A napokban olvastam, hogy csupán 95 év telt el azóta, hogy Magyarországon kimondták, törvénybe foglalták, hogy a menyasszony házassági esküjében nem kell többet szerepelnie a „mindenben engedelmeskedem férjemnek” passzusnak. Az, hogy a közel 100 év sok vagy kevés, viszonyítás kérdése, de számomra mindenképpen közelinek hatnak a múlt század húszas évei, különösen, ha arra gondolok, hogy nagyanyáim akkor már eladósorban levő lányok voltak. Azokról a női felmenőimről van szó, akiket én még ismertem, akiknek a történetei máig elevenen élnek emlékezetemben. Szerintem nem mondok meglepőt azzal, hogy nem volt nekik fenékig tejfel az élet, átvészelni 2 világháborút és megélni a káoszt.

Generációjukat és az előttük járókat nem kényeztette el túlságosan az élet, még ha az idő náluk lassabban is telt, és másképp volt rajtuk hatalmas a nyomás. Felelősségtől és kötelességtől vezérelve tették, amit tettek, minden másodpercben, már egészen kislány koruktól fogva. Ahogy a jót, úgy a rosszat is megszokja az ember, így történhetett meg, hogy teljesen természetes volt még a nagyanyáink és dédanyáink számára is egy legális szolgasorsban létezni. Meggyőződésem, hogy kevés nő élt abban a korban, a világháborúk alatt vagy előtt, aki arról mesélhetett volna nekem, milyen remek élete is van falun (vagy városban, egy nem jómódú és felvilágosult, polgári családban), egy kevésbé jó fej, magának feltétel nélküli tiszteletet és odaadást követelő férj oldalán – a semmiért cserébe. Nem, egyre inkább meggyőződésem, hogy a romantikus történetek, a szerencsés női sorsok, akkoriban csak a leányregényekben és a némafilmekben voltak jellemzőek. Falun, a való világban, nem nagyon. Bár, lévén, hogy ők máshogy szocializálódtak és összehasonlítási alapjuk se volt, talán minden egyes verés vagy hangos szó nélküli percben boldogság járta át őket, és még férjük nevét is imába foglalták. Ki tudja, számukra hol, mikor köszöntött be az elégedettség és önfeledtség mámorító érzése.

Ha már csak abból az állításból is indulunk ki, hogy csak 1922. szeptember 12-én született döntés arról, hogy kihagyják a menyasszony házassági esküjéből azt a kifejezést, hogy „mindenben engedelmeskedik férjének”, nem mondhattak valótlanságot elbeszéléseikben a ma már békében nyugvó őseim. Most hihetetlen belegondolni, hogy egészen addig, kis túlzással, annyi joga volt egy nőnek, mint ma egy elmaradott (vagy egyes muszlim) ország női tagjának van. Lehet, hogy nem kövezték meg vagy nem csonkították meg itt őket, de bőven akad írásos emlék arról, hogy az asszonynép nagyjából a jószágok szintjén állt a megbecsülést illetően hazánkban. (Innen is eredhet a szó: asszonyállat.) Megvolt a funkciója a feleségnek: rakjon ételt az asztalra, tartsa tisztán a házat és annak portáját, gondoskodjon az állatokról, szüljön utódokat, és teljesítse az ágyban házastársi kötelességét.

Olyan, hogy szerelemből menjen férjhez valaki, ritka kiváltságnak számított. Az volt az ige, hogy majd közben megszokja, megszereti a leány a sokszor akár nagyapja korabeli férjét, akihez a vagyona vagy jószágai miatt adták hozzá. Biztos volt arra példa, akadt azért házasság, ami így vagy úgy, nem végződött rosszul, de belegondolni is borzalom, hogy a legtöbb nő úgy élte le egész életét, hogy nem dönthetett saját sorsa felől, soha nem tudta meg, mi az: szabad akarat. Vagyis, persze, dönthetett úgy is, hogy nemet mond: nemet a másodrendűségre, nemet a szolgalétre, de akkor azzal egyidejűleg mondott igent az apácalétre vagy a koldus sorsra. A közösség kitagadását (ami ugyebár egyenes következménye volt a női engedetlenségnek) egy egyszerűbb lélek nem viselte el akkoriban, sok is volt az öngyilkosság. De nem csak erről szól a fáma, annak idején a test tárgyiasítása is nagyon is létező jelenség volt, csak máshogy, mint ahogy az ma zajlik, más formában és minőségben, de az biztos, hogy a nők jelentős hányadának nem volt sok öröme az intimitásban.

Még mielőtt úgy tűnne, hogy teljesen leírom a második világháború előtti korok férfi és nő közti viszonyait, jelezném, hogy biztos vagyok benne, jócskán akadt velük összefüggésbe hozhatóan szerethető attitűd, a mai kapcsolatokból hiányzó, jó dolog, kellemes hatásúnak nevezhető mozzanat vagy hiánypótló állapot, de azért nem jut most egy se az eszembe, mert rendre beugrik az a fránya „mindenben engedelmeskedik férjének” rész. Márpedig a “mindenben engedelmeskedik” egy súlyos, kontroll nélküli elváráshalmazt takar, akárhogy is nézem, amiből – akár párkapcsolatról, akár gyereknevelésről, politikáról, vagy bármilyen társadalmi jelenségről is van szó – szép és előremutató, boldogsággal végződő dolog egészen biztosan nem születhet.

Biztos vagyok benne, hogy mindenkiben felmerül a kérdés a téma kapcsán, hogy miért, most talán jobb? Hallom, látom, olvasom sorra a kérdéseket: “Kinek jó ez a fenenagy szabadság? Azt se tudják már a fiatalok, hogy jódolgukban mit csináljanak!” vagy “Hol vannak már a férfiak és nők? Felcserélődtek már a szerepek…” Tudnám még folytatni, de teljesen felesleges lenne, mindenki tudja, mi itt a kérdés. Hogy most jobb -e? Igen! Mert hiszem, tudom, hogy mindenkiben megvan az, ami őt boldoggá teheti, és a döntés lehetősége ma már férfinak és nőnek egyaránt adott.

Amikor ma úgy dönt egy pár, hogy hivatalosan is összekötik az életüket, és Igen-t mondanak a közös életre, Igen-ta hűségre és a felelősségvállalásra, és elkezdenek egy közös jövőt építeni, azt ma már egyenrangú felekként, egymás mellett teszik, nem pedig alá- és fölérendelt viszonyban – elvileg.

Olvasnál még több, hasonló témában írt cikket? Elsők között küldjük ki Neked friss írásainkat e-mailen, ha feliratkozol. Nyugi, nem fogunk bombázni kéretlen levélszeméttel, pluszban nem maradsz le semmiről, ami a Füzetbe készül. Adatvédelmi szabályzat