A „Napút festője”. Hitte, hogy küldetése van. Állandóan úton volt, kereste az igazságot. – Csontváry Kosztka Tivadar művészete, személyisége figyelemreméltó. Filozofikus gondolkodása, nagy tudása, különc személyisége értetlenséget szült, ahogy a legtöbb újító zsenié, aki meghaladta korát. Sokan bolondnak tartották. Hogy ez miként érintette őt, önéletrajzi írásaiból bizonyára kiderül, de nincs szükség arra, hogy ezeket összegyűjtsük, elég, ha Menyhárt László művészeti író ötrészes Csontváry-könyvét a kezünkbe vesszük.
Tizenöt év kutatási eredményeit összegzi egy rendhagyó (1170 oldalas, több mint 1000 illusztrációt, az egyetemes művelődéstörténetből vett analógiát közlő) monográfiában a szerző, aki sem a szakma, sem a nyilvánosság által nem ismert, eddig lappangó Csontváry-, illetve vele alaposan meggyanúsítható képeket elemez a „világtörténeti jelentőségű” életmű tükrében. Módszere időben-térben és tudományos szempontból szerfölött szerteágazó, egyszersmind izgalmas szellemi utazás az általában tiltott (azaz nem polkorrekt) hit és művészettörténet világában.
Menyhárt László nyelvészeti, néprajzi, matematikai, geometriai, gemátriai, fizikai, csillagászati, asztrológiai, történeti, művészettörténeti stb. síkon közelít a kora egyik legműveltebb művészének nem mindennapi személyiségéhez és a festményeibe kódolt – az egész emberiségnek, de mindenekelőtt a magyarságnak szánt – igen hosszú távon is érvényes üzenetekhez. Mert az ő esetében „nem az a kérdés, hogy néhány műve »meg fogja-e állni az idő próbáját«, hanem az idő meg fogja-e állni az ő próbáját” – állapította meg idestova hatvan éve Fülep Lajos akadémikus művészettörténész. Fogas kérdés…
A szerző előszava (részlet)
„Bár a művek vallatása, e monográfia írása közben korántsem voltam egyetlen önkívületi, megvilágosodott állapotban, de elfogadva a láthatatlan szellem meghívását – bármily misztikusnak hangzik -, gyakran támadt olyan érzésem, hogy nem én vezetem a szememet és a kezemet, irányítom a meglátásaimat-következtetéseimet, hanem valami-valaki más. Adyval szólva: „Hát ahogyan a csodák jönnek,/ Úgy írtam megint ezt a könyvet./ Se nem magamnak és se másnak:/ Talán egy szép föltámadásnak…” Ha tényleg rászolgáltam és méltónak bizonyultam az atyai útbaigazításra, e rendkívüli jutalomutazásra a tiltott művészettörténet és hit végtelen téridejében -, hálás köszönet érte: életem legnagyobb élménye-ajándéka. Ez az utazás azonban nem nyílegyenes, mert nem láttam meg mindent azonnal: az egyik fölismerés hozta a másikat. Ki lehetett volna hagyni a részleges érvényű értelmezési kísérleteket, eszmefuttatásokat, de úgy gondolom, maga a folyamat (megismerés-megértés-megszűrés-megélés) is tanulságos, egyszersmind egyfajta műelemzési példa lehet egy-egy alkotás és általuk egy életmű többszintű becserkészésére. (Általában a tévút sem teljesen hiábavaló, mert a tévedésekből okulni lehet, a részeredmények pedig ötleteket adhatnak a további kutatáshoz.) Ezzel együtt sem merem állítani, hogy mindent észrevettem az enciklopédikus igényű képeken és teljesen kimerítettem az életképi, a téridő- (kozmikus) és a képírási szinten kódolt üzenetüket. „…nem lehet mindent értelmezni, nem lehet mindent bebizonyítani – figyelmeztetett a kiváló erdélyi matematikus, Bolyai Farkas (1775-1856). – Vannak dolgok további indító ok, és értelmezésükre nézve további világosabb szó nélkül”. Bolyai ifjúkori göttingeni barátja, a matematika fejedelmének is nevezett Carl Friedrich Gauss (1777-1855) szerint pedig „a tudományos kutatásban nem az eredmény, hanem annak megtalálása okozza a legnagyobb gyönyörűséget”.”
FEJEZET A KÖNYVBŐL (részlet)
Napkelte, enyves porfesték, eredeti vakkereten vászon, 22 x 33 cm, 1895 k., j. n. (mgt.)
A XIX-XX. sz. fordulóján festett – nagy valószínűséggel egy hajnalhasadást megidéző – Napkelte első, futólagos rápillantásra minden bizonnyal érdektelen. A mindig jól értesült műkedvelők, műkereskedők és bizonyos irányzatokra, korokra, mesterekre szakosodott-lekötelezett műítészek túlnyomó többségében e kép naiv, sőt primitív művészre valló benyomást kelthet. Röpke mustrálgatás után menetrendszerűen megszólal az ördög ügyvédje: noha meglepő színhatások kergetik egymást, nem érdemel sok figyelmet és szót, ellenben a vakkeret míves munka és a (belga) vászon is kitűnő minőségű, amelyre nagyobb méretben, ponyva vagy zsákvászon gyanánt – a Tanácsköztársaság ínséges idejében – a korabeli fuvarosok akár a tettlegességig menően licitáltak volna. Az ítélet indoklása: egy béna kezű autodidakta, esetleg egy vidéki kuglizóban művészkedő szobafestő, vagy egy kezdő piktor gyermekded próbálkozása a bejáratott, közkedvelt témára, jelentéktelen, töpörödött, jámbor, együgyű staffázsfigurával (kerti törpével); szánalmas favágás, vaskos tudatlanság, bárdolatlan hozzá nem értés sziszifuszi birkózása az anyaggal; legföljebb a kecskeméti Magyar Naiv Művészek Múzeumának falán húzódhatna meg észrevétlenül, de nagyobb méretben nyári kocsmadekoráció is lehetne. A legtöbb jó, ami elmondható róla: bámulatosan megoldott festői oázisok is akadnak a kiműveletlen dilettantizmus festéksivatagjaiban; olyan önkínzásszámba menően őszinte és becsületes, mint amilyen csak egy eszelős lélek lehet; aki ezt és így – az egész világ hiúságát pocsékká zúzó képet – festette, nem lehetett teljesen beszámítható. (Ezeket mind leírták Csontváryról.)
Be kell vallanom: amikor nem éppen múzeumi körülmények között először rápillantottam a kis képre, bennem is kétértelmű, bazári érzések kavarogtak. Ám, a mű erősebbnek bizonyult nálam, törököt fogtam vele, és azóta sem ereszt el a vonzásköréből. Úgy jártam vele, mint a norvég drámaíró, színházi rendező és költő, Henrik Johan Ibsen (1828-1906) verses drámájának főhőse, Peer Gynt, aki csupán egy kis tűzifáért ment a közeli erdőbe, de úgy érkezett haza, hogy közben majdnem az egész világot beutazta. Ráadásul a Napkeltén egy hatalmas fatörzs hever a vízparton, melynek hazaszállítása – értsd: esetleges jelképi, önmagán túlmutató értelmezése – és (az alkímiai értelemben vett) lassú elégetése nem is olyan egyszerű feladat.