Amerika – a lehetőségek, az ellentétek, a szabadság országa. A filmeken látottak alapján az ember nem is tudja igazán eldönteni, melyik oldalát szeresse vagy higgye el egyáltalán. Finoman fogalmazva is, nem minden tengeren túlról érkező dolog bír áldásos hatással, ám tény, hogy a legnagyobb mozik itt születnek, de említhetnénk a jazzt, a Coca-Colát, a hamburgert vagy hot-dogot, a rock and rollt, a közösségi oldalakat, a stand-upot, amik mind Amerikából érkeztek. Azt is tudjuk, hogy az USA-ban különösen szélesre van nyitva az a bizonyos társadalmi olló, mégis, aki járt már az ígéret földjén, csupa pozitív élményről tud beszámolni az utazás végén. Egy turista számára azért nyilván más képet mutat az ország, mint annak, aki évek óta kint él, aki már része a társadalomnak. Találtunk is közülük egy tökéletes interjúalanyt Bence Dorina személyében, aki egy egészen átfogó képet tudott adni nekünk az Egyesült Államokról.
Miért pont Amerika?
Az élet úgy hozta, hogy 4 évvel ezelőtt egy amerikai filmbe csöppentem, aminek azóta is a főszereplője vagyok. A történetem ott kezdődött, hogy Budapesten, városnézés közben megismertem a férjemet, aki az Amerikai Légierőnél szolgált akkoriban. Éppen Olaszország északi részén, Velencéhez közel állomásozott, így lehetőségünk volt folytatni a ismerkedést. Egy éven keresztül sokat ingáztunk a két ország között, majd szerencsére a munkám engedte, hogy Olaszországba költözzek, és online dolgozzak. Pár hónap múlva menyasszony lettem, majd feleség, és végül – de nem utolsó sorban – anyuka. 2015-ben lejárt az olaszországi szolgálat, és mentünk, ahova a légierő repített minket. Oklahoma egyik legporosabb kis zugában kötöttünk ki, amit úgy kell elképzelni, mint a Verdák című animációs filmben a kis városkát, amit már senki nem látogat. A férjem 22 év katonai szolgálat után leszerelt, és most Washinton DC-hez közel, a családi farmján tervezzük a jövőt.
Mit tudtál az államokról, mielőtt kimentél? Jártál már esetleg kint előtte?
22 éves koromban 6 hónapot Hawaii-on tanultam és dolgoztam, akkor azt hittem mindent megtudtam Amerikáról, pedig még csak a felszínt sem kapargattam. Minden annyira különböző volt az otthoni viszonyokhoz képest, hogy egyszerűen nem tudtam élvezni a paradicsom által kínált lehetőségeket. Az élet fintora, hogy akkor megfogadtam, hogy soha többet nem akarok ebbe az országba jönni. Soha többet nem mondom, hogy soha.
Végül csak Oklahomában kötöttél ki…
Igen, de mostanra 22 államban megfordultam. Mindketten imádunk új helyeket felfedezni, így a férjem leszerelése után 4 hónapot utazgattunk az országban. Vettünk egy lakókocsit (ez az egyik „legamerikaibb” dolog, amit csak el lehet képzelni), amit felújítottunk, és 13000 mérföldet autóztunk keresztül-kasul Amerikában hármasban, a 2 éves kisfiúnkkal együtt.
Katonafeleségként már Olaszországban belecsöppentem az amerikai közösségbe, és azt kell mondjam, hogy eleinte bennem több előítélet volt feléjük, mint fordítva. Vicces, de utólag látom, hogy még magammal szemben is volt előítéletem. Az volt a félelmem, hogy biztos azt gondolják rólam, hogy én vagyok a szegény kelet- európai lány, aki próbál kitörni a magyar valóságból. Cserébe csak kedvességet, figyelmességet és törődést kaptam mindenkitől, akit megismertem. Ehhez nagyban hozzájárult, hogy a “military” egy nagyon összetartó közösség, olyan mint egy nagy család.
Amikor Amerikába érkeztetek is hasonló kedvességet tapasztaltál? Könnyű volt beilleszkedni a helyi közösségbe?
Amikor Oklahomába költöztünk, megvolt ugyanez, csak egy kis idő kellett ahhoz, hogy megismerjem a helyieket. Eddigi tapasztalataim szerint 5-6 hónapig nehéz új helyen lenni. Nincsenek barátok, a 6-10 órás időeltolódás miatt nem könnyű beszélni az otthoniakkal, bárhova akarsz menni, mindehová GPS kell, teljesen más a környezet és az emberek, és még sorolhatnám. Szerencsére (és sajnos) Oklahoma egy nagyon “egyszerű” állam, úgy is szoktak nevezni, hogy a “Nagy préri”. Nincs semmi a nagy gyapot ültetvényeken, a melegen és a végelláthatatlan pusztaságon kívül. Cserébe a legkedvesebb emberek lakjak.
Befogadóak, jók egymáshoz és a kívülállókhoz. Például a szomszédaim látták, hogy a kisfiamat hordozva vágom a füvet (akkor a férjem épp nem volt otthon egy pár hónapig). A második héttől felváltva jöttek és kérés nélkül vágták le a ház körül a füvet. Mindezt úgy, hogy ezekkel a szomszédokkal addig nem jutottunk túl a “tipikus” How are you doing?-on. Megtanultam, hogy az amerikaik nagy többsége egyszerűen nyitottabb, mint az európaiak. Szeretnek beszélgetésbe elegyedni az idegenekkel, amit mi sokszor tolakodónak, vagy “túl barátságosnak” mondanánk. Hozza kell tennem, 3 év ittlét után azt gondolom, hogy sok európai mogorva és zárkózott – főleg első látásra.
A nagy utazásotok során mit tapasztaltál: Amerikán belül, az államok között nagyon eltérő a hangulat, a megélhetés, emberek mentalitása?
Szerintem minden állam egy külön kis világ. Pont úgy, mint Európában. Ahogy mindenhol, itt is minden államban vannak szegények, gazdagok, rendes emberek, hülyék, kedvesek, bunkók, és meg sorolhatnám. Nehéz is erre a kérdésre válaszolni, mert minden államról lehetne egy külön oldalt írni. Általánosságban véve viszont szerintem az amerikai emberek nyitottak, és ez nekünk, európaiknak furcsa. Persze függ attól is, hogy milyen közegben mozogsz, de egy átlag amerikainak legalább 2-3 hobbija van, amivel kapcsolatban nagyon tájékozott. Gyakran utaznak az országon belül, otthon mozognak a politikában és bármiről el lehet velük beszélgetni. Fontos hozzátenni, hogy ez persze nem jellemző az alacsony jövedelmű, kevésbé iskolázott emberekre.
Létezik a sokat emlegetett „amerikai álom”? Tényleg minden lehetséges ott?
Érdekes kérdés. Szerintem létezik, és a kapu nyitva áll mindenki számára, aki hajlandó dolgozni érte. Otthon már csak azért is kevesen tanulnak űrhajósnak vagy tengerészgyalogosnak, mert egyszerűen nincs meg rá sem a kereslet, sem pedig a kínálat. Itt, ha a kisfiam kitalálja majd, hogy űrhajókat akar építeni, ha szorgalmas lesz és tanul, bármi lehet belőle. Ami az amerikai álmot illeti, társadalmi pozíciótól függően nagyon eltérő. Sajnos láttam 20 éves fiatalokat, akik szétcsúszva, minden jövőkép nélkül, bandákban laktak és éltek az utcákon, Portlandtől San Franciscóig, mindenhol. És persze ismerek jómódú Amerikaiakat is, akiknek saját kisgépük van, amivel ide-oda repkednek az országban. Mégis azt gondolom, hogy az átlag amerikai a filmekben látott mintákat hajszolja. Jó munka, család, 2-3 gyerek, 3-4 szobás családi ház, 2 autó, 1 hajó, 1 quad, évi 2-3 nyaralás, heti 3-4 éttermi kajálás, és a hobbijaikra idő és pénz. Az a jó a rendszerben, hogyha van egy normális állásod, akkor ez igazából nem elérhetetlen. Talán ez az amerikai álom: a lehetőség, hogy úgy éld az életed, ahogy szeretned.
Neked milyen végzettséged van, és ahhoz képest hol tudtál elhelyezkedni?
Marketing diplomám van, amit otthon szereztem meg 2005-ben. 10 évig dolgoztam otthon a szakmában, amit szerencsére itt is tudok kamatoztatni. Eddig egy munkahelyem volt, az oklahomai Amerikai Légierő bázis marketing munkatársa voltam.
Mennyire láttál bele eddig abba, hogyan működik a munkaerőpiac? És milyen mértékű a munkanélküliség mondjuk?
Erre nehéz válaszolni, mert nekem nincs túl sok tapasztalatom. Én azt gondolom és látom a környezetemben, hogy aki akar, az talál magának munkát. Lehet, hogy nem a létra legfelső fokán fog kezdeni, de ha szorgalmasan dolgozik, akkor hamar feljebb lehet jutni. Engem meglepett, hogy hányan nem tanulnak tovább középiskola után, aminek a hátterében általában családi problémák (nem kívánt gyermekáldás, drog vagy alkohol probléma) állnak. Ezeknek az embereknek semmilyen perspektívájuk sincs, csak túlélni a napot. Nekem eddig jó tapasztalataim vannak a megbecsülés végett, de a kormánynak dolgozni itt nagyon jó dolog. Még csúnyán sem nézhetnek a munkavállalókra anélkül, hogy bajba kerülnének.
Naivnak tűnhet a kérdés: nagy különbségek vannak a társadalmi osztályok között?
Óriási. Igazából arra kellett rájönnöm, hogy hihetetlen, de minden igaz, amit az amerikai filmekben látunk. Én valahogy mindig azt gondoltam, hogy ez csak egy film, tuti túloznak benne. Pedig nem, az a valóság. Legyen szó a híd alatt élő kolóniákról, vagy a multimilliomos csemetékről, akik naponta más kocsit vezetnek, minden megtalálható ebben az országban. Ha egy úgynevezett normál családot nézünk, mondjuk egy 4 tagú családot, ahol az apa középvezető, az anyuka tanár, és a gyerekek állami suliban vannak, már tudják élni az előbb megfogalmazott “amerikai álom” életet. Én úgy érzem, hogy sokkal többet megengedhet itt magának az átlagpolgár, mint mondjuk otthon. Talán az egyik legjobb dolog Amerikában, hogy az embereknek van hobbijuk, amire van idejük és pénzük. Legyen az sport, hajózás, makettezés, süti sütés, vagy bármi. Van lehetőségük élvezni a munkájuk gyümölcsét.
Milyen az oktatási rendszer? Vagy ebbe még nem láttál bele olyan nagyon, lévén, hogy még nagyon pici a fiatok a témához.
Nagyon sokat meg nem tudok az oktatási rendszerről, de már elkezdtem felmérni az itteni viszonyokat. Vannak az állami és a privát iskolák, ahol nagyjából ugyanaz a tanterv, kivéve, hogy a privát sulikban többet tanulnak a diákok és több odafigyelést kapnak. A legnagyobb különbséget maguk a diákok jelentik. Az egyik ismerősöm így fogalmazott: “Ha azt szeretnéd, hogy a kisfiadat a barátai felhúzzak és ne le, akkor megoldod, hogy privát suliba járjon.”
Az egészségügyi ellátási rendszer hogyan működik? – összehasonlítva mondjuk a miénkkel.
Őszintén szólva, egy lapon sem lehet említeni a magyarral. Az egyénileg választott betegbiztosítástól függően kapjak az emberek az ellátást. Rengeteg verziója van, attól függ, mennyit fizet valaki évi szinten. Szerintem elég bonyolult és nehéz átlátni a rendszert. Oda kell figyelni, milyen biztosítást kötsz. Nekünk egy alap, de jó biztosításunk van, ami minden orvosi és kórházi költségünket fedezi, és amiben a gyógyszerek is benne vannak. Előfordulhat, hogy nekünk is van hozzájárulási költségünk, de ez általában nagyon költséges kezelések vagy műtétek alkalmával fordulnak csak elő. Mondok egy példát. A kisfiam elvágta a kezét a mozgólépcsőn egy bevásárlóközpontban. 12 perc múlva ott volt a tűzoltóság, a mentők 2 percre rá érkeztek. 10 perc múlva a legközelebbi gyerekkórházba vitt minket a mentő. Mindenki kedves és hozzáértő volt. A kórházban 4-5 ember azonnal foglalkozni kezdett az esettel, hoztak nyalókát a kisfiamnak, hogy egy kicsit vigasztalják. 5 perccel később már a röntgenben voltunk, utána jött a plasztikai sebész és elmondta a lehetőségeket. Javasolták, hogy másnap reggel kerüljön sor egy kisebb műtétre, ahol összevarrják és kitisztítják a sebet. Aznap a kórházban maradtunk az egyágyas szobánkban, ahol “természetesen” volt egy extra fotelágy és fürdőszoba az ottmaradó szülőnek. Akkor éreztem magam igazan magyarnak, amikor megkérdeztem a nővért, hogy hol tudnék valami kaját venni magamnak. Mondta, hogy a szobánkban van egy étlap, hívjam fel a számot, és a szobaszolgalat felhozza, amit rendeltem. “Természetesen” ez benne van a szolgáltatásban. Másnap reggel, miután bevitték a műtőbe a kisfiamat, 5 perccel később hívtak minket telefonon a műtőből, hogy ne aggódjunk, nem vágta el semmi fontosabb izületét, kitisztítják a sebet, összevarrják, és kb. 45 perc múlva végeznek.
Mindezek költségét takarta a biztosításunk, és “természetesen” egy fillért sem kellett adni a dokiknak. Bármilyen hálapénz vagy ajándék illegális, az orvosok elveszíthetik az engedélyüket miatta. Később tájékoztatásul megkaptuk a kórházi számlát. Az ellátás 25.000 dollárba került volna, ha nincs biztosításunk. Életmentő műtétet azoknál is elvégeznek, akinek nincs biztosításuk, de utána benyújtják a számlát.
A szociális támogatási rendszerről mit tudsz mondani?
Hogy elég jól fizet. Vannak olyan emberek, akik soha életükben nem dolgoztak különböző okok miatt (betegség, alkoholizmus, elhízottság, stb.) mégis meg tudjak oldani, hogy legyen egy hely, ahol lakni tudnak, van mit enniük, van mobiltelefonjuk, és egy minimális szintű betegbiztosításuk, amit az állam biztosít.
Hogyan lehetne jellemezni a politikai kultúrát Amerikában? Mennyire „éles”?
Nagyon. Nyilván a mostani szituáció eléggé kiélesedett, de szerintem ez majdnem minden elnökség alatt így van, maximum néha többet, néha kevesebbet hallunk belőle Európában. Ami még jellemző, hogy megvannak a liberális és a republikánus államok, amelyek időtlen idő óta vitában állnak egymással.
Mennyire problémás a faji kérdés?
Ez egy nagyon összetett kérdés, amit nem is tudok igazából részletezni. Magyarként felnőve, egyszerűen nem látom át a multikulturális társadalmi kihívások által okozott problémákat. Amit viszont biztosan tudok, hogy sajnos problémás és minden faji rétegre kiterjed.
Miért és kiknek ajánlanád az országot huzamosabb időre?
A dolgozni vágyóknak, akik teljesebb életet szeretnének élni. Azoknak, akik nyitottak és hajlandók elfogadni a másságot, önmaguk akarnak lenni egy országban, ahol azt elfogadjak. “This is the land of the free, and the home of the brave”!
Azt egyértelműen kihallatszik a szavaidból, hogy szereted az országot. De mi fogott meg a legjobban benne?
Számomra Amerika sokszínűsége a legvonzóbb. Egyszerű, hogy nyelvi akadályok nélkül lehet utazni, és valószínűleg életem hátralévő része sem lenne elég a felfedezésére. Szeretem, hogy az itt élő emberek nagy többsége felszabadult és jókedvű. Örülök, hogy a kisfiamnak több lehetősége van, és hogy jobb betegellátást kaphat, mint amit otthon meg tudnék magamnak engedni. Imádom Amerikában, hogy tényleg bármi lehetséges. Ez egyébként a mi jövőnkre is igaz. A férjem logisztikus, de a jövőben teljesen elképzelhető, hogy valami mással fog foglalkozni. Tervei szerint, a következő hobbija egy saját mikro-sörfőzde lesz, amit a farmon akar megvalósítani. Már most elkezdte tervezni hozza az “old country” stílusú istálló sörözőt, ami nem lenne teljes egy-két “tiny house” kabin nélkül. Utána jön a lovarda, a borászat, és még ki tudja, mit álmod meg. Őt ismerve, nincs lehetetlen. Így még az is lehet, hogy farmerasszony leszek 5 év múlva.