Milánó valószínűleg nem az az úti cél, ami a legtöbb ember bakancslistájának első helyén szerepel. Legalábbis az enyémen nem. Imádom az olasz életérzést, a konyhát, azt, ahogy élnek, kommunikálnak, léteznek, Milánó azonban sosem volt a vágyaim netovábbja. Hogyan is csöppentem mégis egy hétvégére a divat fővárosába?
Van egy drága barátnőm, aki még sosem repült, ugyanakkor rettenetesen félt is a felhők fölé emelkedni. Néhány évvel ezelőtt, mikor még én sem préseltem be magam a fapados járatok szűk üléseibe, elhatároztuk, hogy közösen hódítjuk majd meg az eget. Közben azonban én elröppentem Rómába, így már nagyon gyakorlottan győzködhettem arról, hogy nem olyan nagy dolog ez. Mivel ugye nagyon parázott a repüléstől, így olyan úti célt kerestünk, ami gyorsan elérhető, és maximum két pánikrohammal abszolválható. Így kerültünk Milánóba egy borús novemberi napon.
A reptérre megérkezve transzferrel indultunk volna be a városba, ha nem marad ki éppen a következő járat. Azért mégiscsak sikerült megejteni az utazást, majd a központi pályaudvaron rendőri útbaigazítással a metrót is megleltük. Megérkezve a szállásra boldogan konstatáltuk, hogy egyelőre nem sikerült eltévedni. Mivel a gépünk a nap közepén indult, plusz még Budapestre is el kellett jutnunk, így meglehetősen éhesen indultunk az első felfedező útra. A Naviglio Grande-t vettük célba, ez Milánó egyik, máig megmaradt, azonban már használaton kívül lévő csatornája. A két oldalán éttermek, bárok és szórakozóhelyek tömkelege várja a helybélieket és a turistákat is. Itt próbáltunk mi pizzát enni az első esténken.. sikertelenül.
Hihetetlennek hangzik, de Olaszország második legnagyobb városában egyszerűen nem volt olyan hely, ahol egy igazi olasz, vékony tésztás pizzának örülhettünk volna. Fél órás korzózás után felfedeztük, hogy szinte minden étteremben és bárban este hattól „All you can eat” akciók vannak, így bevettük magunkat a La Ringhiera-ba. Amint majszolgattuk a különféle salátáinkat és tésztáinkat, egyszer csak megérkezett egy szakácssapkás kis kínai, majd igazi ázsiai kiejtéssel elrikoltotta magát, hogy „Pizzaaaa!” Nosza, megindult az egész étterem, és néhány percen belül az óriás pizzának már hűlt helyét találtuk. Sebaj, legközelebb majd mi is szemfülesek leszünk.
Másnap reggel első utunk Milánó egyik legrégebbi templomához, a Sant’Ambrogio Bazilikához vezetett. A templomot névadója, Szent Ambrus építette a 4. században, ahová az évszázadok során számos lombardiai királyt eltemettek. A bazilika több átalakuláson is átesett, így nyerte el mai formáját. Az előudvarban igazi mediterrán hangulat uralkodik, a templomban pedig a 11. században készült gyönyörű szószék kápráztatja el a látogatót. A belépés ugyan ingyenes, de a kincstár megtekintéséért már fizetni kell, igaz mindössze 3 eurót.
Innen a Cadorna csomópontra indultunk, ahonnan metróval mentünk a Dóm térre. Közben szembe találtuk magunkat egy második világháborús emlékművel, ahol éppen valami ünnepség végén pakoltak össze. Kedvesen invitáltak, hogy kerüljünk beljebb, nyugodtan menjünk be az épületbe. A henger alakú építményt keresztül kasul be lehetett járni, de elég valószerűtlen volt az egész, néhol restaurálták, így csak állványokat láttunk, szóval gyorsan továbbálltunk.
Ahogy már említettem, Milánó nem az a város, ahol léptem nyomon valami csodára bukkansz. Na, de mikor a metróból felérsz a Dóm térre, na az egy döbbenet. A hatalmas tér tele van emberrel, és fölénk magasodik, a hófehér, tiszta márvány Duomo, azaz a milánói dóm.
Mindössze két dolog árnyalja az összképet. A kamikaze galambok, akik gond nélkül lekaszálják a fejedet helyváltoztatás közben, és a cseppet sem kedves, cérnakarkötőket és szelfibotokat tukmáló árusok. A látvány azonban valóban lenyűgöző, és mi rögtön ellenállhatatlan vágyat éreztünk, hogy ezt a csodát belülről is lássuk.
A jegypénztárnál azonban több méteres sor fogadott, és mivel szűkös volt az időnk, úgy döntöttünk, szerencsét próbálunk később. Így tettünk egy sétát a Galleria Vittorio Emannuelle II-n. Az 1800-as évek végén, a londoni Burlington Arcade mintájára épült passzázst Milánó szalonjának is nevezik, hiszen olyan elegáns üzletekkel találkozhatunk itt, mint a Prada, a Gucci, az Emporio Armani vagy az Yves Saint Laurent.
Ezek azonban az egyszerű turista számára csak egy-egy fotózást érnek meg, egy táska vagy egy cipő ugyanis több havi magyar átlagbérbe kerül. Nem úgy azonban a kupola alatt található mozaik bika, és annak becses szerve. A történet szerint ugyanis az, aki a torinói bika tökén háromszor megpördül a sarkán, szerencsés lesz. Na, mi nem bíztuk a véletlenre, jártunkban-keltünkben többször is elvégeztük a szertartást. Vetettünk egy pillantást a Scala épületére is, ezt azonban belülről kell látni, hogy lenyűgözze az embert. Kívülről egy egyszerű budapesti épület a Rákóczi úton.
A Dóm tértől nem messze található a San Bernardino alle Ossa templom, amelynek a legérdekesebb része a Capella Ossario, azaz a Csontház. A kis kápolnában padlótól mennyezetig csontok borítják a falat. A történet szerint a csontok egyszerű emberek maradványai, akik az egykor itt lévő kórházban hunytak el. A kórház és a temető felszámolása után a csontokat kihantolták, és kápolnát építettek föléjük. A látvány hátborzongató és lenyűgöző egyszerre.
Innen már a Santa Maria Maggiore templom fele vezetett az utunk, ugyanis foglalt időpontunk volt az Utolsó vacsora megtekintésére. Na ez az, amire szinte mission impossible jegyet szerezni. A netes felületen csak egy hónappal előre nyitják meg a vásárlási lehetőséget, és hétvégén természetesen gyorsan fogynak a jegyek. Valahogy mégis becsúsztunk egy angol vezetésre.
A freskót számos biztonsági ajtó védi, és nagyjából negyed órát lehet a társaságában eltölteni, miközben egy kedves fiatalember olasz akcentussal meséli a történetét. Ez tipikusan olyan, hogy persze megnézed, persze, tudod, hogy eredeti Da Vinci, mégis kell egy kis idő, hogy lesessen, „tényleg láttam az eredeti Utolsó vacsorát.” Mindenképpen érdemes vezetett túrára foglalni, mert egyrészt érdekes a történet, másrészt így fotózni is engednek.
A vezetés után természetesen a templomba is belestünk, majd visszatértünk a Dóm térre, ahol mindössze fél órás sorban állás után sikerült jegyet szereznünk a Dómba.
Másnap reggel első utunk Milánó jelképéhez vezetett ismét, és egy kis táskamustra után bebocsátást nyertünk Olaszország második legnagyobb templomába.
A bazilikában teljesen lenyűgöztek a színes üvegablakok, amelyek mindegyike más és más jelenetet ábrázolt. A hatalmas boltívek alatt festmények lógtak, az oldalhajóban pedig számos püspök szarkofágját lehet megnézni. A szentély két oldalán két hatalmas orgona található, ezeknek a két szárnyát két-két festmény alkotja. Az egész templom rendkívül monumentális, még a márványpadló is lenyűgözi a látogatót.
Miután kibámészkodtuk magunkat, nem tudtuk kihagyni a La Rinascente áruházat, ahol hét emeleten keresztül lehet ámulni a világ luxusmárkáinak termékein. Érdekesség, hogy ez a hatalmas bevásárlóközpont nem kis üzletekből áll, hanem az egyes emeleteken egy légtérben van minden, ami szem szájnak ingere. A hatalmas tömegtől azonban szinte lépni sem lehet, konkrétan biztonsági emberek felügyelik a kötelező haladási irány betartását.
Innen még elmetróztunk a 15. században épült Castello Sforzescohoz, amely egykor a milánói herceg rezidenciája volt.
A monumentális épület ma múzeumoknak ad otthont, érdemes tudni, hogy zárás előtt egy órával ingyenesen látogatható mindegyik. Így sikerült bejutni nekünk is a Michelangelo Múzeumba, ahol a híres alkotó egyik Piéta tanulmányát is láthattuk. A kastély mögött egy hatalmas park terül el, amelynek a végén egy monumentális diadalív található. Na, ez volt az a pont, ahol eltévedtünk, és egyszerűen nem találtuk az egyáltalán nem kicsi diadalívet. Persze mi nem vagyunk azok a feladós típusok, így miután tettünk még másfél kört a parkban, mégiscsak lencsevégre kaphattuk a Napóleon győzelme emlékére épített Arco della Pace-t.
Utolsó esténken ismét a Navigli negyedben vacsoráztunk, most azonban betértünk a La Buona Forchetta nevű étterembe egy ínycsiklandó pizzára. A pincérnek szerintem szimpatikusak voltunk, mert rendelés után hamarosan két, szív alakú pizzával tért vissza. Az estét még megkoronáztuk egy kis habzó borral, meg némi olasz desszerttel is.
Másnap reggel hajnalok hajnalán indultunk a reptérre, hogy visszatérjünk Budapestre.
Ja, és, mit szólt a barátnőm a repüléshez? Azt mondta, „hát, ez teljesen olyan, mint egy busz!”
Regman Karola