A képzőművészet egyik legizgalmasabb és legszebb ágába kaphatunk bepillantást Márfi Virág leendő szobrásznak köszönhetően, akivel az alkotói látásmódról, az anyagba öntött formákról, a lélek kifejeződésének perspektíváiról beszélgettünk. Virág, aki a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának szobrász szakos hallgatója, lelkesen osztotta meg velem a tanulmányai közben felbukkanó egyéni tapasztalatait választott hivatásával összefüggésben.
Mit jelent Neked a művészet, az alkotás?
A művészet számomra egyfajta hatodik érzék, egy szavak helyett használt nyelv, egy költészettel párhuzamos világ. Vannak dolgok, amiket szavakkal nem lehet elmondani/kifejezni, de a művészet képes rá. A művészet funkciója régen a transzcendenssel való kapcsolatteremtés, egy mágia volt, a hit és a tudás alternatív hordozója. A mágiában minden szónak ereje van. A művészetben szavak helyett az anyagok, formák, színek, technikák önálló jelenésével kell komponálni. Ezt meg kell tapasztalni, tanulni és tudni használni. Az anyagot megszólaltatni, mint egy hangszert.
Ezt nagyon szépen megfogalmaztad! Nagyon távol esik a valóságtól, ha azt feltételezem, hogy a szobrászat eltér a többi művészeti ágtól? Bár ez elég szubjektív állítás, gondolom.
Manapság egyre elterjedtebb a ’szobrászművész’ vagy ’festőművész’ helyett a ’képzőművész’ megnevezést használni. Ez a művészeti ágak összecsúszásának következménye. Egy festő ugyanúgy csinálhat színes plasztikát, mint egy szobrász. Ezeket az alkotásokat ezért nem is szobornak vagy festménynek, hanem ’objektnek’ nevezzük.
Részemről fontosnak tartom, hogy több irányba nyitott legyen egy alkotó. Ha valaki több művészeti ágba is belekóstol, az tágítja az ember látásmódját. Nyitottabb egy-egy technikai probléma más megoldására. Már Michaelangelo-ék idejében, de utánuk is (főként a szecesszióban), divat volt polihisztornak lenni, annyi különbséggel, hogy a reneszánszban még pontosabb definíciókat lehetett adni szobor vagy festmény meghatározására.
A különbség inkább a gyakorlatban, az anyaghoz való hozzáállásban figyelhető meg. Egy szobor készítésénél nagyon ott kell lenni. Egy szobor sokszor több stádiumon keresztül éri el végső formáját, anyagát. Mikor az ember az anyaggal térben dolgozik, testben, lélekben, fejben ott kell lenni. Ez gyakorlatiasságot, előrelátást és összeszedettséget igényel.
Ez nagyon komolyan hangzik! Ennek fényében komolyan érdekelne, hogy mit élvezel a legjobban az anyaggal történő munka során?
Az anyagok megismerése tágítja a kifejezési lehetőségeket és beindítják a képzeletet. A agyag megőrzi a gesztusokat, megjegyzi a formákat. A gipsz képes ezt kimerevíteni, s mivel nem ragadnak egymáshoz, jól együtt működnek. A kőben, fában rejlő mintázat élővé teszi azt. A fém történelmi múltjával és ridegségével kihívás. Olyan anyagokkal dolgozunk, amelyből a világ is felépül. Mindegyik másként viselkedik a kezed alatt, a megmunkálás során idomulnod kell hozzá. Míg dolgozol vele, megváltoztatja a gondolkodásod, így mindegyik tanít valamire.
Ha már tanítás: mi volt a legmeglepőbb dolog az egyetemen, amire nem igazán voltál felkészülve?
Az egyetem arra való, hogy megtanuljunk kérdezni, minél több dolgot kipróbáljunk és merjünk hibázni, majd tanuljunk a hibáinkból és a javunkra fordítsuk azt. Viszont erre senki sem kényszerít, szokták mondani „Nem kötelező egyetemre járni.” Szerencsére nekem középiskola ötödévében volt lehetőségem kicsit belekóstolni ebbe. Önállóság, és válaszkeresés. Van, aki nem tud megfelelni önmagának. Nekik általában vagy több idő kell, vagy rájönnek, hogy más dologgal karnak foglalkozni. Elsőben sokan lemorzsolódnak. Nincs mindenki felkészülve erre a nagy szabadságra, ami egyszerre áldás és teher.
Ez a fajta szabadság mire inspirál leginkább?
Ez nálam időszak és környezet függő. Ha nagyon rákapok egy témára, a szélrózsa minden irányában összefüggésekre bukkanok – persze ezek rendszerezése már jóval nehezebb. Van, hogy lírikusabb hangulatban vagyok, és éppen nem strázsál mellettem a szobrászat múzsája. Ilyenkor szeretek versekben, irodalomban merengeni, mert sokszor pont ezekből jön egy-egy plasztikába kívánkozó ötlet, meglátás. Véletlenül kezem közé kerülő anyagokból is szeretek egyfajta játékként összerakni valamit, ahogy a montázsolásnál. Na, meg persze az emberek, akik körül vesznek, barátok, ismerősök is inspirálnak a maguk meglátásaival.
A szobrászatban hogyan lehet a legjobban fejlődni, gyakorlati tudásra szert tenni?
A kulcsszó itt a tapasztalás. A belső világ és a gyakorlati tudás tágítása. A gyakorlati tudást a kötelező feladatok (például az egész alakos akt mintázás, anatómia szigorlat), valamit a kötelező kurzusok: fémöntés, kőfaragás, fafaragás, fémszobrászat képviselik legerőteljesebben. Van, hogy valaki egy kialakult ízléssel érkezik ide, de ő is rá van kényszeríve, hogy a többit is kipróbálja. Ez szerintem fontos. Egy művésznek annyira kell értenie az adott területhez, amennyire azt a szobra megkívánja. Ez az, ami megkülönböztet egy fa szobrászt egy asztalostól. Ez a gyakorlati tudás része. A belső világgal együttműködve lehet csak művészeti értékű munkát létrehozni, ehhez pedig fontos a kreativitás fejlesztése.
Erre szolgának a kreatív feladatok, amit a mesterek a kötelezők mellett mindig kiadnak. Ez jóval szubjektívebb, nagyobb szabadságot és nagyobb mozgásteret jelent. Minden évben rendeznek szakmai hetet az ország minden részéről hívott vendégalkotókkal. Valamint a kötelező nyári alkotó táborok, az Erasmus is mind lehetőséget jelentenek az új dolgokkal való találkozásra, de az elméleti órákból (mint például a népművészet, ábrázológeometria, filozófia, művészettörténet) is lehet töltekezni. Ezen kívül nem elhanyagolandó dolog, hogy rengeteg kiállítás megnyitó van év közben, amiken lehetőségünk akad a mások munkájába való betekintésre. A féléves kipakolások is nagyon jó alkalmak erre, jó gyakorlás a tömeg előtti megnyilvánulásra, munkáink összegzésére, esetleg a stresszhelyzetek kezelésére. Ezt is muszáj tapasztalni.
Agyag, kő, csont, fém, fa – melyik a kedvenc anyag? És figuratív, vagy non-figuratív?
Ez az időszak még olyannyira a kísérletezésről szól, hogy nehéz volna ezt megmondani. Vonzanak a vegyes technikák, az anyagok összejátszása, de van, amelyik önmagában is nagyon izgalmas és szép tud lenni. Érdekelnek – perpillanat – az agyagban rejlő lehetőségek, a bronzöntés misztikuma, ezekben lezajló átalakulások. A gipsz is nagyon hálás anyag közvetett szerepben. A tapasztó és a faragó beállítottságok közül inkább a ’tapasztó’ vagyok; azokat az anyagokat kedvelem, amiket lehet építeni, gyúrni, alakítani, amihez lehet ’ragasztani’. A másik oldalhoz tartozik a kő és a fafaragás. A fa még hátra van, az is érdekel, a kőfaragást próbáltam, de ahhoz még csiszolódnom kel. A figurális és non-figurális meghatározás nem olyan vízválasztó számomra. Mindkettő érdekel, ahogy az átírt állati és emberi formák is. Mint a népi kancsókban, használati tárgyakban az antropomorf vonás.
Hogyan készül egy szobor? Milyen munkafolyamatok vezetnek egy kész alkotáshoz?
Mindegy, hogy mit csinál az ember, a legelső mindig a tervezés és a modellezés. Ki kell próbálni az ötletet. Milyen agyag illik hozzá? Mi a megfelelő forma? Mit akarok elérni vele? Hogyan változik a jelentése, ha csak pár dolgot megváltoztatok benne? És a technológiai tervezés. Ha ezek megvannak, neki lehet állni. De még így is útközben módosul, kiderül egy csomó minden. Ha találunk egy jobb megoldást, fontos, hogy merjünk módosítani! Hiszen ez jelenti a tapasztalást. Hogy nem csak ahhoz ragaszkodunk. dolgozunk, ami a mi fejünkben van. Nehezebb ettől elszakadni, mint az ember elsőre gondolná, de ez az, ami kiérlel egy jó munkát. A többi annyira egyénfüggő, hogy nincs is értelme igazán részletezni. Mondjuk, egy életnagyságú akt mintázásánál viszonylag kötöttebb a helyzet. Az első lépés a váz. Ha az nem jó, kínkeserves lesz a többi része is. El lehet dönteni mobilváz (drót) lesz vagy stabil( fa). Ezután mérőszalag. Lemérni minden fontos pont közötti távolságot. Aztán mehet a legózás. Fűrészelés, csavarozás, keresztkötés, stb. A végeredmény, egy ilyen kötött feladatnál sem lesz ugyanaz. Nem lemásoljuk a látványt, hanem értelmezzük, rendszerbe foglaljuk és leképezzük azt. Ha nem is ugyan az, de lehet igaz.
Mennyire vagy benne egy munkádban? Mi a védjegyed? – ha van már.
Minden munkában benne kell, hogy legyen az alkotó valamilyen szinten, mert ha valaki kispórolja magát, az a nézőben hiányérzetet fog kelteni. Ahogy a mindennapjaimat élem, ahogy reagálok dolgokra, amit befogadok, meglátok, azok mind hozzám kapcsolódnak. Egy művésznek elengedhetetlen, hogy táplálkozzon más művészek munkáiból. Így lehetséges, hogy születnek hasonló munkák, amiknek felvetésük valószínűleg teljesen más. Ezért van, hogy a nagyok munkái között is van olyan, ami nem teljesen ’egyedi’, de ez így van rendjén. Az is az egyén útjához tartozik. Nem nevezném még védjegynek, de foglalkoztatnak: körök, gömbök, ezek szabálytalan vagy módosult formái, szimbolika, színek, mandalák, kompozíciók, ősi tárgyak, szobrocskák, hatások, természeti formák, nyomhagyás, asszociációs témák – meg amit még nem ismerek.
Mennyire használod fel egy mű elkészítésénél saját életeseményeidet?
Ha olyan témát dolgoz fel az ember, ami vele is megtörtént, abban lesz egy velejáró őszinteség, ami jót tesz a munkának. Én is használom a megélt dolgokat, viszont számomra fontos hogy ne túl direkt módon kerüljön kifejezésre. Legalább annyira zavaró tud lenni, ha egy munkában túlzó módon dominál egy személyes élmény, mint ha nem érződik benne. Persze lehet erős munkát csinálni az érzelmi rátukmálást használva is, de akkor is át kell fogalmazni az élményt. Figyelembe kell venni a befogadót is, hogy ő is tudjon kapni, legyen feladata a feldolgozásban. Ezért gondolom, hogy a művészet nem csak pusztán önkifejezés.
Szerinted mikor ér valaki ebben a szakmában a csúcsra? Neked mit jelentene azt elérni?
Nagyon nehéz kompromisszumok nélkül pályán maradni, és sokszor ráadásul csak a szerencsén múlik. Ha a keresettséget vesszük alapul, egy galéria sem a művész agyával működik, hanem védjegy, mennyiség, műkedvelők ízlése, eladhatóság (nyilván kisebb, mozdítható szobrokat könnyebb eladni) szerint. Az üzlet és a művészet nem jó, ha helyet cserél. A mesterem arra intett, fontosabb, hogy egy művész mennyire tudja megőrizni a megújulásra való képességét, ha úgy tetszik, tehetségét. A saját védjegyed így csapdát is jelenthet, mert az alapján tudják mit várnak tőled, így kockázatos másba kezdeni, félvén mi lesz, ha esetleg nem sikerül. Ehhez kapcsolódik egy másik tanárom története. Ő azt mesélte, hogy egyszer mikor megkérdezte mesterétől, hogy mikor bizonytalan, nem tud valamit, ő kitől kérdezi meg? Erre ő kinevette és ezt válaszolta: ’Senkitől! És rátok is ez vár majd. Egy idő után csak saját magára, és a belső hangjára számíthat az ember. Ezek alapján úgy gondolom, siker lehet egy jól sikerült kiállítás, hiszen a művészethez alkotó és befogadó kell. Általában egy befejezett munka új kérdések, megoldások elé is állít. A csúcson levést a művészi önállóság elérése jelentheti, hogy megállok a saját lábamon és a belső hangom kiélesítésére törekszem. Ha ez megvan, az ember hiteles tud maradni önmaga előtt, és ha ez így van, azt a környezete is megérzi.
Ezért is lehet igaz a szólás, hogy a művésznek felkopik az álla. Milyen lehetőségek adottak ma, hogy megélhetést is biztosítson a választott szakma?
A művészet nem csak szakma, hivatás is. Mikor felvételiztem ide, nem abból a megfontolásból tettem, hogy majd közvetlenül a szobraimból fogok megélni. Vannak ennek árnyaltabb változatai. Úgy képzelem, hogy ez egy nagy csarnok amiből, sok kis kapu nyílik.
Azt hiszem, megrendelésre szobrot készíteni, nem a fiatalok körében elterjedt műfaj. Van, aki fesztiválépítésben (Ozora, Sun) találja meg a szabadságát. Van, aki szakmai tapasztalatként, indításnak átmegy a szomszédos Zsolnay gyárba. Van, aki öntödébe megy ugyan ezzel a céllal. El lehet kapni egy-egy alkalmi munkát is restaurátorkodás témában. De lehet a doktori iskola (kutatómunka, +4 év diploma után), vagy tanárkodás mellett is dönteni. Talán így lehet a legegyszerűbben ebben a közegben maradni. Megint mások összeállnak és vállalkoznak. A szobrászatot amúgy sem lehet egyedül csinálni. Van, aki design tárgyakat, ékszereket, egyszerű hangszereket csinál és eladogatja. Ott vannak még a pályázatok, kiállítások, amik szintén jelenthetnek ideiglenes pénzforrást. Akárhogy is, kapcsolatok, szerencse, tájékozottság, és motiváció kérdése az egész. Az egyetem az észbeli és a kétkezi munkára is felkészít. A több lábon állás sem hátrány. Úgy gondolom. egy művészemberbe kell, hogy szoruljon annyi kreativitás, hogy ne kopjon fel az álla.
Nőként mennyiben van nehezebb dolgod (ha így van), mint ha férfi lennél ugyanezen a pályán?
Itt az egyetem berkein belül nem érzem úgy, hogy nehezebb lenne. Főleg hogy már nem olyan időket élünk, ahol ennyire kivételeznének nemtől függően. Ha csak az osztálylétszámot nézzük, 12-en vagyunk, ebből heten lányok. Szóval, elvileg nem kéne, hogy nehezebb legyen, a gyakorlat mégis egy kicsit mást mutat. Nem azért, mert a nők alkalmatlanok lennének rá, éppen ellenkezőleg. A szobrászat nem csak a testi erőről szól – bár bevállalósnak kell lenni, ami személy szerint engem nem zavar -, sokkal inkább a gyakorlatiasságról, problémamegoldó képességről, kreativitásról, és egy csomó olyan dologról, amiben a nők is élen járnak. A fordulópontot inkább az egyetem utáni időszak jelentheti. A megállapodás, gyerekvállalás. Azt hiszem, az egy nőnek kötött program, ha csak azt vesszük, hogy terhesen nem valószínű, hogy 40 kg-os gipszes zsákokat fog húzgálni, vagy agyagot pakolni, vagy vegyszerekkel dolgozni támad kedve. (Vagy ha igen, akkor sem hiszem, hogy tanácsos volna.) S bár a gyerekszülés egész életre vállalt felelősség, ez is lehet átmeneti dolog. A többi már azt gondolom helyzet és egyénfüggő. Én például sokszor túlgondolom a dolgokat, és nehezen kezdek neki, míg sok férfi ismerősöm bátrabban lát hozzá egy-egy munkához.
Mire vagy eddigi pályafutásod során a legbüszkébb?
Az iskolámra, ahonnan jöttem, országos rajzversenyen való szereplésemre, hogy felvettek egyetemre, eddigi kiállításaimra, hogy azt csinálhatom, amit magamhoz közelinek érzek.
De leginkább az ötvös vizsgamunkámra középiskola végén. Úgy éreztem tökéletes lezárása volt öt évnyi vívódásnak, és ezt olyan formába sikerült önteni, ami egyben a válaszokat is magában hordozta. Egy meghatározó időszak vége egy kerek egész lett. A témám; a ’tökéletesség díja’ volt. Úgy jött, hogy év közben díjakkal foglalkoztunk és elgondolkoztam a díjazás jelenségének miértjein. Arra jutottam, hogy díjakat kiemelkedő teljesítményekért adják, amik a tökéletesség ideáját erősítik. Az egész egy sárgaréz körlapból stilizált kagylóforma, aminek közepén egy kis gömb gyöngyként foglalt helyet. A kagylóba jobb és bal kezeseknek is beleillett a tenyerük. A kis gömböt használat előtt ketté kellett szedni. Így egy fehér kört nyomtatott a ráhelyezett tenyérre. A tökéletes kör a tökéletlen emberi felülettel érintkezve módosult. Egy másféle esztétikum hordozója lett: a különbözőség szépségéé. Magában hordozta a tényt hogy az ember nem tökéletes, de törekszik rá, és az erre való törekvés megpecsételi, kiemeli. Valamint hogy a hibáinkból építkeznünk, tanulnunk kell, ahogy a kagyló is koszból építi a gyöngyöt.
Korodat meghazudtoló bölcsesség és ismeret árad válaszaidból. Már csak ezért is kíváncsi lennék rá, hogy képzeled el az életed 10 év múlva.
Fogalmam sincs! Abban biztos vagyok, hogy művészettel szeretnék foglalkozni. Inkább próbálok arra koncentrálni, ami most van, de így is nagyon türelmetlen típus vagyok. Pár éve még azt sem tudtam, hogy szobrászatra fogok jelentkezni, egyetemre fogok járni. Persze vannak rövidtávú terveim. Nyelvvizsga angolból, esetleg spanyolból, Erasmus, utazgatni, diploma. De hogy az utána doktori iskola vagy valami más lesz-e abba nem akarom beleringatni magam. De nem aggódom. Bizakodó vagyok. Apukám szokta mondani: „Akkor kell a hídon átmenni, mikor odaérünk”.
