Elmentem megnézi a Radnóti Tesla Labor legújabb előadását, az Eke Angéla főszereplésével színpadra állított Én, Iphigéniát. Megnéztem, aztán elkezdtem picit gondolkodni róla. Aztán végül kikötöttem annál a Harcosok klubjából származó idézetnél, hogy „Apu ökölbe szorult keze vagyok…”.
Már a darab előzetes leírásában is olvasható, hogy több szempontból is szokatlan színházi kísérletről lesz szó. Két rendező, Spáh Dávid és Sándor Dániel Máté, valamint egy rendezőpáros, Gryllus Dorka és Soós Attila vállalkozott arra, hogy három különböző nézőpontból bemutassák a Závada Péter által írt monodrámát. A címválasztásnál gondolom elég nyomós indok volt, hogy Iphigénia mítoszi karaktere hasonlóságot mutat a főszereplő családi hátterével és történetével, ez a kapocs pedig tökéletes alapot szolgáltatott arra, hogy mitikus hangvételt kölcsönözzön az emberi élet nyers valóságának.
A mítosz szerint Iphigénia Agamemnón és Klütaimnésztra lánya, akit apja a sértett Artemisz istennő kiengesztelésére fel akart áldozni. Aztán végül az istennő megkegyelmezett a lánynak, papnő lett, kavarodnak tovább a mondavilág szálai, de ami a történet, és Eke Angéla szempontjából is fontos szempont, hogy az apa figurája nem szerette volna, hogy megszülessen a gyermek. Ez az előadás magja, e köré épül fel a dráma. Ipighénia szépen elmeséli születésétől a gyermekkorát, egészen a 14 éves kori ballagásig, amikor is feltűnik a családot rég elhagyó apa figurája, ismeretlen arccal a maga valóságában. Aztán a lány szembesül vele, hogy ő tényleg ennek az apának a lánya; a kocsiban felfedezi egymás mellett a ropit meg a csokit – ő is együtt eszi a sósat az édessel. Van-e értelme neheztelni rá, vagy egyszerűen csak fogadja el, hogy történt, ami történt, minden gurul tovább a maga medrében? Bazdmeg, hol a megoldás?
A három részt – saját olvasatomban, nézetemben vagy bármiben is – három különböző kornak lehet tekinteni közel teljesen azonos szöveganyaggal. Az elsőben minden kellék a mitikus időket hozza vissza. A színésznő hófehér ruhája, a beszúrt hanghatások, a plafonról lelógó mikrofon, aminek segítségével égi szózattá válhat Angéla hangja, sőt még a mozgatható lépcsősor is, amin felfelé haladva az égbe is juthatnánk.
A második rész valamiért a szocialista időket juttatta eszembe, Iphigénia rózsaszín mackónadrágban, meg a hozzá színben nem passzoló mackófelsőben – de amúgy kit érdekel –, zokniban és papucsban, hajtogatja a kupacokba szórt viseltes ruhákat, közben közönyösen meséli a gyerekkorát. De ő ugyanaz a gyerek, akit elhagyott az apja, az anyjának köszönheti csak, hogy él, a betondzsungelben nőtt fel, együtt falkázott a többi gyerekkel, és akinek az egyik ovis barátnőjét úgy hívták, hogy Megtért Ágika. Érdekes, hogy a Megtért Ágika neve után, csak az első részben gondolkodott el a főszereplő azon, hogy miért pont ez a neve, és amúgy meg senkinek nem tűnt fel, hogy ennek vallási vetülete lehet. Pont egy olyan korban, amikor a vallás egy az egyben rányomta bélyegét a cselekedetekre. De ezt lehet már csak én beszélem bele, de örülök, hogy van mit belebeszélni.
A harmadik résznél aztán elérkezünk a mai valósághoz, kifestett cicababa, magassarkúban kvízmesterként vezet egy főzőműsort, miközben azt se tudja, milyen kaja lesz, de minden fasza, mert ezt úgyis szeretik, bor van, néző van, baj nem lehet. De van baj. Mert a színesre festett tökéletes élet mögött Iphigénia ugyanaz a gyermek, ugyanazokkal a belső vívódásokkal, ugyanúgy az apa figuráját több éven át keresve és behelyettesítve számtalan elképzelt figurával. Lehetünk bármilyen korban, a problémák mindig is hasonlóak lesznek, és bármilyen ruhát is adunk a gyerekkori traumákra, azokat levetkőzni nem tudjuk sohasem.
És örültem, hogy nem három különböző szöveget kellett befogadni, aki valamilyen oknál fogva kicsit elkalandozik előadás közben, az a végére simán utolérheti magát, könnyen befogadható lesz, pont annyira vicces, amennyire egy ilyen történethez, és végtére is egy személyes „élményeken” alapuló valósághoz hozzá lehet nyúlni. Eke Angéla is pontosan úgy játszik, hogy érzékeljük, igen, ez én is vagyok, én vagyok ez a gyerek, én vagyok Iphigénia is, meg én vagyok most előtted Agamemnón is, meg mind az a szar, amivel esetleg neked is meg kell küzdenedaz életben. És, ha én apu lánya vagyok, akkor mindig is azt reméltem, hogy „Apu magányos szíve vagyok…”, de ha én apu vagyok, akkor „Apu ökölbe szorult keze vagyok…”.
Borítókép: Földi Ádám