Végre eljutottam A négyzet című film vetítésére. Azóta szerettem volna megnézni Ruben Östlund moziját, hogy láttam a trailert. A német-svéd-francia-dán kooprodukcióban készült nagyjátékfilm előzetese alapján éreztem, hogy jóra számíthatok, de amit kaptam, az sokkal több volt, mint jó. Végre egy olyan mozi, ami élvezhető formában, okosan, élesen, mégis finom védő burokkal ellátva mondja meg a tutit a mai Európában zajló fontos társadalmi jelenségekről. Egyszerűen imádtam!
Nagyra értékeltem, hogy ez a film úgy tudta megfogalmazni a szélsőségektől mentes, józanul gondolkodó ember álláspontját a migráns-ügyről, a művészetek „túlkoncepcionáltságáról”, a háttérben zajló eszetlenségekről, az emberi butaságról, az ál-értelmiségről, a túlzásba vitt toleranciáról, az emberi kapcsolatok felszínessé válásáról, és arról a káoszról, ami nem csak kint, hanem bent, a fejekben is jellemző, hogy az valami mesteri.
Adott egy múzeumigazgató/főkurátor, Christian (akinek összetett karakterét Claes Bang fantasztikusan hozza), aki mondhatni a 21.századi Európai modern művészeteket képviseli az X-Royal Múzeum vezetőjeként. Népszerű közszereplő, jóképű, független negyvenes pasi, két kislány hétvégi apukája, akit egy nap kirabolnak a nyílt utcán. A mobiljához kapcsolódó követőkódnak hála, egyik kollégájának segítségével nagyjából be tudja lőni, hogy a többnyire bevándorlók lakta negyed egyik háztömbjében kell keresni a rablót. Magánakcióba kezd, ami rosszul sül el, még ha hiánytalanul vissza is kapja a cuccait. Mondhatni, az egész élete fenekestül felfordul. Az ügy ösztönösséget és őszinteséget vált ki belőle, apránként levetetve vele ál-arcait, miközben egyik furcsa, kellemetlen szituációból sodródik a másikba – felelős vezetőként, férfiként, európai polgárként, minden minőségében.
A film olyan fajsúlyos témákat feszeget, mint az egyre nagyobb indulatokat kiváltó bevándorlási-ügy, az eszement divathullámok, a tolerancia mértékének kérdése, amivel számomra azt üzente a sokszor groteszt képek és furcsa dialógok formájában: légy elfogadó, de semmiképp se hülye!
Nagyon szeretem, ahogy a film kimondja, hogy nagy bajok vannak a fejekben. Komoly probléma van a morállal minden területen; a valós értékek helyett nagy lufik lebegnek, a józan ész felett győzedelmeskedik a PR és marketing. Azt is láthatjuk, hogy a képmutatás és naivitás milyen romboló hatású. Nagy fejre koppintást kapunk a modern kori férfi-női játékok kiábrándító üressége miatt is, de nagyszerűen érzékelteti a gyerekek jellemzően szomorú pozícióját, és a sokszor felszínes szülő-gyerek kapcsolatokat.
Az a zseniális, hogy mindez úgy van találva, hogy miközben nézzük a filmet, jól szórakozunk. Közben persze érezzük, hogy most nagyon fontos dolgok vannak kimondva. Nem direktben, annál sokkal kifinomultabb volt Östlund. Nagyon erős jeleneteket láthatunk a közel két és fél óra alatt. Ilyen például az éttermi performance, ami gyönyörűen átadja, hogyan működik ma a „dzsungel törvénye” a nagyvárosokban, hogy mennyire életképtelen ma az ember, és hogyan működik a félelemtől vezérelt csordaszellem.
A nemzetközi színészgárdát remekül instruáló Ruben Östlund alkotása már csak azért is a lenyűgöző kategóriába tartozik az én szemléletem szerint, mert nincs tele közhelyekkel, hiányoznak belőle a megszokott panel-elemek, helyette viszont nagyon eredeti. Szerettem, hogy 5 percenként meg tudott lepni egy-egy jelenettel vagy szöveggel. Azt gondolom, minden egyes mondat és képkocka fontos ebben a filmben. Súlyos gondolatokat, leleplező gondolatmeneteket láthatunk és hallhatunk benne, de csak akkor, ha még nem gyűrt maga alá valamelyik szélsőséges eszme. Mindegy, melyik oldalról…
Nem véletlenül nyerte meg szinte az összes európai filmes díjat (legjobb rendező, legjobb forgatókönyv, legjobb férfi színész, legjobb vígjáték), és került be ő is a legjobb idegennyelvű Oscar-jelöltek közé. Már csak ezért is érdekes volt látni, hogy a nézőtéren helyet foglaló 50 pluszosok sorra szállingóztak ki a teremből a film vetítése közben. Igazán kíváncsi lettem volna, mi verte ki náluk annyira a biztosítékot. Én mindenesetre boldog vagyok, hogy még készülnek ilyen alkotások, mint A négyzet.