Kokas Ignác Kossuth-díjas festőművész ( 1926. március 4. – 2009. november 11.) a 20. századi magyar festészet egyik, ha nem a legnagyobb, legeredetibb egyénisége volt. Kokas, édesapja nyomdokaiba lépve először asztalosnak tanult, de már ekkor érdekelte a festés és a rajzolás. Huszonévesen, minden előképzettség nélkül jelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára, ahova elsőre fel is vették. Kmetty János és Bernáth Aurél volt a 2 nagy mestere.
Művészetének főbb korszakai: 1960-1963 „zöld korszak”, 1969-től „Ginza korszak” (minden évben néhány hónapot Ginza-pusztán töltött). Ez utóbbinál váltak teljesen egyéni stílusúvá képei. „Az alakos és a non-figuratív ábrázolás határán, kiváló kompozícióteremtő képességgel és erőteljes kolorittal, egyetemes emberi mondanivalókkal. A hetvenes évekre kiforrt stílusa, műveit szimbolikus jelei, színei, egységbe szerveződő motívumai, univerzális látásmódja tették egyénivé; későbbi tájképein látomások, fantázia, expresszivitás uralkodnak.”
1973-1983-ban a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanított, amelynek emeritus professzora lett. Olyan kiváló alkotók kerültek ki kezei közül, mint El Kazovszkij és Fehér László. 1992-től haláláig a Magyar Művészeti Akadémia tagja.
Ars poretikája:
„Festek, mert boldog vagyok.
Festek, mert boldogtalan vagyok.
Festek, mert boldogok az emberek.
Festek, mert boldogtalanok az emberek.”
Részletek életrajzából:
„Nagy nehezen megtaláltam a főiskolát, álltak már ott gyerekek, mindenkinek volt a kezében szén és rajztábla, csak nálam nem volt semmi. Megsajnáltak, az Izabella utca sarkán volt egy művészellátó, elkísértek, vettem szenet, papírt, táblát, az utolsó fillérem is elfogyott. Láttam a nevem a táblán bementem, amikor csengettek, leültem egy bakra, és néztem, ahogyan rajzolnak. Én is vittem rajzokat. Öreganyámat, ahogy a folyosón aludt. De kellett oda akt is, ami Válban nem volt egyszerű. Beállítottam az unokatestvéremet a csicsóka közé meztelenül. Az volt az előkészítő tanulmány. Második hétre is átmentem, aztán fölvettek.”
Nagy Lászlóhoz, a költőhöz hosszan tartó, igaz nagy barátság fűzte, akivel a főiskola festőosztályán tanult mindaddig, míg Nagy László ott nem hagyta a főiskolát. Bár őt tartották a legtehetségesebbnek, mégis úgy döntött, hogy inkább költő lesz.
„Ha más nem volt, ettünk kenyérhajat vízbe áztatva. Kenyérlevesnek hívtuk, aztán hoztak nekünk enni, nagy urak lettünk. Beállt egy teherautó, amerikai és német ruhákat borítottak az udvarra, abból felöltöztünk.”