Lengyel Nagy Anna rádiós újságíró embermeséiből indított monodráma sorozatot az Orlay Produkció ősszel Élet.történetek.hu címmel. Pelsőczy Réka vezetésével színész-rendező párosok remek érzékkel állították színpadra a magát elsősorban dokumentaristának valló szerző által összegyűjtött, hétköznapi emberek átlagosnak semmiképpen nem nevezhető sorsait. Eddig három előadás készült el, estenként két élettörténetet a nézők elé tárva, melyből a harmadikat volt szerencsém tegnap megnézni a Mozsár Műhelyben.
A színházi sorozat aktuális részében Keresztes Tamás Lázár Katit, Pelsőczy Réka Epres Attilát rendezte. A mi Józsink – Erzsike címmel meghirdetett előadás első felében Epres Attila adott át nagyszerű hitelességgel egy élettörténetet, amit talán valóban nem is lehetett volna úgy kitalálni, mint ahogy a sors azt megírta. Egy egész emberöltőt átölelő, kalandokban és fordulatokban bővelkedő életet hallhattunk egy férfiről/egy férfitől, aki úgy utaztatott minket vissza a múltjába, hogy minden emlékezetes állomásánál szinte mi is ott toporogtunk mellette. Olyan ízesen volt szavakba öntve minden csalódása és öröme, hogy kíváncsian vártuk: és utána mi történt? Epres nagyon jó volt, bevallom, kellemesen meglepődtem játékán, nem mintha eddig kételyem lett volna a tehetségét illetően. Az első perctől simán bele tudott vinni a történetbe, ami egy nincstelen falusi legényből a hivatása folytán világutazóvá váló ember egészen kerek históriája volt, egy kis szerelemmel, egy jó adag emberséggel, kötelességtudattal, szorgalommal, becsülettel, szeretettel megtöltve.
A második történet egy takarítónőé volt, Erzsikéé, ami Lázár Kati közvetítésével kelt életre elmesélés formájában a színpadon. Egyik interjújában vallotta Lengyel Nagy Anna, hogy ez az ő személyes kedvence, ami a sztorit és a főhősnőt illeti. Egy egyszerű asszony tárta fel fájdalmas múltjának legmegrázóbb mozzanatait, ami egyszerre volt sokkoló és megindító, mégis belefért olykor egy-egy mosoly két „fájás” között. Megözvegyülésének és kislánya leukémiával folytatott küzdelmének tragédiája pont annyira és úgy hatott a nézőkre, hogy bár érezzék át rendesen, de azért ne nehezedjen rájuk a sorscsapások terhe. Ehhez kellett Lázár Kati profizmusa és az olyan apróságok, mint az (emlék)morzsák szórása, és persze az ártatlan egyszerűséget elhitető karakter.
A produkció tehetséges alkotók összehangolt munkáját dicséri. Mindenek előtt kellettek a hús-vér emberek, akik át tudták adni életük történetét az újságírónak (és egyben szerzőnek), aki fantasztikus empátiával és írói készséggel írta meg tanórányi hosszúságú monológjait, amelyeknek végig fönn kell tartania a figyelmet mondataival. Ez egyáltalán nem egyszerű feladat. És persze kell minden egyes sztorihoz egy rendező, aki azt színpadra álmodja, egy igazán jó színész, aki mindazt meg is valósítja, akiben testet ölt sok ember munkája, s nem utolsósorban kellettek, akik ezt a projektet felkarolták és vezetik. Bízom benne, hogy még sok részt megér a sorozat, ami remélhetőleg az ország rengeteg helyszínére eljut majd.
