszont, mint említetted, jómagad szereted a magányt, ami azt feltételezi, Te is csak félig tartod be, amiket másoknak tanácsolnál.

Igen, mert nekem kell ez a fajta magány, ami az alkotáshoz is elengedhetetlen. Az én munkámban, ha állandóan nyüzsögnek körülöttem és nem élhetem meg a saját valómat, akkor megbetegszem.

Vannak olyan pillanatok, amikor teljesen ki tudod kapcsolni az agyadat, amikor nem gondolsz semmire?

Nagyon sokszor nincs semmi a fejemben. Különösen a növények vannak rám nagy hatással. Körülölelve velük egy különös lebegést élek meg. Amikor kiülök a lépcsőre a kertemben, a mai napig rá tudok csodálkozni az ezerszínű zöld szépségére. Szemlélődés közben tudok igazán meditálni, de bármit is csinálok, mindig megvan a benső kapcsolat.

Ilyenkor csak az édes semmiség van, vagy ez az állapot jótékony hatással van az alkotóerődre is? Hogy működik ez Nálad, kell, hogy belülről meginduljon valami, vagy esetleg ez is olyan, mint bármilyen más munka, amit egyszerűen meg kell csinálni?

Ez egy lelkem mélyén megkötött szerződés, amit még mielőtt megszülettem volna aláírtam, és néha úgy érzem, minden egyes pontját behajtják rajtam. Nem olyan durva, mint amilyennek hangzik, csak egyszerűen úgy hozta az élet, hogy érzem a sürgetést, csinálnom kell. Mindig jön a pillanat, egy gondolat, ami nem hagy nyugodni, és akkor nekiállok dolgozni. Számomra is megdöbbentő az időszak, amikor már rajzolódik bennem a történet, de persze mellette továbbra is millió más dolgot csinálok, és néha ránézek magamban, hol is tartunk, és látom, hogy szinte alakul magától. Néha egészen elképesztő ez a folyamat, ezért soha nem erőltetek semmit. Pontosan az alkotás pillanataiban tanultam meg, hogy néha hagyni kell dolgokat, mert nyilván oka van annak, ha nem működik egyből. Néha olyan apró mozzanatok ébresztenek rá arra, hogyan legyen tovább a sztori, mint mozdulatok, illatok, csak egy szó… és folytatom. Talán furcsán hangzik, de nincs az én elképzelésemhez kötve a könyvek sorsa, mert már az első fejezetnél a történet önállóan kezd élni, a szereplőknek saját akaratuk és gondolataik vannak. Nagyon sokszor csak bámulok és jegyzetelem a párbeszédeket.

Azért nyilván szerves részed van abban, hogy elkészüljön egy könyved.

Persze. Mint a pók és a hálója: közös a szövétnek. Minden összefügg benne mindennel. Mondok egy példát: van egy hobbim, vagy inkább a másik szakmámnak mondanám, a Tiffany ólomüvegezés. A Benső kastély című könyvemben kellett egy szakma a főszereplőmnek, ezt választottam, mert ismertem minden munkafázisát. Könnyű volt írni róla. Aztán kiderült, hogy nem is választhattam volna mást. Egy arisztokrata család leégett kápolnájának üvegeit hozza rendbe a könyvben szereplő hölgy, miközben gyógyul. Csak a homlokomra csaptam, mikor leesett. Üvegezés közben sokat jegyzetelek, sokszor többet, mint amennyit az üveggel dolgozom. Csinálnám, de közben muszáj leírnom, ami jön. Az alkotás egy isteni folyamat. Egyszer csak érkezik egy sugallat, és bármit létrehozol. Valószínűleg bennem ez annyira erős, hogy ilyenkor minden alkotási erő egyszerre érkezik. Aztán persze olyan is van, hogy éjszaka felébredek, és a sötétben írom le papírra a belső üzenetet.

Mindegyik könyvedben benne vagy egy kicsit?

Biztosan. Minden író benne van a könyveiben. Nem is lehet másképp. Egy picit mindegyik könyvben jelen vagyok. Sokféleképpen le lehet írni egyetlen történetet. Az egyik könyvben, hogy milyen lehetett volna egy szerelem, a másikban, hogy milyen lett. Az élet minden lenyomata megjelenik a sorok között. Nyilván olyan vagy hasonló dolgokat írunk le, melyeket már megéltünk. Az olvasó is azokat a szálakat látja meg a történetben, melyeket maga is átélt, és persze akárhányszor elolvassa, mindig új dolgot fedez fel benne. Ez törvényszerű, mert attól függően, hogy mennyi tapasztalatot gyűjtött össze időközben, mindig többet mond neki a könyv.

Sok érdekes dolgot említesz, amelyekhez kapcsolódva kikívánkozik belőlem a kérdés: sors vagy szabad akarat?

Szabad akarat, egyértelműen. Mindig a miénk a szabad választás, de a hozott feladat sosem hagy el. A sors egy tervezett út, amiben tudod, hogy ezt vagy azt meg akarod tanulni, ki akarod próbálni. Aztán a szabad választásoddal közlekedsz rajta. Amit fontos tudni, hogy az életterved végrehajtására kétségek nélkül képes vagy. Nem tervezel nehezebbet, mint amit véghez tudsz vinni, de először persze lábujjhegyre kell állnod, hogy kipróbáld magad. Erőfeszítéseket kell tenned érte, de képes vagy rá. Amikor már eljutsz arra a szintre, hogy megismerted és elfogadod önmagad erejét, automatikusan kezdesz törődni másokkal is, és a mi jobban előtérbe kerül, mint az én. De csak akkor tudsz másokért tenni, ha önmagadnak is fontos vagy.

Fontos témához érkeztünk. Hogy is van ez: az egyén és a többiek, a szeretteink iránti felelősség és az önmegvalósítás (hogy ezzel a manapság divatos szóval éljek), az eszünk vagy a szívünk- végül is mire hallgassunk?

A terv, az út, szent dolog. Ezt nem szabad elfelejteni. Ezért világunk két főbűne a gyilkosság és az öngyilkosság. Pontosan azért, mert az utat be kell járni. Úgy tanultam azonban, hogy ez alól két kivétel lehetséges, az egyik a gyermekedért, a másik az emberiségért való áldozat. Másért nem nagyon veszélyeztetheted a személyes utat. Olyan finom törvényeken alapul ez az egész rendszer, melyen a legtöbb ember nem is gondolkodik. Automatikusan be van építve a létünkbe.

Az élet márpedig tele van próbatételekkel, ami sokszor fajul az őrültségbe hajló tehetetlenség érzéséig. A világirodalom is sokat merít a témából; Anna Karenina helyében mondjuk Te mit tettél volna?

Soha nem hagynám el egyetlen férfiért sem a gyermekemet.

De mi van, ha Anna útja a férfi szerelme lett volna? Azt mondják, hogy a szerelem mozgatja a világot. Mit gondolsz erről?

Szerintem inkább a szeretet és az önzés hajtja. Ez a két véglet. Ha kicsit jobban megnézzük, az emberek többsége nem gondolkodik tovább saját jó világánál. De még az önző emberekben is működik szeretet. Ha mást nem, a sajátjaikért mindent megtesznek.

Szerinted melyik csoporthoz tartoznak az alkotók, a művészek?

A művész az alkotás miatt önző. Ha nem az, akkor belekezd egy libikóka játékba (amit én is nagyon gyakran csinálok), és inkább nem dolgozik. Amikor a fiammal vagyok, és más feladatom lenne, megbeszélem magammal, hogy most ő a fontosabb. Az egyik serpenyőben tehát a szeretet csücsül, míg a másikban a feladatom, amit sokszor úgy gondolom, hogy másokért teszek. De a szeretetnek győznie kell. És hát a feladatról sosem biztos, hogy tényleg olyan hasznos-e, mint azt én remélem.

Azért nem csak másokért írsz, hanem magadért is valamennyire, nem?

Egészen a legutolsó könyvemig így volt, szinte lebegve írtam. Az írás időszaka varázslat. Úszás a történet világával, és tanulás is egyben. De az utolsó könyv egy kicsit sem volt magamért. Erőfeszítéssel, nehézséggel, nyomásban született. Tudtam, hogy meg kell csinálnom, mert ez fontos feladat. Nagyon sok olyan információt hozott, melyeknek már itt volt az ideje. Pedig szívem szerint valami sokkal szebb és könnyebb témával foglalkoztam volna. Azért állítólag nagyon szép és lélekemelő könyv lett. Ezt mondják az olvasók. Azt érzem, hogy nehéz időszakot élünk, nehéz energiák mozognak. Bárkivel is beszélek, mindenki így látja. Nem mondhatjuk rá, hogy annyira rossz, csak nehezen halad minden, hatszor is neki kell futni a dolgoknak. El is bizonytalanodunk, ha valami nehezen megy.

Mostanában min dolgozol, mi köti le leginkább alkotói energiáidat?

A közelmúltban kérdezték tőlem az olvasók, hogy akarok-e új könyvet írni. Most nem akarok, de ha mégis úgy alakul, az lesz a címe: Hát jól van… Talán le kellene írnom, milyen folyamatokon mentem keresztül a könyvek írása közben. Bár egyelőre fogalmam sincs, visszaadható-e egyáltalán, mert a pillanatoknak, mint színes mozaikoknak, nagyon pontosan kellene egymáshoz passzolniuk. Így most még nem írok. Egy másfajta mozaikkal foglalkozom. Készülök nekiállni egy lámpabúra üvegezésének, mert úgy érzem, hogy most sok színre és tisztaságra lenne szükségem. Nehéz feladat lesz, mert már maga a búra formája is egy bonyolult felület. Sok minden mást lezártam mostanában az életemben, frissítés és újratervezés van. Így most elkezdtek maguktól jönni a dolgok. Változás… egy bikának nem könnyű, de jól bírom, mert szerencsére egyben kiegyensúlyozott is vagyok. A környezetem szokta is ezt a fajta kiboríthatatlanságot emlegetni. Pedig néha én is mérgelődöm úgy három másodpercig a világ folyásán. Aztán meg vállat vonok: Hát jól van… (mosolyog)

Olvasnál még több, hasonló témában írt cikket? Elsők között küldjük ki Neked friss írásainkat e-mailen, ha feliratkozol. Nyugi, nem fogunk bombázni kéretlen levélszeméttel, pluszban nem maradsz le semmiről, ami a Füzetbe készül. Adatvédelmi szabályzat