Amikor először olvastam arról, hogy létezik egy olyan ország, ahol GDP helyett bruttó nemzeti boldogságban (GNH) mérik a jólétet, először kamu hírnek gondoltam, majd mulatságosnak véltem, végül komolyan elgondolkoztam a dolgon. Aztán az egyik tudományos-ismeretterjesztő csatornán egy dokufilmben azt is megmutatták, hogyan is működik mindez. A műsor Bhutánról szólt, a világ egyik legelszigeteltebb országáról, ahol Boldogság Minisztérium működik. De tényleg.
BHUTÁN
Az India és Kína között fekvő Bhután a Himalája csúcsainak ölelésében könnyen tudja távol tartani magát a modern kori társadalmak negatív hozadékától. A körülbelül fél Magyarországnyi területet elfoglaló ország államformáját tekintve alkotmányos monarchia. Az alig több mint 700 ezer lelket számláló Bhután féltve őrzi régi hagyományait, amit jól érzékeltet, hogy a tömegmédiát is csak az ezredforduló környékén engedték be az országba. A televízió csupán két csatornára korlátozódik: egyiken a híreket, a másikon indiai szappanoperákat lehet nézni; ezzel is távol tartva a békés otthonoktól az erőszakot és pornográf képkockákat. A hátizsákos turistákat annyira nem látják szívesen, mégsem mondhatnánk, hogy ne lennének vendégszeretők; napi 70 ezer forintnak megfelelő összegbe kerül a vízum, viszont az ár tartalmazza a szállás és az ételfogyasztás költségei, valamint saját idegenvezető is jár az ott töltött időre, ugyanis kizárólag szervezett utakat engedélyeznek.
BOLDOGSÁG MINISZTÉRIUM
Az anekdota valahogy úgy szól, hogy pár évtizede az akkori király Európába látogatva, angliai útja során nem találta boldognak az embereket annak ellenére, hogy milyen sok pénzt kerestek, és hazájába visszatérve a nemzeti össztermék helyett a „nemzeti összboldogság” növekedését célozta meg. A másik történet szerint (és ez hihetőbben hangzik), a 70-es évek közepén egy újságíró rákérdezett a királynál, hogy mennyi Bhután GDP-je, aki erre a kérdésre – lévén, hogy nem tudott volna jót válaszolni – azt mondta, hogy náluk nem a pénz, a bruttó nemzeti termék, hanem a bruttó nemzeti boldogság a mérvadó az ország jólétét tekintve. Az uralkodó ezt komolyan is gondolta, de egészen a 90-es évekig inkább csak elv maradt az elszólás, utána viszont megalakult a Boldogság Minisztérium, ahol tudományos munka folyik a spirituális lét és a lelki egyensúly megtalálásának érdekében.
A filmben, amit láttam, a minisztérium munkatársai egymás után látogatták meg a családokat, bejárva a csodás, zöld ország hegyvidékeiben található elszórt településeket. Mivel számukra tényleg mindenki véleménye fontos, évente kisorsolják azt az x számú lakost, akiket egy viszonylag terjedelmes kérdéssorral személyesen keresnek fel. A felmérésben szereplő kérdéseket 9 kategóriában 33 szempont szerint állítják össze, amelyek arra irányulnak, hogy megtudják, pszichésen hogyan érzik magukat az emberek, mennyit alszanak, mennyit dolgoznak, milyen az egészségük, a életszínvonaluk, a családjukkal és barátaikkal milyen a viszonyuk, mi a véleményük a helyi és országos vezetésről. A válaszokat csoportosítják és pontozzák, végül kiszámolják belőle a Bruttó Nemzeti Boldogság mutatóját.
A filmben vagy 10 emberhez látogattak el kamerával, így betekintést engedtek valamelyest a bhutáni családok életébe, ahol tényleg mintha megállt volna az idő. A bútorok, a tévé készülékek, a VHS kazetták, a járművek láttán old’s cool érzés fogott el. Mégsem az volt bennem, hogy szegények, milyen rossz lehet nekik az elektromos kütyük nélkül, sőt. A világ egyik leggyönyörűbb helyén, leírhatatlanul mesés környezetben élnek és az ártatlanság korában ragadtak, amikor és ahol az emberi kapcsolatok és a természet állnak az első helyen. Igaz, más nincs is nagyon.
