Fotó: Képkocka a Showder Klub felvételéből
Lehet szitokszókat szórni az Amerikából érkező termékekre, de néha azért jönnek jó dolgok is a tengeren túlról. Ékes bizonyíték erre a stand-up comedy, ami már több mint 10 éve tarol nálunk is a hazai humor nagyágyúinak közvetítésében, akik élőben és a képernyőn keresztül szórják ránk poénbombáikat. A Dumaszínház istállójában folyamatosan bukkannak fel új arcok, akik feledhetők vagy szerethetők, de van egy maroknyi csapat, akiket már a kezdetektől a szívükbe zártak a showder fanok. Csenki Attila az egyik, aki nálam személy szerint azért emelkedik ki a többiek közül, mert ő volt az első fellépő annak idején, aki meg tudta mutatni nekem, miről is szól ez az egész, hogy miért csípik az emberek annyira ezt a műfajt. De az is lehet, hogy csak szimplán bírom a humorát, sajátosan előadott zsörtölődését a színpadon, nem tudom… Azt viszont igen, hogy jókat lehet vele beszélgetni, komolyan is.
Megnéztem pár szereplésedet, újabbakat és régebbieket is, kíváncsi voltam, hogy változott-e a stílusod az elmúlt évek alatt...
Régi Showder Klubosat is láttál? Olyan zavarba jövök ilyenkor, mert én már nem olyannak érzem magam, mint pár éve. Szerintem nagyon agresszív voltam, de közben – nagyjából az elmúlt 3-4 évben – úgy érzem, megtaláltam a saját hangomat.
Arra gondolsz, amit egyesek „csenkizmusnak”hívnak? Azt hiszem, ha értem is, mit takar a kifejezés, nem tudnám megfogalmazni. Te igen?
Azt hiszem, hogy a „csenkizmus” alatt valami mélyről jövő rácsodálkozást, kíváncsiságot értenek, pontosabban azt, amikor ez feltör belőlem. A fogalmat egyébként még Kiss Ádám kollégám ragasztotta rám. A történet annyi, hogy amikor egyszer vele utaztunk valahova, megláttam egy gyönyörű nagy tölgyfát, és az érdekelt, hogy „mekkora gyökere lehet ennek a fának“. Néha állítólag túlságosan érdekelnek semmitmondó dolgok.
Milyen típusú előadókat lehet megkülönböztetni a humoristák között? Ha csak arra gondolok, hogy a Dumaszínházban mindegyikőtök mást képvisel…
Nem az előadókat kategorizálnám, inkább a stand-up comedyben vannak kategóriák, és egy-egy produkció ezekből áll össze. Megfigyelésen, tapasztalaton alapuló humor, improvizációs humor, politikai humor, fekete humor, közéleti humor, paródia… Van, akire egy-két irány, van, akire több is jellemző. Mint például, ahogy nálam is tetten érhető a megfigyelésen, a tapasztalaton alapuló humor, de a közéleti, a szürreális, vagy morbid jellegű is ugyanúgy jelen van bizonyos esetekben. Nagyon szeretek olyan tabutémákat is feszegetni, amikhez mások nem mernek hozzányúlni.
Te meg szoktad nézni a kollégáidat a színpadon? Vannak, akiknek a stílusát kifejezetten bírod, vagy te már csak teljesen szakmai szemmel nézel bármilyen fellépést, vagy vígjátékot filmben, komédiát színházban?
Amikor együtt lépünk fel, akkor megnézem a kollégákat, és jót nevetek akár a régi, akár az új anyagokon. Kifejezetten várni szoktam néhányuk új produkcióját, mostanában is lesz vagy 4 előadás, amiket szeretnék látni.
Azt mondják, illetve megfigyeléseken is alapul részben, hogy a „vidám szakmájú“ emberek, pl. bohócok, komikusok, alapjában eléggé depresszív, melankolikus személyiséget takarnak. Szerinted van ebben valami?
Ismerek olyanokat, akikre ez igaz, és ismerek kiegyensúlyozott, boldog humoristákat is. Akármilyen a személyiség, az biztos, hogy az élethelyzet sokat számít. A bohócok élete szörnyű lehet, így depressziósak. Nekem az a hullámvasút nehéz, hogy este sikert aratok, imádnak, délelőtt viszont be kell mennem a 11. kerületi önkormányzathoz parkolást intézni, de harmadszorra is kidobnak. Régen azt is a lelkemre vettem, ha kevesebb fellépésem volt néhány hétig, de a napi politika és közélet is sokszor elszomorított. A válásom idején pedig kifejezetten rossz állapotban voltam.
Hogy vetted észre, miként viszonyul a közönség a poénokhoz, milyen jellegű humorra van kereslet?
Elvárják, igénylik, hogy merd kimondani helyettük is, amit gondolsz, vagy gondolnak; hogy legyél kemény. Ugyanakkor, ha mondasz valami olyat, amivel beletenyerelsz a politikai érzéseikbe, akkor könnyen átfordulnak. Én például kaptam egy olyan emailt, amiben azt írta az egyik néző, hogy megviselték a Donald Trumpos poénjaim. Hihetetlen számomra, hogy tulajdonképpen egy olyan emberről beszélt ilyen sértetten, akihez semmi közünk az égvilágon. A közönség nem homogén, így az egyik részének olyan humorra van szüksége, amiért a másik része talán utálni fog. Nézd meg, az olimpia kérdéséhez is hogyan állunk hozzá! A propaganda szerint, lenne végre valami, ami összefog bennünket. Én meg azt mondom, hogy ha egy olimpia tud csak összefogásra sarkallni, akkor nagyon nagy baj van. Fogjon össze minket az, hogy a mentősöknek legyenek normálisabb körülményeik, és, hogy ne meghalni menjen az ember a kórházba. Én nem tudom, hogy vidéken mi a helyzet, de a pesti kórházak nagy része úgy néz ki, hogy képtelen vagyok bemenni. A János kórházban nem értem, hogy miért nem forgatnak horrorfilm sorozatokat. Nem Etyekre kell menni forgatni…
Ha már belekezdtél az olimpiás témába: neked mi az álláspontod az ügy kapcsán?
A kellő mennyiségű aláírásért izgultam, hogy legyen népszavazás. Borzasztóan bánt, hogy senkiházi, magát újságírónak nevező propagandista lehazaárulózhat azért, mert nem akarok olimpiát.
De legalább a témát színpadra vihetitek, és ott elmondhatjátok a véleményeteket, mert nincsenek nagyon tabutémák, Vagy mégis?
Igen, ez egy óriási dolog, hogy bármiről beszélhetünk, de az is lehet, hogy pont a humorista veszi el valaminek az élét, pont azáltal, hogy viccet csinál belőle. A tabutémák pedig nehezen kezelhetőek. A világon most már minden tele van valamilyen szexualitással, de amikor a humorban előkerült, megbélyegezték az előadót. Két másik „kollégával” úttörő szerepem van abban, hogy ne legyen tabutéma a szex, mert lehet azt jól is előadni. A vallás sokkal nehezebb; nemrég egy „Szex és más tabutémák“ esten szókimondó szexes rész után következett Felméri Peti a vallásos anyagával, és két tagbaszakadt bőrfejű-nyakú kemény csávó inkább kijött hozzánk beszélgetni, mert vallásosságukban sértve érezték magukat.
Most, hogy mondod, eddig fel sem tűnt, hogy nem is nagyon hallottam meredekebb szexuális jellegű poénokat a Dumaszínházban.
Pedig most már hallanál, csak nem a tévében. Mi 3 évvel ezelőtt megcsináltuk Benk Dénessel a „Tabuk nélkül” című estet, aztán másfél éve a „Szex a lelke mindennek?” műsort, és mind a kettő nagyon népszerű. A kettőből csináltunk vidékre is egy produkciót, „Szex és más tabutémák” címmel. Amikor azt látják, hogy valami eléggé megy, akkor azt meg lehet próbálni vidéken is. Azt vettük észre, hogy nagyobb arányban van néző ezeken a műsorokon, mint a sima előadásokon.
Ha már így külön kihangsúlyoztad a vidéket: mi a különbség a pesti és a vidéki közönség között?
Attól függ, ki szervezi. Nyilván kevesebb típusú műsor van egy vidéki városban, mint Budapesten. Bejönnek olyan emberek is, akik amúgy nem feltétlenül vennének jegyet egy érzékenyebb témára, de mivel ez a műsor, megnézik. Ha pedig a Dumaszínház adja elő, akkor az elvileg garancia arra, hogy jó lesz. Ez így is van, de a „Szex és más tabutémák” azért sok embernél tényleg feszegeti a határokat.
Hogyan kell elképzelni az ilyen hosszabb utakat, amikor fellépésekre utazol?
Nagyon változó. Ha ottalvós, mert mondjuk, két helyszínre is megyünk egymás után, nyilván lazább, az egy kikapcsolódás is egyben. Ha pedig éjjel egykor érek haza, annak megint más a hangulata. Amikor többen megyünk kisbusszal, nagyon változó a hangulat. Én nagyon szeretek egyedül is utazni, ilyenkor sokszor hangoskönyvet hallgatok, vagy felhívom valamelyik cimborámat egy nagy beszélgetésre.
Mi volt az utolsó hangoskönyv, amit egy ilyen úton hallgattál?
A legutolsó szerintem Szabó Magdától Az ajtó, ami nagyon tetszett nekem. Ez eddig valahogy kimaradt, most Vámos Miklós egyik novellás kötetét olvasgatom.
Te már kilencedik éve rovod ezeket az utakat, illetve lépsz fel a Dumaszínháznál. Azt mondják, hogy ha valaki sok éven át ugyanazt a munkát végzi, bekövetkezhet a kiégés, az ún. burnout szindróma. Szokták is javasolni a szakemberek, hogy 3-5-7 évente, tehát bizonyos időszakonként váltsunk. Te hogyan oldottad meg ezt magadban?
Egy kiégés-közeli állapoton már túl vagyok, de rengeteg hullámvölgy és tető volt közben, amin egészen biztos, hogy a fellépők nagy része ugyanúgy keresztülment már. Először is, nyugodt életet kell teremteni, nyugodt hétköznapokat. Másrészt, évente legalább egyszer hosszabban, és néhányszor rövidebben is ki kell kapcsolni, akár utazással, sportolással, egyedül és családdal is. Olyan tevékenységet jó csinálni, ami elfeledteti az emberrel a munkát.
Ha jellemezned kéne magad, hogyan mutatnád be a színpadon kívüli Csenki Attilát, gondolkodását, érzelmi világát?
Családcentrikus vagyok, így próbálok minőségi együttléteket összehozni a lányommal és a fogadott lányommal. Állandóan küzdök az idővel (nem az időjárással, hanem az időgazdálkodással), erős az igazságérzetem, ami miatt itthon néha hőbörgök; idegesít a képmutatás, sokszor álmodozó és idealista vagyok, utálok, energia- és időpocsékolásnak érzek mindenféle adminisztrációs tevékenységet az önkormányzattól a postáig.
Elgondolkoztál akkor, amikor a kiégés veszélye fenyegetett, hogy ha nem humorista, akkor mi lennél?
20 évesen nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy jó lenne elmenni Amerikába, és valami vallási irányzat kiabálós szektavezérének kikiáltani magamat. Mert egyrészt szeretem az embereket, de néha úgy gondolom, hogy elképesztően birkák tudnak lenni. Legalábbis egy réteg.
Gondolom, azóta már változott az elképzelésed.
Nagyon remélem, hogy addig humorista tudok maradni, ameddig én az szeretnék lenni, aztán meg nem tudom. Ha nem ebben az élethelyzetben lennék, akkor valahol, valamelyik mozgalomnak a hőbörgője vagy vezetőtagja lennék.
Ha úgy kérdezem, hogy van-e olyan foglalkozás vagy tevékenység, amit szívesen csinálnál, ami azért már megfordult a fejedben, még ha nem is azonnali kezdéssel, mi lenne az?
Ha rengeteg pénzt tudnék keresni valamivel, akkor nagyon szeretnék valami olyat létrehozni, amivel a gyerekek, és főleg a rászorulók oktatásában segíthetnék, még ha csak évente 10 főnek is. Ebbe a nyári táboroztatástól kezdve minden dolog beleférne, amivel egy pár embernek jóvá tudnám tenni az életét. Ezért tartom az oktatást és a tudást fontos dolognak, mert az nem egy megvehető vagy eladható dolog, azt nem tudják elvenni a gyerekektől. Arra nem tudja azt mondani a fater, hogy eladom 300 forintért.
Te jó apának tartod magad?
Nagyon jónak, igen. Amikor ezt mondom valakinek, az a reakció általában, hogy ezt így nem lehet mondani, meg, hogy nagyképűség. Pedig nem. Szerintem az lenne a jó, ha minden apa arra törekedne, hogy el tudja magáról mondani: jó szülő vagyok.
Ezt azért mondod így, mert szerinted mindent megteszel, tudatosan éled meg az apaságot, vagy más okod van így érezni?
Igen, tudatosan csinálok dolgokat apaként. Azt gondolom, hogy a szülők felelőssége sokkal nagyobb, mint azt néhányan beállítják. Sokan jönnek azzal, hogy „de hát mi is fölnőttünk valahogy”. De hát semmi köze annak, hogy mi hogyan nőttünk fel, ahhoz, ahogy most nőnek fel a gyerekek. A szülői bizalom, az, hogy bármit el merjenek mondani nekünk, sokkal fontosabb most, mint a mi gyerekkorunkban volt. Én nagyon komolyan veszem ezt. Jó bizalmi viszonyban vagyok a lányommal és a fogadott lányommal is.
Hogyan képzeled el, milyen életed lesz akkor, amikor ők már felnőtt nők lesznek? Miről fog szólni az életed?
Remélem, hogy nyugodt életem lesz, és ők is boldogok lesznek, hogy tudnak hozzánk fordulni bármikor. Fontosnak tartom, és nagyon örülnék annak, ha felnőtt korukban nem ijednének meg az életben, ha minden körülmények között meg tudnák védeni magukat. Ezért önállóságra nevelem őket, hogy bárhol, bármikor megállják a helyüket. Azt is remélem, hogy a párommal együtt öregszünk meg. Bízom abban, hogy független maradok, hogy sem szakmailag, sem emberileg nem fog senki beleszólni az életembe. Valami ilyesmit szeretnék.