Egy újabb agyalós filmet sikerült a franciáknak összehozni, ráadásul a jobbik fajtából. Én legalábbis szeretem azokat a történeteket, amiben nem akarják megmondani nekem a tutit, hanem inkább nyitva hagyva egy sor kérdést, gondolkodásra késztetnek.
A The Workshop (nem is értem, hogy az általában minden címet kicsavaró, átvariáló magyar forgalmazók itt miért nem voltak frappánsabbak a fordításnál) nagyon aktuális, nagyon lényeges témákat boncolgat – és nem is akármilyen eszközökkel. Egyszerre veszi elő azt a fiatal felnőtt (18-25 éves) korosztályt, amelyik egyrészt piszkosul értelmes, másrészt a kor jellemzői miatt teljesen meg van zavarodva és sokszor céltalanul, a nagy semmiben lebeg, ugyanakkor a film másik erős vonala a bevándorlás és faji kérdés, amihez olyan okosan nyúl, hogy bár nagyon élesen, konkrétan mond ki dolgokat, mégsem foglal állást. Ehhez jön még a munkanélküliség vonala és nem utolsó sorban egy ajándékba kapott regényírói gyorstalpaló nekünk, nézőknek.
Bevallom, Laurent Cantettől, a rendezőtől nem láttam más filmet ezelőtt, a női főszereplőtől azonban igen: Marina Fois játszotta az anyukát az Apu vagy Anyu? című szuper kis vígjátékban, ami amellett, hogy komikus helyzetekkel van teletüzdelve, kiváló társadalomkritika. A színésznő alakítása szimpatikus volt benne, de az csak most derült ki számomra, miután egy teljesen eltérő karaktert kellett alakítania ebben a filmben (amit szintén remekül megoldott), hogy tényleg jó a szakmájában.
A film egy Marseille közelében fekvő tengerparti városban játszódik, ahol egykor óriási tengeri hajókat gyártottak, egy 10 000 főt foglalkoztató hatalmas cég tartotta fenn a település lakóit. A több évtizede csak díszletként szolgáló épületek és daruk halott látványa, a kopár sziklás partszakaszok jól érzékeltetik a perspektíva nélküli létet. Nagy a munkanélküliség a fiatalság körében is, akiknek a munkaügyi központ egy író workshopot szervezett. Ide kiválasztottak egy maroknyi húsz év körüli fiút és lányt, akik Olívia Dejazet, a népszerű krimiszerző vezetésével alkothatnak közösen egy bűnügyi regényt. Az írónő egy negyvenes, még vonzó nő, aki nyitottan és türelemmel áll a kihívások elé, amit egy csapat idegen fiatal képes okozni. A néző az ő érdeklődő személyisége és főleg kérdései által ismeri meg a többieket.
A fiatalok között van második és harmadik generációs szír, algír, afrikai bevándorló is, akik mellett kisebbségben vannak az europid típusúak, de mindegyikük helyi. Egyikük Antoine, a rendezett családi háttérrel rendelkező (amúgy az összes íróműhelyes fiatal az, legalábbis nem derül ki az ellenkezője), magába forduló fiú, amolyan magányos farkas, még ha hétvégenként haverokkal is lóg és úgy tűnik, átlagos életet él. Szélsőjobboldali videókat néz, otthon edz, a hadseregbe készül, de egyelőre még csak hasonló videójátékokkal elégíti ki harcolásra kész oldalát. Barátnője nincs, énképe fals, sokszor fotózza és videózza magát magányában (ahogy ez a generációjára jellemző), amit feltölt a Facebookra. A csoport minden tagja alapvetően értelmes, de őket nem ismerjük meg annyira, mint Antoine-t.
Az alkotási folyamat minden nap több órát vesz igénybe, amibe mi is beleláthatunk és ami hozzásegít ahhoz, hogy megtudjuk, hogyan gondolkodnak, mit éreznek ma a fiatalok az életről, vagy épp a faji kérdések kapcsán. A dialógusok mélységét nagy érzékenységgel sikerül átadni a filmben, miközben furcsa mód könnyednek vesszük őket. Emellett az egész film hangulata egy egészen furcsa benyomást tesz az emberben; ott van a gyönyörű tenger, a sziklás part, a gyönyörű kertek, ahol az alkotási folyamat zajlik, de hiányoznak a színek, az élet. A városból szinte alig látunk valamit, itt az embereken, a fiatalságon van a hangsúly, azon, hogy ők mit gondolnak az életről, mit látunk bennük. No meg az írónőn, aki ott áll középen, meghallgatva mindkét oldalt – és ezt lehet mindenhogy érteni. Lévén, hogy krimit írnak, felbukkan az agresszió, ami különös formákban nyilvánul meg, párosítva a központi témákkal és egy alap frusztráltsággal.
Fut egy érdekes szál is a történetben, ami Antoine és az írónő között alakul ki, amit én nem tudtam nagyon hova tenni. Vagy azért, mert nem tudták olyan jól érzékeltetni a film készítői a szándékot, vagy túl homályos volt az utalás – mindenesetre ami nekem lejött a két szereplő között, nem biztos, hogy mindenki látásmódját tükrözi.
A lényeg azonban az, hogy a közel két órában egy pillanatig sem hagyta a film, hogy elkalandozzon a figyelmem, azt végig fenn tudta tartani. S mivel olyan témákat feszegetett, ami – generációtól függetlenül – mindenkit egyaránt érint és érdekel, a teremben hasonlóan elégedett arcokat láttam, mint amilyen az enyém volt, miután megkaptam a film üzenetét (ami nyilván mindenkiben máshogy csapódott le).
Egyedül csak az Antoine-t alakító Matthieu Luccival volt némi problémám, aki bizonyos szempontból tökéletes találat volt, de más tekintetben lehet, hogy egy karizmatikusabb színészt választottam volna az ő nagyon erős szerepére. Ezen kívül azonban nem tudnék komoly kritikát megfogalmazni a filmmel kapcsolatban, mert szerintem nagyon jó volt az ötlet, hogy egy vidéki környezetben, távol a nyüzsgő nagyvárosok zajától, lecsendesedve, kívülről nézve, egy írókurzuson keresztül – kiírva a belső feszültséget okozó gondolatokat – mutassák meg, mi van a fiatalok, az emberek fejében, mi történik most Európában politikai, gazdasági és morális vonatkozásban.