Biztosan mindenki ismeri az érzést, amikor egy könyvet több év után veszünk a kezünkbe, és rengeteg újat, sokkal többet ad, mint előtte. Valahogy így voltam én Bakonyi Bence fotóival, akinek a képeit lehet, hogy csak most láttam meg úgy igazán. Nem tudom, hogy a fotóművészet megértéséhez is fel kell -e nőni, vagy egyszerűen csak arról szól, hogy valaki vagy fogékony rá, vagy nem. Talán az utóbbiban lehet az igazság, legalábbis ezt igazolja Bence fiatalsága, akinek a nevét és munkáit 25 éves kora ellenére már a fél világon ismerik; volt több kiállítása Ázsiában, Amerikában, és természetesen Európa legnagyobb városaiban. Az ő fotós munkássága egy kicsit más, mint amire az ember gondol, amikor meghallja a szót: fotográfus. Én őt inkább alkotónak nevezném, akit végre személyesen is kérdezgethettem sajátos világáról.

Hol, és hogyan kezdted el a fotózást?

Még a középiskolás éveim alatt, először egy kis kompakt, aztán egy tükörreflexes digitális géppel. Végigjártam én is az utat: fotóklubba jártam, kipróbáltam a fotózás több ágát is. Gyerekfejjel még nem tudtam, hogy mit akarok, csak éreztem, hogy valami tetszik vagy sem. Felvételiztem a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre, illetve még előtte, a gimi alatt jártam előkészítőre is. Elég sok szabadidőmet töltöttem fotózással, bújtam a könyveket és az internetet, próbáltam tájékozódni, hogyan lehet bekerülni, mit várnak el, milyen technikai tudás kell hozzá. Ekkor már elkezdtem a kortárs fotósokat is figyelni. Tulajdonképpen az egyetemen jöttem rá arra, hogy mi az, ami engem érdekel, mivel foglalkoznék szívesen.

Milyenek voltak az egyetemi évek?

A közösség és a légkör nagyon jó volt, tényleg inspirálóan hatott rám, de azt hiszem, inkább a fotózás szellemiségét tanultam meg az egyetemen, semmint a technikáját. Azt inkább egymástól lestük el, és mellette magamat is képeztem.

Ha jól láttam az oldaladon, nagyjából az egyetemi évek alatt töltöttél el nem is kevés időt Kínában. Miről szólt az a kiruccanás?

Hévíz város önkormányzatán keresztül jutottam ki Sanghajba. A várost fotóztam, illetve az indulás előtt Hévízről is csináltam pár képet, amivel együtt a végén létrejött egy kiállítás. Akkor összesen egy évet töltöttem Ázsiában.

 

Bakonyi Bence – Segue no. 02. 2013

 

Meghatározó időszak lehetett ez az életedben. Egy teljesen idegen kultúrában élni nagy kalandnak tűnik.

Igen, nagyon jó volt. Utána én még sokat utaztam Ázsiában. Egyedül voltam, talán ott nőttem fel igazából, és váltam önállóvá. Mindenképpen jót tett nekem az az utazás.

Jobban magadra találtál?

Tulajdonképpen igen.

Miről szól neked Ázsia?

Annyira más világ, hogy nem lehet összehasonlítani az ittenivel. Én nagyon szeretem, bármikor visszamennék. Annyira nem kell megtervezni semmit, hirtelen történik minden. Igazán szabad és laza! Nagyon jó volt fotózás szempontjából is a tekintetben, hogy mivel senkitől nem tudtam kérdezni, magamra voltam utalva, úgy csináltam a saját dolgaimat. Ezt az önállóságot az egyetemen is tudtam kamatoztatni.

 

Bakonyi Bence – Segue no. 14. 2013

 

Ahol végül 3 éve végeztél. Azóta a fotózáson belül hol helyeznéd el magad?

Én nem skatulyáznám be magam. Ide-oda csapongok, mert szeretem a dokumentarista fotózást, de a megrendezettet is. Ilyen a bányás anyagom, azt én hoztam létre, abba én már digitálisan nem nyúltam bele. Sok mindent kipróbáltam már. Néha jó szabadon ereszteni a fantáziát, néha meg jó sodródni az árral.

Mit mondanak, felismerik a Te munkáidat?

Azt mondják, hogy igen, pedig szerintem nem felismerhető, mert nagyon sokfélét csinálok. Talán vannak stílusjegyeim, de nem tudom, szerintem még keresem magamat. Azt mondanám, hogy még kiforratlan a dolog egy kicsit.

Amikor megszületik a fejedben egy jó ötlet, meg szoktad nézni, hogy csinált-e már valaki hasonlót? Nyomon tudod, nyomon lehet ezt követni?

Nagyon sok jó fotós és fotó van, valamilyen szinten képben kell lenni, hogy ki csinál újat, de nyilván nem lehet napra késznek lenni az összes fotót illetően. Ha én például kitalálok valamit, és azt kutatom éjjel-nappal, hogy valaki csinált-e már ilyet valahol, akkor nyilván rátalálok valami hasonlóra, aztán pedig nem csinálok semmit – mert már minden van. Nem, ez így nem működne.

 

 

 

Bakonyi Bence – Transform no. 01. és no.02. 2013

Ami számomra érdekes, hogy rengeteg internetes felületen osztogatják a fotókat (például pinterest), útközben viszont elvész a fotós neve. Már nem írják ki, hogy ki készítette. Téged alkotóként ez nem zavar?

Nagyon sok oldalon vagyok kint a képeimmel név nélkül. Ezzel nem lehet mit csinálni, még a legnagyobb fotósokkal is ez a helyzet. Attól még, hogy egy híres fotó bejárja az internetet, a fotósé marad. Nagyon sokan használják őket, és nem kezdenek el kutatni utánuk. A fotósnak meg fölösleges is követni a kép útját, mert akik komolyabb felhasználásra szeretnék a képeket, úgyis megkeresik az alkotót. Nyilván nem nyomtatnak ki egy képet rossz minőségben, ők utánajárnak annak, ki készítette, és megveszik tőle a felhasználási jogdíjakat.

Hogyan indult ez az egész nemzetközi dolog? Kapcsolódik a korai kínai kiruccanáshoz?

Volt a lebegős anyagom, amit föltettem a honlapomra és egy közösségi portfóliós oldalra, a Behance-re, amit fotós blogok, magazinok, galériák is szoktak nézegetni. Az egyiknek nagyon megtetszett, aki kirakta az oldalára, akitől átvették mások is, majd egymás után osztották meg a többiek is a képet. Fotós berkekben nagyon sok olyan online fotós oldal van, amik elismertnek számítanak, amiket a szakma, a galéria rendszeresen figyel. Miután az egyiknél megtaláltak engem, onnantól könnyebben fogadták már a leendő anyagaimat.

 

Bakonyi Bence – Floating no. 4. 2013

 

Elmeséled a lebegős anyagod történetét?

A Népművészeti Múzeumban kezdtem a fotózást; először az volt a tervem, hogy egyben fotózom be a lányt és a helyszínt. Lefoglaltam a helyet, meg volt beszélve minden. Volt egy lány, aki nagyon sokat segített nekem a szervezésben. Egy kis teherautóval érkeztünk a múzeumhoz, rajta 10 db matraccal, amire kaszkadőr lányok ugrottak volna. Vittem lámpákat, be lett világítva a helyszín, föl volt építve egy ilyen kis dobogó zsámolyból, amiről a matracokra ugráltak. Sajnos, az egyik lány ugrás közben lecsúszott, a kőre esett, eltört a válla, úgyhogy nem is folytattuk az egészet ott. Helyette befotóztam a helyeket a múzeumban, majd elmentem a kaszkadőr suliba, ahol óriási trambulinok vannak. Bevilágítottam a teret, megpróbáltam előidézni azokat a viszonyokat ebben a teremben, mint amilyen a múzeumban volt. Felhúztam egy fehér hátteret, amiből könnyebb kivenni a lányokat, és akkor, ott megcsináltuk azt, ahogy elképzeltem. Sok segítséget kaptam hozzá, ezért hálás is voltam, vagyok.

Nagy sikere is lett ennek az anyagnak. Téged érdekel, hogy a képeid a kiállításaid látogatóinak vagy az internetes felhasználók számára mit nyújtanak, mit gondolnak róluk?

Régebben jobban érdekelt, hogy mit szólnak mások, most már kevésbé. A lebegős anyagot sokkal jobban értik, szeretik, mint például a konnektorosat. Érdekes, hogy az a fotós ismerőseimnek mind nagyon tetszik. Volt, aki azt mondta, hogy az eddigi legjobb, de nem sokan vélekednek így. Viszont ezzel sincs semmi baj, mindig változó reakciók érkeznek, és ez ettől szép.

 

 

 

Bakonyi Bence – Point no. 02. és 04. 2015

 

Olyan jelenségre már felfigyeltél, hogy az emberek többet akartak volna belemagyarázni a képeidbe, mint amiről szólnak? Vagy épp pont azt nem látják, amit ki szerettél volna velük fejezni?

Ez anyagfüggő. Most már lehet, hogy mást írnék egy-két fotóhoz vagy sorozathoz, de amúgy a szöveg szerintem semmiképp nem ront a dolgon. Sőt, inkább segít egy kicsit. Én azt gondolom, hogy a művészetben akkor jó valami, ha ad egyfajta pluszt. Az jó, ha van mit megértened és megszeretned. A leírás egy segítség a megértéshez. Nyilván, mindenki máshogy lát, mindenkinek más a maga valósága. Az egy más kérdés, azt hogyan tudja visszaadni. A sajátodat a legnehezebb, úgy, hogy más is megértse.

Van egy pár képből álló anyagod, a “bányás”. Azzal mit szerettél volna átadni?

Az a sorozat címe, hogy Emberi méltóság, amihez írtam egy kis szöveget is amúgy. Ez rólam szól, arról, hogyan találom meg a helyemet a világban, milyen kapcsolatban vagyok a többiekkel, mennyire vagyok érdeklődő és mennyire zárkózok el tőlük. Szóval, ez így valahogy rólam szól. Ebbe nem is akarok többet belemagyarázni.

Mennyit dolgoztál rajta?

Azon nagyon-nagyon sokat. A kiötléstől kezdve úgy egy évet, de 3/4 évet minimum. Nagyon sokszor újrafotóztam, nagyon sok bányában jártam, nem csak kőbányában, hanem bauxitban, bazaltban is. Próbáltam fordítva, inverzben is, bazaltbányában fehér lepedővel. Ez az anyag pár képből áll igazából, de szeretem.

Bakonyi Bence – Dignity no. 04., 05. 2012

 

Te mit szeretsz a munkádban legjobban?

Az alkotásnak a folyamatát. Most például nagyon szeretem csinálni a legújabb, aszfaltos anyagomat. Itt elég sok személyes kapcsolat is van, ami az eddigiekben nem volt. Nagyon jó megismerkedni emberekkel. Jó, hogy nemcsak én vagyok benne ebben, hanem nagyon sokan mások is. Van egy kis szociográfiai vonal is ebben a munkámban.

Mesélnél erről bővebben? Milyen képanyag várható?

Magyarország vidékeit járom egy ideje már. Olyan helyekre is eljutok, amikről korábban azt sem tudtam, hogy léteznek. Ez az egész úgy működik, hogy a kocsi tetején van egy állványszerkezet, aminek a végén van egy fényképezőgép, ami lefele néz, és fölülről, 3-4 méteres magasságból fotózom az aszfaltot. Megállok, csinálok egy képet, előremegyek 1 métert, újra fotózok, megint előrearaszolok, és így, átfedésekkel 15-20 méteres szakaszt lefotózok, ami sok állóképből áll. Ezeket összevágom, amiből létrejön egy aszfaltdarab, akárcsak egy panorámakép. Nagyon érdekes, egyedi mintája van mindegy egyes aszfaltnak. Nincs két egyforma mintázatú, színben, formában, erezetben és domborzatban hasonló. Minden faluban, ahol járok, beszélgetek egy keveset az emberekkel. Tényleg nagyon érdekes találkozások ezek.

 

8GW28PWR+M2

 

8FRWJCP8+Q2

 

Miről szoktál velük beszélgetni?

Eleve egy elég látványos dolog már önmagában is a szerkezet, amit nagyon jól ki tudok használni. Amikor megállok vele a faluban, odajönnek, kérdezgetnek, hogy mi ez, honnan jövök, mit csinálok. Próbálok minél többet megtudni az emberek élethelyzetéről, a gondolkodásukról. A válaszokból pedig mindenhonnan összeáll egy kis történet, így az adott fotóhoz mindig lesz egy kis sztori. Ahogy végigjárom Magyarországot, a fotósorozat egy összképet fog adni az országról, a benne élő emberekről, életükről, felfogásukról. Be lehet azonosítani a tájakat, ugyanis mindegyik képnek van egy kódja (ami nagyon fura számokból és betűkből áll), amit, ha az ember beüt a térképbe, kiadja a hely pontos koordinátáit. Így meg lehet nézni, hogy pontosan hol készült a kép.

Ez nagyon tetszik! Mikor láthatja a nagyközönség?

Ha befejezem az utazást, miután végzek az anyaggal, tervezek belőle egy könyvet kiadni. Egyelőre egy kis kiállításra való anyag készült el, ami először Hong-Kongban látható március közepétől. Sajnos, én nem tudtam kiutazni a megnyitóra.

 

8GW29WC8+C2

 

Ahogy így nézegetem a fotóidat, feltűnő, hogy nem sok olyan anyagot láttam sem itt, sem a weboldaladon, amin emberek is lettek volna. Talán a sivatagos ugrik csak be hirtelen. Azt mikor, és miért készítetted?

Shanghajban láttam egy képeslapot erről a helyről, ami a Góbi sivatag szélén van, közel a mongol határhoz. Fölültem vonatra, és egy 36 órás úttal megérkeztem. Ott voltam belső-Kínában, ahol senki nem beszél angolul. Éppen egy állami ünnep volt az országban, és egész Kína útnak indult. Rengeteg turista volt ott a sivatagban, amitől nagyon besokalltam. Előtte voltam Sanghajban és több nagyvárosban, ahol olyan fotókat készítettem, amiken nem akartam embert ábrázolni. Itt ezt nem tudtam elkerülni, ezért direkt ráhajaztam a tömegre, hogy itt mennyien vannak, és milyen furák. Ezt próbáltam kiemelni. De jól látod, tényleg nem szeretek embereket fotózni.

 

Bakonyi Bence – Cognition no. 03. 2013

 

Mi ennek az oka?

Nem tudok velük bánni, meg kommunikálni. Ehhez külön tehetség kell szerintem. Bennem ez nincs meg, de nem mondom, hogy ez baj. Én azt szeretem csinálni, amit jobban érzek. Nagyon nehéz szerintem, például, portrékat készíteni. A portréfotózás számomra nem azt jelenti, hogy látsz egy szép arcot egy homályos háttér előtt és lefotózod. Ettől még nincs benne az ember. Nekem egy portré, egy ember ábrázolása az, amikor megismerem, beszélek vele sokat, megtudom, hogy ő milyen, és törekszem arra, hogy a fotón visszatükröződjön a személyisége. Ez nem fog 5 perces ismeretség után sikerülni, és akkor sem fogom a lényeget visszaadni, ha elmegyek Romániába, Erdélybe, Csángóföldre, és lefotózom a bácsit, akinek nagy, mély ráncai vannak. Azért nem fog összejönni, mert nem ismerem, csak legfeljebb jól néz majd ki a fotón, mert nagyon autentikus. Nekem a portréfotózás azt jelenti, amit például Richard Avedon csinál.

Neked milyen fotók lógnak a falaidon otthon? Van saját képed kitéve?

Nálam Pesten nincs egy kép sem, amit én készítettem volna, csak pár családi fotó van. Ez azért van, mert pici a lakás, de saját anyagot amúgy sem tennék ki. Ha lenne nagyobb tér, más fotós képét azért szívesen kitenném.

Az aszfaltos projekten kívül vannak még más, függőben levő anyagaid? Mikor, és hol lesz látható legközelebb kiállításod?

Milánóban most fejeződik be a kínai anyagomnak a kiállítása. A Budapesti Fotó Fesztiválon is lesznek képeim, a Faur Zsófi Galériában lesznek láthatók a Bartók Béla úton. A fotózás mellett egy teljesen új dologba is belekezdtem: egyedi készítésű kereteket csinálok, csak fotókhoz, csak fából. Azt vettem ugyanis észre, hogy nagyon nincsenek minőségi képkeretek, képkeretezők ma Magyarországon, és találtam egy asztalos bácsit, aki nagyon precíz, ügyes, tényleg profi. Elindítottunk a közelmúltban egy ilyen kis vállalkozást, amiben ő egyedi képkereteket készít. Az én dolgom lesz ennek népszerűsítése itthon és külföldön. Egy olyan képkeretező műhelyt gondolj el, ahol csakis egyedi képkereteket csinálunk, egyedi elképzeléseknek megfelelően.

Ez a vállalkozás bizonyára leköt egy ideig. Nem is tervezel külföldi utazást mostanában?

Most jöttem meg egy kis indiai utazásból, illetve a barátnőm most Kuvaitban dolgozik júniusig, mint konduktor. Úgy volt, hogy én is vele tartok, de nem úgy jöttek össze a dolgok, szóval maradt az ingázás, és készülünk az esküvőnkre is, ami nyáron lesz. Még nem tudjuk, merre tovább szeptembertől. Felmerült Anglia, Malajzia… majd alakul. Előtte még májusban lesz Kolumbiában egy kiállításom, arra is készülni kell.

 

Bakonyi Bence – Segue no. 19. 2013

 

Azért az olyan szuper, hogy a te korosztályodnak már nem léteznek határok, inkább csak határtalan lehetőségek. Ez neked teljesen természetes, hogy olyan metropolita életet élsz, amiben egyik országból a másikba utazol?

Most még igen, és sok ihletet is adnak az utazások. Jó menni, de jó itthon is lenni; nem is tudom elképzelni az életemet külföldön. Én itthon akarok élni Magyarországon, azon belül is szívesen élnék vidéken. Legalábbis, a távoli tervekben ez szerepel. A barátnőm is így gondolkodik, de így fiatalként még persze, jó utazni.

A munkád, az életviteled azt mutatja, szépen haladsz előre. Számodra mi jelentené az abszolút sikert szakmailag?

Ezek a galériák – legyen az Párizsban vagy Amerikában, bárhol, ahol eddig kiállítottam, mind nagyon jól hangzanak, de még nem az a szint, amire én szakmailag azt mondom, hogy oda egyszer szeretnék eljutni. Világszinten nagyjából 15 olyan galéria van, ami a top kategóriába tartozik. Ezek a galériák nem az üzletemberekből élnek, akik kedvtelésből és gazdagságukból adódóan vesznek több ezer euróért képeket, hanem komoly műgyűjtői körrel rendelkeznek, akik figyelemmel követik a művészek életét, alakulását, gondolkodását. Azaz, magáért a művészetért veszik meg a kiállított darabot, annak az értékért, amit képvisel. Nehéz is nagyon ezekbe a helyekbe bejutni, sokat le kell tenni ahhoz az asztalra. Én még valahol az első lépcsőfokoknál vagyok, de ez benne a szép, mindig van hova fejlődni.