Gabriel García Márquez egy 11 gyerekes család elsőszülött fiaként látta meg a napvilágot 1927. március 6-án. Szülei házasságát az anyai nagyszülők eleinte ellenezték, a kis Gabo (így becézték a nagy írót) életének első éveit a nagyszüleinél töltötte. Márquez életére és munkásságára ez az időszak volt a legnagyobb hatással, a nagyszülők szerelmi történetét dolgozta fel a legismertebb, világhírű Száz év magány című regényében. Szüleinek viszontagságos szerelmét pedig a Szerelem a kolera idején című, szintén népszerű könyvében írta meg.
A bogotai tanulóévek után apja kívánságára a jogi karra jelentkezett, de mivel nem érezte magáénak az ügyvédi pályát, hamar félbehagyta tanulmányit. Sokkal inkább érdekelte az irodalom, verseket és regényeket olvasott. Ekkor már egyértelmű volt, hogy az írás felé húz a szíve. Újságíróként kezdte, először 1945-ben jelent meg cikke. Az elején napilapba írt, később külföldi tudósítóként dolgozott Európában és az USA-ban.
1958-ban elvette Mercedes Raquel Barcha Pardót, akivel két fiúk született: Rodrigo és Gonzalo. A család 1961-ben Mexikóba költözött. Az itt töltött évek alatt, egy elhúzódó alkotói válság után kitalálta, hogy megírja családja ihlette csodálatos könyvét, a Száz év magányt. 18 hónapig tartott az alkotói folyamat, ez idő alatt kölcsönpénzből éltek.
Végül, 1966-ban elkészült az 590 oldalas, írógéppel sűrűn teleírt kézirat, amit felesége, Mercedes utolsó fillérjükön akart a kiadónak elpostázni, de csak a költség felére futotta. A kiadónak annyira megtetszett a kapott anyag, hogy megelőlegezték a postaköltséget, csak hogy végre teljes egészében is elolvashassák az elsőre is nagyszerűnek talált művet. Mercedes állítólag ezekben a napokban csak annyit mondott a férjének: „Te Gabo, már csak az hiányzik, hogy ez a könyv valami szar legyen…”
Egy vele készült interjúban, amelyben a 100 év magány megírásának motivációjáról kérdezték, a következő választ adta:
„Kezdetben pedig nem ezt akartam – lehet, hogy azért, mert egyáltalán nem akartam semmit; hacsak azt nem, hogy elmeséljek egy történetet egy családról, melyet a végzet arra szánt, hogy disznófarkú gyereke szülessék. Nem vagyok értelmiségi. Semmi érzékem az eszmékhez. Író vagyok, ahogy asztalos vagy kovács is lehetnék. Az erőmmel, a szenvedélyeimmel és az ösztöneimmel írok, és azt hiszem, hogy ezen a területen is, mint mindenhol másutt, rohamozni kell és támadni, mint a bikának az arénában. Ráadásul rossz olvasó is vagyok. Azaz hogy képtelen vagyok erőt venni magamon, és tovább olvasni egy könyvet, ha egy kicsit is untat. Ez az én egyetlen esztétikai szempontom a mások irodalmában csakúgy, mint a magaméban. Egy regényben mindig történnie kell valaminek. Ezért „modellem” a lovagregény, ahol a cselekmény fordulatai az első szótól a befejezésig bizonytalanságban tartják az embert. ”
A mágikus realizmus leghíresebb írójának is nevezett Márquez lebilincselő mesélő volt, aki híres volt írói alázatáról, fantasztikus képzelőerejéről, sajátos ironikus látásmódjáról, babonásságáról. Legendás barátság fűzte Fidel Castro, volt kubai diktátorhoz, közismert volt szocialista-kommunista nézete, folyamatosan bírálta a kolumbiai kormányzatot és élesen kritizálta az amerikai imperializmust, aminek köszönhetően nemkívánatos személy volt az USA-ban. Vízumtilalmát végül Bill Clinton elnök oldotta fel, miután kijelentette, hogy a Száz év magány a kedvenc regénye.
Humorát jól jellemzi következő mondata: „Azért vagyok író, mert szeretném, ha a barátaim kedvelnének. Azért írok regényeket, hogy a könyveimmel minél több barátot szerezzek.”Véleménye szerint a haladás ügyét csak a legmagasabbrendű irodalom szolgálhatja.
Azért élek, hogy elmeséljem az életemet c. önéletrajzi könyve élete első harminc évének történetét meséli el. Részlet a könyvből:
„Így és ott történt, hogy a hét fiú és a négy lány közül megszületett az első fiú, 1927. március 6-án reggel kilenckor, hatalmas felhőszakadás közben, mely egyáltalán nem illett az évszakhoz, mialatt a Bika ege felemelkedett a láthatáron. Kis híján megfojtotta a köldökzsinór, mert a család bábaasszonya, Santos Villero a legrosszabb pillanatban vesztette el a fejét. Nála jobban csak Francisca néni vesztette el: ordítva rohant az utcai ajtóhoz, mintha égne a ház:- Fiú! Fiú! – És rögtön utána, mint a félrevert harang: – Rumot, mert megfullad!A család feltevése szerint nem azért kérte a rumot, hogy megünnepelje az eseményt, hanem azért, hogy bedörzsölje vele az újszülöttet, aki ettől majd feléled talán. Juana de Freytes kisasszony, akit a Gondviselés hozott a hálószobába, sokszor elmesélte nekem, hogy nem a köldökzsinór volt a legnagyobb veszély, hanem az, hogy anyám rosszul feküdt az ágyban. Gyorsan igazított rajta, de nem volt könnyű újjáéleszteni engem, úgyhogy Francisca néni sürgősen rám locsolta a keresztvizet. Olegariónak kellett volna elnevezniük, mert szent Olegario napja volt, de senkinek sem volt a keze ügyében a szentek könyve, így aztán gyorsan megkereszteltek az apám első nevére, a második meg José lett, az ács neve, mivel ő Aracataca védőszentje, és mivel március az ő hónapja. Juana de Freytes kisasszony egy harmadik nevet is javasolt annak emlékére, hogy világra jöttöm meghozta az általános megbékélést a családok és barátok között, de a hivatalos keresztelésemkor, három év múlva kiállított okiratba elfelejtették beírni: Gabriel José de la Concordia.”
A zseniális író 1982-ben regényeiért és novelláiért megkapta az Irodalmi Nobel-díjat, amit először nem is akart elfogadni, mondván, hogy az csak egy szenilis babérkoszorú. Végül, ha rendhagyó módon is (színes ruhában, zajos és népes társaság kíséretében), de átvette. 87 éves korában halt meg Mexikóvárosban. Márquez, a kortárs irodalom egyik legnagyobbikaként távozott az élők sorából 2014-ben.
