Bibliai történetet dolgoz fel, mégis nagyon mai problémákat boncolgat Mészöly Ágnes Márta evangéliuma című regénye, aminek vallásos színezete leheletfinoman segíti a megértést mindazon negyven-ötven pluszos nő számára, akiknek életét jobbára a másokról való gondoskodás tölti ki. A 21. század „kifutó” nőtípusainak megértése sokunk érdeke, amit ez alkalommal nem önsegítő vagy pszichológus által írt szakirodalom lapozgatása közben sikerül elérnünk, hanem két párhuzamosan játszódó történet olvasásán keresztül.
Mészöly Ágnest régóta foglalkoztatja Márta alakja. Mária és Lázár nővérének sorsa több kérdést is felvet a szentírás olvasása közben. Mindhárman Jézus bizalmasai közé tartoztak, akit befogadtak házukba, vendégül látták, ám míg a két testvér a Mester szavain csüngött, Márta szolgálóként sürgölődött körülöttük. Ő testesíti meg a történetben a dolgos, szorgos háziasszonyt, aki biztosította az otthon komfortját, míg Mária a szellemi táplálék után inkább éhező, csillogó szemekkel Jézus lába előtt hallgató tanítványt. Ismerős a két nőtípus, ugye?
A regény egyik szála a bibliai Márta története, amely összefonódik egy negyvenpluszos nőével a szomszédból. Ő az, akinél mindenkit sikeresebbnek látunk. „Csak” feleség, anyuka, barátnő, családösszetartó, kertész, szakácsnő, és persze még munkahelye is van. Meg titkai. Történetét és közös életük történetét a férjének meséli, a férfinak, akivel évtizedek óta együtt él.
Jézus azt mondta egyszer a panaszkodó Mártának, aki szóvá tette, hogy húga, Mária nem segít neki a női munkában: „Márta, Márta, sok minden miatt aggódsz és nyugtalankodsz. Pedig kevés dologra van szükség, vagy csak egyre. Mária a maga részéről a jó részt választotta, és nem fogják azt elvenni tőle” (Luk 10:41, 42).
Márta nem sértődött meg, továbbra is gondoskodott mindenről és mindenkiről, kiváló vendéglátó maradt, sokáig élt, és sosem hagyta el hite.
A szerző sok időt és energiát fordított arra, hogy a lehető leghitelesebben jelenítse meg könyvében a bibliai időkben játszódó jeleneteket, a szereplőket, és ott van a modern kori Márta, a negyven pluszos, mindenről és mindenkiről gondoskodó feleség, aki bármelyikünk barátnője, szomszédja, ismerőse lehetne. Ő testesíti meg a láthatatlan, mindig háttérben tevékenykedő nőtípust, aki miatt nem kell a könyvtárba menni kutatómunkát végezni.
Hősnőnk a hagyományos feleségek sorsát éli, azon kívül mást nem is ismer. Még saját magát sem. Ez az egyedüli magyarázat arra, hogy amikor megkérdezik tőle, ha lehetne három kívánsága, mi lenne az, nem tudja a választ. Sokszor egy erőteljes, kívülről jövő ráhatás hozza meg az irányváltás, elmozdulás lehetőségét a hasonló nők életében. Nem történik ez máshogy Mészöly Ágnes könyvében sem.
A Márták köztünk élnek. Arról lehet őket megismerni, hogy láthatatlanok. De ott vannak, amikor vissza kell varrni egy leszakadt gombot, kezük nyomán kerül friss virág az asztalra, és ők simítják el a konfliktusokat. Odaadásuk nélkül semmi nem működik jól, mert náluk az ember előrébb való, mint az eszme.
Ha létezik olyan, hogy „mártaság”, az valami olyasmiről szól, hogy semmi sincs igazán a helyén, nincs meg az igazi öröm és boldogság, de tulajdonképpen mégsem annyira rossz, hogy elviselhetetlen legyen. A márták alárendelik magukat a család többi tagjainak, önmagukat téve utolsónak a rangsorban. Az övüké a lemondó sóhaj, a berögzült, hozott viselkedésminták. A márták szoktatják hozzá a családtagjaikat a kényelmes életükhöz, akiknek alig kell kisujjukat mozdítaniuk, mert mindent elintéz helyettük márta. Az ilyen nőtípusnak elkerülhetetlenül fel kell tenni magának a kérdést: miért csinálom? Mert fontosnak érzem így magam? Jó ez a többieknek? Biztos, hogy a hozzáállásommal a javukat szolgálom?
Sok nő él olyan házasságban, ahol nagyon el van nyomva, nincs döntése, sem beleszólása dolgokba. Nem feltétlenül azért, mert a férfi uralkodó típus, lehet azért alakult így, mert a Márta-típusú nőnek így könnyebb volt. Vagy otthonról ilyen viselkedésmintát hoztak: női szerepek, férfiszerepek leosztva, letudva. Sokféle Márta van, de amelyik birodalma az otthon, a háztartás, a konyha és a kert, a minden családtag ápolása, abból rengeteg. A könyv fontos kérdéseket feszeget, ami a generációkon átívelő női sorsmintázatokra mutat rá két történetével.
Részlet a könyvből
Napok óta áll a levegő. Az út menti pálmafák mozdulatlanul nyújtóznak, a csenevész bokrok levelein pedig megül a sárgás, száraz por, amit a néha arra járó lovak patája felver. A horizont remeg a forróságtól, s bár az öregek hűvös őszt ígérnek, napok óta egyetlen felhő sem piszkolja be az ég szikrázó kékjét.
A folyó felé tartó út jóllakott kígyóként tekereg. A lankás, alig észrevehető lejtő nem nehezíti meg a járást, és a távolban, ahol a hegyvidék durva füvet is alig termő földjét felváltja a völgy bőkezűsége, a táj kopár vörösessárgája élő zöldre változik.
Az ősz nem utazásra való idő. Bőven van ilyenkor munka a ház körül és a gazdaságban, munka, ami nem tűr halasztást, aminek ilyenkor van a rendelt ideje, nem előbb és nem később. Most mégis tucatszám igyekeznek a népek Béthabara felé, hogy saját szemükkel lássák Jánost, Zakariás fiát, kinek már a születése is annyi mendemondát indított útjára, mint ahány hajó kifut Cézárea Maritima vadonatúj hullámtörőinek oltalma alól. Mondják, hogy az ifjúban a próféták ereje lakozik, s akit megmerít a Jordán vizében, az megtisztul és megigazul. Azt is mondják, hogy már a születését is csodás jelek kísérték, s hogy zsenge gyermekkora óta remeteként élt a pusztában, ruhája teveszőr, eledele vadméz és sáska, hajában pedig, mit ugyanúgy nem ért olló, mint Sámson haját, erő lakozik, de nem a test, hanem a lélek ereje. Azt is mondják, hogy ő az, akit régóta vár a nép, nem csoda hát, hogy sokan hátrahagyják házukat és tennivalóikat, hogy saját szemükkel lássák, amit látni kell ez időkben.
Némelyek magukban igyekeznek, mások elhozták asszonyaikat és cselédeiket, vannak, akik egy átalvetőt sem cipelnek magukkal, mások után szamár vagy öszvér viszi a málhát. Nagyobb társaságok szanaszét szakadozva, elöl a férfiak, aztán az asszonyok és gyerekek lemaradva, mint amikor Jeruzsálembe törekszik a nép Pészah idején.
Két nő is a folyó felé tart. Egymásba karolva mennek, öltözékük és hajviseletük alapján leányoknak tűnnek, de nem ügyel rájuk idősebb asszony vagy férfiszemély. Egyetlen ifjú követi őket, aki két felmálházott szamárcsikót vezet. Az állatok hátán összetekert takarók, elemózsia és vizestömlők mutatják, hogy több napi út van az utazók mögött, s hogy akárhol is van otthonuk, semmiben nem szenvednek hiányt. Az egyik leány haja acélfekete, olajosan csillog, mint a damaszkuszi kardok halált ígérő pengéje, sudár tartása és ringó járása pedig úgy vonzza az úton járók tekintetét, mint a görög mutatványosok magnetoszi pálcája a vasdarabokat. A másik haja világosabb, tekintete szigorúbb, mozdulatai pedig kimértek, mintha minden lépést pontosan megtervezne. Mégis erősen hasonlítanak egymásra, arcuk formája, szemük alakja kétségtelenné teszi, hogy édesnővérek. S az ifjú, aki a szamarakat vezeti, nem kevésbé hasonlít rájuk. Inkább tűnik családtagnak, mint szolgának, annak ellenére, hogy a leányok nyomában jár, hiszen díszes, tarka vászon khitónja alatt hófehér gyolcsinget visel.
– Megállhatnánk már – szól hirtelen az ifjú előre nővéreinek.
– Ugyan, Lázár, hiszen alig fertályóra járás a folyó! – fordul hátra az acélszínű hajú.
– A fák alatt kellemesebb megpihenni. Ott árnyék lesz, és a víz mellett a levegő is hűvösebb – okítja a másik nő. – Még nem is delel a nap, s máris olyan a forróság, mint egy tüzes katlanban. Testvérem, ne késlekedjünk! Ne feledd, hogy a kedvedért indultunk útnak, s járjuk rongyossá sarunkat, ahelyett, hogy ügyelnénk…
– Mária örömmel tartott velem, s kivételesen te sem vitatkoztál, Márta – ellenkezik a férfi, de megszaporázza a lépteit.
– Mária örömmel megy bárhová, Márta pedig azt teszi, mit fivére jónak lát – jegyzi meg az idősebbnek tűnő nővér, s bár a szavainak van éle, nem sérti vele a két fiatalabbat. A férfi bólint és helyesel, mintha nem értené nővére célzását, a leány pedig válasz helyett elmosolyodik, aztán azt tanácsolja a többieknek, szaporázzák meg lépteiket, hogy mielőbb megláthassák Zakariás fiát, ki gyermekkorukban földijüknek számított, de mostanra olyan messzire költözött tőlük, amilyen messze az angyalok élnek a földi halandóktól.
Mire a nap delelőre ér, megérkeznek a folyóhoz. Ahogy közelednek, a levegő egyre frissebbé, a göcsörtös olajfák és mirtuszcserjék levelei egyre zöldebbé válnak, s egyre sűrűbben kell kerülgetniük a zarándokok földre telepedett, árnyékban hűsölő csoportjait. Mégsem pihennek meg, míg el nem érik a folyó partját, ott aztán egy kanyarulat kiszögellésében Lázár talál egy csenevész fácskát, amelynek ágai a víz fölé nyúlnak, s amihez kikötheti állatait. Az egyik szamár hátáról levesz egy hengerbe göngyölt takarót, és a fűre teríti nővéreinek. Márta és Mária igen elégedetten telepszik le, hiszen a helyről, mit testvérük foglalt nekik, olyan közelről láthatják s hallhatják a folyóban álló prófétát, mintha saját udvarukban beszélne.
A könyvről bővebben: Prae Kiadó