„Szaladsz és elesel. Megütöd magad és fáj.
Vagy megütöttek? Te ütöttél?
Fordulnál vissza? Fogadkozol? Elbújsz?
Ugyan már, hova szöknél?
Majd profitálsz lüktető sebeidből,
harci szekered a mezőre hajtod,
megdermed hátadon a sós verejték,
s látod, ahogy árnyékod túlnő rajtad.”
/Kántor Péter/
Az élet nehéz. Küzdesz, szenvedsz. Próbálkozol. Elbuksz, fáj. Elhagynak. Nem figyelnek rád. Semmibe vesznek. Elárulnak. Megcsalnak. Kihasználnak. Kiborulsz. Megrázod magad. Te bírod. Nem bírod. Bírni kell. Másnak még rosszabb. Nincs kedved. Csinálod. Aztán nem csinálod. De mit szólnak. Muszáj. A család. A gyerekek. Az anyós. Az anyád. A főnök. A szomszéd. A hitel. Nem örülsz. Minek örüljek. Csak még ezt. Fogösszeszorítva. De hát nem tudok mit tenni. Különben is hova menjek. Az se lesz jobb. Mi van, ha rosszabb. Amilyen az én formám. Mindennap fárasztóbb. Szürkébb. Megbetegszel. Az élet fogy, a bánat hízik. Majd csak vége lesz ennek is…
Megszokod? Vagy mégis jó lenne tenni valamit?
Mindenkivel előfordul élete során, hogy az árnyéka túlnő rajta. Legtöbbször megküzdünk ezzel egymagunk. De előfordul, hogy a félelem, a fájdalom, a veszteség, a sokk, a szeretetlenség, elutasítás, tehetetlenség érzése túl nagy, túl mély, túl sok. És felemészti minden erőnket. Ilyenkor a továbblépéshez elengedhetetlen, hogy legyen fogódzónk. Amibe kapaszkodva felállhatunk, aminek mentén haladva erőt gyűjthetünk, amit, ha már képesek vagyunk rá, elengedhetünk. A segítségkérés egy ilyen kapaszkodó. Mégis sokan tartanak tőle, hogy beismerjék: elakadtam. Valami nem működik. Nem vagyok jól. Nem tudom, mit kellene tennem. Nem kérek segítséget, mert akkor beismerem, hogy baj van. Mintha az érzéseinkben való megrekedés nem lenne elfogadható, érvényes indoka annak, hogy segítségért forduljunk. Mintha az érzések csak mellesleg lennének jelen az életünkben. Pedig ez koránt sincs így. A modern egészségfelfogás szerint az ember bio-pszicho-szociális lény. Azaz, egy olyan egység, amelynek teljes megértéséhez csak akkor juthatunk el, ha testi-, lelki- és társadalmi valóságunkat egyaránt szemléljük. Ebből az is következik, hogy testi valóságunk, lelkünk érzetei és emberi kapcsolataink szoros összefüggésben állnak egymással. Tehát, ha az egyik terület sérül, az a másik két részünket is érinti.
Ha a testtel történik valami – például megrándul a nyak – ezáltal korlátozódik a mozgás, állandó fizikai fájdalom van jelen. Ez kapcsolatainkra is kihat, hiszen rászorulunk másokra, a kiszolgáltatottság és a fájdalom pedig kedvetlenséget, dühöt, szorongást szül a lélekben. Ha egy érzés, mondjuk pánik kerít hatalmába, hogy oldjuk az miatta keletkezett feszültséget, lehet, hogy elkezdjük tépkedni a körömágy körül a bőrt. Emiatt aztán, rejtegetjük a kezünket az emberek előtt, kerüljük a helyzeteket, mikor láthatja valaki az ujjainkat. Ha pedig az emberi kapcsolatainkban történik valami – például egy veszteség – az kihat a lelkünkre, fájdalmat érzünk, és ez a fájdalom testi panaszokhoz vezet (álmatlanság, fejfájás). Vagyis ez a három rétegünk egymástól elválaszthatatlan, hat egymásra; ha felborul az egyensúly az egyik területen, az előbb-utóbb érinteni fogja az összes területünket. Ha a testben borul fel ez a harmónia és megbetegszünk, orvoshoz megyünk. Ha a lélekben borul fel, legtöbbször csak legyintünk. Belül gyötrődünk ugyan, de efféle bajainkkal szégyellünk segítségért fordulni. Így aztán idő kérdése, és a testi és kapcsolati valóságunkra is hatással lesz a lélek szenvedése.
A segítségkérés nem szégyen, nem bélyeg és nem gyengeség. Hanem belátás. Belátása annak, hogy elfogyott az erőm, eltévedtem önmagamban, elvesztem a világban.
Elveszítettem az utat saját, mély erőforrásaimhoz, az életem magjához. Egy sűrű sötét erdőben bolyongok és nem látom a kivezető utat; nincs fény, nincs remény. Azt érzem, hogy képtelen vagyok a mindennapok működtetésére. Tönkremennek az emberi kapcsolataim. Vagy éppen minden rendben van, látszólag haladok az életemben, mégsem vagyok elégedett. Sötét gondolatok kínoznak, amiket magamnak is alig merek bevallani. Mérgező emberi kapcsolatok emésztenek fel.
Ha a lélekben megbomlik a rend, meg fog bomlani a testben is. A test betegsége is egy belépési pont, általában az utolsó komoly jelzés, amire legalább hallgatunk, ha a korábbi külső kapcsolati, vagy belső érzeti jelzésekre nem is. Megvárhatjuk ezt a pontot, de megtehetjük, hogy a test elesettségéből fakadó kényszerítő erő helyett odafigyelünk egy kicsit a szívünk hangjára. Ami lehet, hogy egy ideje kitartóan súgja, hogy valami nincs rendben.
Ha segítséget kérsz, nem tanácsot fogsz kapni. Nem is megoldóképletet. A jó segítő nem tudja a tutit. Tud figyelni. Meghallgat, feltétel nélkül elfogad, megért, kérdez, rámutat, fény felé fordít, tükröt tart, kísér. Nem tudja az utat. Mert nincs egyedül üdvözítő út, sem instant megváltás. A Munka van, amit a változásnak szentelsz. Mert a terápia lényege a változás és a folyamat, hogy ezt elérd, erőfeszítéseket kíván. A terápia középpontjában éppen ezért nem állhat semmi más, csakis te magad. Nem a világból fakadó körülmények (gonosz anyós, hülye főnök, zsarnok férj, kezelhetetlen gyerek, áskálódó szomszéd, globális felmelegedés…), hanem azok hatása rád az, amire egy ilyen folyamat során odafigyelünk, amit megfigyelünk, azonosítunk, ezáltal felismerésekhez jutunk. Hogy hogyan érzed magad a téged körülvevő világban, a kapcsolataidban, az élethelyzeteidben, a szerepeidben, hogy mennyire vagy ezeknek kiszolgáltatva, mennyi ebben a kényszer és mennyi a választás, hogy ez mit hoz létre benned, hogy ezáltal milyenné válsz – ezekre van hatásod, éppen ezért ezeken képes leszel változtatni is.
A változás egy döntéssel kezdődik. Megszokod? Vagy mégis jó lenne tenni valamit, hogy élhető és teljes legyen az életed?
