Warning: file_put_contents(): Only -1 of 46307 bytes written, possibly out of free disk space in /web/k5fc/afuzet.hu/wp-content/plugins/bsa-plugin-pro-scripteo/frontend/css/template.css.php on line 31
Karaktergyilkosság által megsemmisítve - Interjú Bőhm Kornél kríziskommunikációs szakértővel - aFüzet

Karaktergyilkosság által megsemmisítve – Interjú Bőhm Kornél kríziskommunikációs szakértővel

Karaktergyilkosság – támadás a jó hírnév ellen, szándékos lejáratási kísérlet. Napi szinten találkozhatunk a jelenséggel; ismert emberek esetében nagy médiavisszhang kíséri, magánembereknél a kibeszélés szintjén rombol. Magasról nagyobbat lehet esni, más a tét és más a cél, ám minden áldozat egyformán megszenvedi az ellene folytatott szisztematikus hadjáratot. A napokban jelenik meg Bőhm Kornél Karaktergyilkosság – Lejáratás a gúnynévtől az álhírig című könyve, melyből sok mindent megtudhatunk a népszerű kommunikációs fegyverről. A szerzőt, aki ismert kommunikációs szakember, kríziskommunikátor, hírnévmenedzsment, az aktuális téma kapcsán kérdeztük.

Ahogy a könyvében is írja, a karaktergyilkosság nem új keletű dolog, több ezer éve létező jelenségről van szó. A média uralta világban azonban mintha egy kicsit könnyebb lenne valakit egy életre megsemmisíteni. Miként lehetne röviden összefoglalni a támadás fő mechanizmusát?

A lejáratás működési mechanizmusa nem csak összetett, de nem is egységesen elemezhető folyamat, igazából inkább sémákról, rendszeresen ismétlődő jelenségekről, toposzokról tudunk beszélni. A karaktergyilkosság egy személyiség jó hírnevének lerombolására tett szándékos és következetes törekvés, az esetek túlnyomó többségében valamilyen kitűzött, körülírható cél elérése érdekében. A diszkreditálás, pályán kívülre helyezés többféle mechanizmust is magába foglalhat: a korábbi támogatók elbizonytalanítását, egy ellentábor növelését, ellehetetlenítést, elhallgattatást és így tovább.

Mennyire beszélhetünk tudatos, illetve spontán karaktergyilkosságról?

Az előzőekből következik, hogy felfogásomban akkor nevezhetünk egy kommunikációs attakot karaktergyilkosságnak, ha szándékosság, tudatos tervezés, következetes végrehajtás van mögötte. Magyarán körülírható legalább egy ellenérdekű fél, akinek a céljai közé illeszkedik a karaktergyilkosság végrehajtása. Vannak természetesen szép számmal spontán balesetek is, amikor egy véletlen baki, ügyetlenkedés vezet a reputáció roncsolódásához, nevezhetjük ezt akár karakter-öngyilkosságnak is, de összességében tehát akkor tartom érdemesnek ezzel a jelenséggel foglalkozni, ha az áldozat, vagy célszemély mögött találunk, vagy sejthetünk támadót is.

Ami engem nagyon érdekel, hogy mihez képest követ el hibát az, akit leírunk? Mi az origó? A közerkölcs vagy a korszellem az, amihez viszonyítunk, amikor valakitől eltávolodunk a megnyilvánulása miatt? Hogyan működik a „tömeg ” befolyásolása?

Fontos látni, hogy a karaktergyilkossághoz, mint hatékony eszközhöz nincs feltétlenül szükség a hagyományos értelemben vett „tömegre”, nem kell, hogy egy ilyen akció széles nyilvánosság előtt menjen végbe. Mivel célorientált eljárásról beszélünk, a célszemély reputációjának meglékelése elégséges, ha pusztán az érdekeltek körében történik meg. Ha ez egy kis családi vállalkozás, akkor tíz ember, ha egy nagyobb szervezet, akkor lehet száz, vagy ezer – nem kell hozzá újságcímlapra kerülni. De nem akarok elhajolni a kérdés elől: a legforróbb témák közé tartozik, hogy elmúlt évtizedek, pláne, évszázadok cselekedeteit meg lehet-e ítélni a jelenkorban uralkodó erkölcsök szerint. A vita eldönthetetlen, abban sokkal biztosabb vagyok ugyanakkor, hogy az időmúlás segít, a legmegosztóbb kérdéseket is „békévé oldja az emlékezés”, de pont a félmúlt viselt dolgainak, a még élő szereplők esetében ez feloldhatatlan. Tény, Villonra, vagy Néróra már kevésbé haragszunk, mint a kortársak tették adott esetben.

A jelenben maradva is bőven találunk példát karaktergyilkosságra. Elég Wahorn Andrást említenem, akinek évtizedek alatt felépített imidzse zúzódott porrá egy pillanat alatt, miután két műsorban is sikerült átlépnie bizonyos határokat. Hol volt a médium, a szerkesztő felelőssége az említett esetekben Ön szerint? 

Ez kivételesen egy olyan történet, ahol – Magyarországon rendhagyó módon – történt felelősségvállalás, távozott a portáltól a kreatív tartalmakért felelős vezető. Vannak olyan szituációk, ahol könnyen tetten érhető valaki felelőssége, és vannak komplexebb helyzetek is. A konkrét adás tudomásom szerint felvételről, szerkesztés után került fel a csatornára, innentől kezdve nyilván több hunyó van mind a stáb, mind a csatorna menedzsmentje részéről, miközben értelemszerűen a műsorvezető sem volt a helyzet magaslatán. Ha élő adásban történik ilyen, akkor a jelenlévők határozottan elhatárolódhatnak, a műsorvezető megszakíthatja az okfejtést, rendreutasíthatja a vendégét, sok egyéb eszköze van, hogy az ámokfutást lehatárolja a műsorról. Ilyenkor tényleg annak kell elvinnie a balhét, aki vállalhatatlan kijelentéseket tesz a széles nyilvánosság előtt. Ha mindez keresztüljut egy professzionális csapaton és egy felelős menedzsmenttel rendelkező csatornán „adásba megy”, akkor már nem csak a megszólaló felelősségét firtatjuk. Nem tudom, jó-e, vagy rossz hír, hogy az erőteljes visszhanghoz és következményekhez a szponzorcég határozott fellépése is valószínűleg közrejátszott.

Úgy gondolom, remek iskolapéldája volt ez annak, hogy egy közszereplő nem mondhat ki bizonyos dolgokat a nyilvánosság előtt. Rendben van ez így? Mielőtt jómagam is célponttá válnék, gyorsan hozzáteszem: nyilván vannak negatív szélsőséges példák, mint az előbb említett Wahorn-ügy.  A párbeszédbe ugyanakkor bele kell hogy férjen az eltérő vélemény.  Több ezer újságíró, közszereplő, magánember választja az öncenzúrát, mert nem akar áldozattá válni. Legyen szó politikai vagy társadalmi kérdésről, könnyen kispadra kerülhet bárki, aki kritikai hangot üt meg az éppen aktuális szellemi trendek kapcsán, vagy nem kívánatos személy társaságában mutatkozik, és így tovább.

Az öncenzúra egy nagyon cseppfolyós, megfoghatatlan „intézmény”, mindenkinek máshol húzódnak meg a határai, konfliktusvállalási habitusa, vagy akár egzisztenciális félelmei. Jó abban hinni, hogy a szabad véleménynyilvánítás kultúrájában senkit sem hurcolnak meg az álláspontjáért, de tudjuk, hogy rengetegen mérlegelnek, mielőtt állást foglalnak egy éles ügyben, vagy akár a biztonság kedvéért inkább hallgatnak. Valószínűleg óvatosabbak is vagyunk a feltétlenül indokoltnál, és az sem elképzelhetetlen, hogy ez egy ördögi spirál, öngerjesztő folyamat, mert minél több az öncenzúra, annál szűkebbre húzzuk a határokat is, ahelyett, hogy tágítani próbálnánk őket. Tegyük hozzá: abban a szekértábor logikában, amiben jelenleg a magyar társadalom működik, sok kiábrándító példát látunk, amikor egy gondolkodót simán út mentén hagy a saját „tábora”, ha különutas véleménye van valamilyen megosztó kérdésben. A kibeszélést követő lehurrogás a társadalmi párbeszéd esélyét is megfojtja, az öncenzúrát viszont gerjeszti.

Lehet arra jól reagálni,  ha valakit ki akarnak iktatni, le akarnak járatni? Milyen muníciója lehet egy magánemberek, egy üzletembernek, egy politikusnak a védekezéshez? Van esély a visszatérésre egy sikeres támadást követően?

Vannak bevált, viszonylag biztonságosan működő receptek, eljárások, de egyik sem száz százalékos hatékonyságú, ahogy egyébként a karaktergyilkosságok sem azok. A Karaktergyilkosság kötetben kísérletet teszek annak számbavételére, milyen arzenál is áll rendelkezésre a védekezésre, vagy pedig az újraépítkezésre. Mind a kettőben a legtöbbet a rendületlenül és megingathatatlanul támogatók közössége segíthet. Ha nem omlik össze a háttérbázis, nagyobb lehetőség van a védekezésre, és a továbblépésre. Nem véletlen, hogy maga a karaktergyilkosság is épp a háttérbázis elbizonytalanítását célozza.

A választási kampányidőszakban hírfogyasztóként mire figyeljünk, ha a sorok között akarunk olvasni?

Nekem az a reményem, hogy a most megjelent könyv iránymutatásként, vagy támpontként segítheti a hírfogyasztókat, a közélet iránt érdeklődő olvasókat, hogy a minden bizonnyal jelentős számban várható karaktergyilkossági kísérleteket el tudják helyezni magukban, be tudják azonosítani, kötni tudják múltbeli eseményekhez, és azt érezhessük mindannyian: mindig volt, mindig lesz, de nem dől össze ettől a világ.

Olvass bele Bőhm Kornél könyvébe a Füzetben!

Borítófotó: Reviczky Zsolt