Első rész
Ha Olaszországra gondolunk, olyan sztereotípiák jutnak eszünkbe, mint a lármás, látványos gesztikulációval színesített kommunikáció, a változatos tésztaételek, a nagycsaládok, élükön a „mámmával”, a robogók, a stílusos ruházkodás, és azért még mindig beugrik az a tipikus, fekete hajú, olasz macsó képe is. A sor folytatódna még bőven, hiszen egy roppant gazdag kultúrájú országról van szó, ahova mi, magyarok leginkább turistaként szeretünk ellátogatni. A külföldi munkavállalók szemében azonban nem ez a legnépszerűbb desztináció, aminek oka a viszonylag magas munkanélküliségi ráta és a nyelvi nehézségek. Mindezek nem jelentenek különösebb akadályt azok számára, akik végérvényesen beleszerettek a gyönyörű, hangulatos Itáliába. Így van ezzel Ikotity Zsuzsanna is, akit sok éve elcsábított már a toszkán vidék és az olasz tengerpart. Kinti életéről és megélt tapasztalatairól beszélgettünk a Livornóban élő magyar kalandornővel.
Hány éve élsz itt, és miért pont ezt az országot választottad?
Az én történetem egy 6 évvel ezelőtti livornói nyaraláskor kezdődött (ahol most is élek), akkor ismerkedtem meg egy olasz férfival, aki a későbbiekben szerepet játszott az életemben. Tulajdonképpen egy véletlennek köszönhetően vetődtünk ide a barátnőmmel akkor nyáron, ugyanis én eredetileg célirányosan Barcelonába terveztem a kikapcsolódást. De amikor repülőjegy foglalásra került sor, folyton felugrott a légitársaság oldalán a Pisai járat 3.999 forintos ajánlata, én pedig végül beadtam a derekamat. Egyszerűen nem tudtam kihagyni ezt a szuper lehetőséget. Tehát, ahogy említettem, a vakáció alatt megismerkedtem egy helyi férfival, akivel utána is tartottam a kapcsolatot.
Miatta került sor az ország elhagyására?
Nem, már régóta érlelődött bennem, hogy lépnem kell. Láttam, ahogy az ismerőseim sorra veszítik el a lakásukat, olyanok, akik becsületesen dolgoztak, hogy mindenki csúszik egyre lejjebb. Elegem volt, nem csak az anyagiak, hanem a túlhajszoltság miatt is. Egyszerűen kilátástalannak tűnt minden. Először Ausztriába mentem, az akkor még két kamaszkorú lányommal, gondolván, hogy ott majd egy új élet kezdődik, ami megalapozza az ő jövőjüket is. Akkor még nem gondoltam, hogy Olaszországban fogok kikötni, és sem azt, hogy együtt fogok majd élni azzal az olasz férfival, akit előtte nyáron megismertem. Az események azonban fordulatot vettek, a lányoknak pár hónap után már nagyon hiányzott az otthoni lét. Ausztriában egyáltalán nem tetszett nekik. Összetörtem, nem tudtam, hogyan tovább. A gyerekek nem akarták, hogy visszamenjek, így nem volt okom hazaköltözni.
Mit lehet ilyen helyzetben tenni?
Hatalmas törés volt ez az életemben, nagyon mélyre kerültem. Abban az állapotban nem maradhattam, képtelen voltam úgy és ott folytatni, ahol voltam. Teljesen megváltozott az életem; egyik pillanatról a másikra egyedül maradtam. Sok mindenen gondolkodtam, hogyan tovább, és végül úgy döntöttem, miután az olasz férfi meghívott magához, hogy ott kezdek új életet. A sors kezének tekintettem a történteket, és kijöttem. Mivel nem szerettem Ausztriában lenni, nem esett nehezemre otthagyni.
Olaszország annál inkább lehetett álomország. Mennyire ismerted akkor az ottani viszonyokat, mondjuk munka- vagy társadalmi tekintetben?
Nem tudtam róla semmivel többet, mint bárki más. Előtte, gyakorlatilag egyszer 4 napot, egyszer meg 3 hetet jártam itt, a híres Toszkánában. Megmondom őszintén, hogy nagyon tetszett, az időjárás fantasztikus, a táj gyönyörű, és imponált az olaszok stílusa, az, hogy állandóan vidámak. Látszik rajtuk, hogy szeretik és élvezik az életet. Mindezek akkor átsegítettek engem a nehéz időszakomon. Hónapokba telt így is, de egy szép, klassz helyen, jó hangulatú emberek között lenni abban a lelkiállapotban, amiben én voltam, különösen jó volt. Ha Magyarországra vagy bárhova máshova megyek akkor, nem hiszem, hogy ugyanígy történik. Egyszóval, nagyon jó döntés volt kijönnöm.
Mi történt azután, hogy megérkeztél Livornóba? Mennyire beszélted a nyelvet?
Természetesen nem tudtam olaszul, mivel soha nem tanultam ezt a nyelvet. Angolul beszéltünk, de az is inkább annyi volt, amennyi rám ragadt. Kommunikációs problémáink mindenesetre nem voltak. Az akkori párom sajnos csak angolul volt hajlandó velem beszélni, aminek az oka a féltékenysége volt főleg. Azt gondolta, hogy minél később tanulok meg olaszul (vagy egyáltalán nem), annál kevesebb az esélye annak, hogy más is szemet vet rám, nem tudom. Nem is tartott sokáig, mire úgy döntöttem, hogy kilépek a kapcsolatból.
És akkor teljesen egyedül maradtál egy idegen kultúrában? Azért az kemény lehetett, még ha az olaszok híresen barátságosak is.
Úgy gondoltam, hogy az én koromban nem váltogathatok évente országot, és bár szinte semennyire nem beszéltem olaszul, maradtam. Akkorra már sok mindent megértettem a nyelvükből, de nagyon könnyű volt a kezdeti beilleszkedés azért is, mivel rendkívül segítőkészek és barátságosak. Ha két szót tudsz a nyelvükön, már megdicsérnek, hogy milyen jól beszélsz olaszul. Első pillanattól fogva úgy beszélnek veled, mintha teljes értékű beszélgetőpartner lennél, csak mondják a magukét. Amikor rákérdezel valamire, nagyon szépen elmagyarázzák neked, úgy, hogy megértsd – természetesen jó hangosan. Mert ugye mindent hangosan csinálnak.
Az rendben, hogy pár szót beszéltél már, de ahhoz, hogy talpon maradj, ennél több kellett, ha jól sejtem.
Meg kellett szoknom pár dolgot. Szerintem kell egyfajta adottság, hogy te itt tudj élni. Nem igazán alakul ki benned biztonságérzet, mert minden olyan esetleges, semmi soha nem biztos. Megígérnek mindent, de semmi soha nem úgy történik. Mert bár kifejezetten barátságosak, megbízhatatlanok. Munkával kapcsolatban is fűt-fűt megígérnek neked, amit te teljesen biztosra veszel, aztán nem történik semmi.
Ez miért van? Miért csinálják vajon?
Úgy gondolom, hogy mert egyszerűen ilyen az alaptermészetük. Természetesen nem mindenki, de nagyon jellemző – úgy 80-85 százalékuk. Kedvesek, és nem rossz szándékból csinálják, hanem csak úgy mondják, beszélnek össze-vissza. Te meg komolyan veszed, mert úgy szocializálódtál. Amikor mondják, hogy „Ó, nekem pont szükségem lenne egy pincérre. Fölveszlek téged, add meg a telefonszámodat, majd fölhívlak.” És föl is hív, és elmondja ugyanezt, esetleg még megbeszéli veled a fizetést is, majd még fölhív kétszer-háromszor. Vagy összefuttok vele az utcán és mondja, hogy majd hamarosan, és nem történik semmi. És egyáltalán nem rossz szándékból teszik, nem akarnak átvágni. Inkább olyan nemtörődöm, vagy nem is tudom. Alapvetően tinédzser életet élnek, és ez ennek velejárója.
Hogy érted azt, hogy tinédzser életet élnek?
Egy olasz férfinál körülbelül 45 éves koráig tart a tinédzser kor. Addig általában otthon lakik anyukánál, pedig megengedhetné magának, hogy külön éljen. Még ha jó zsíros munkája is van, esetleg 45-46 évesen költözik el anyukától. Az is nagyon jellemző, hogy az anyuka nem hagyja élni a gyermekét – főleg, ha az fiú. Olyan mértékben rátelepszik, hogy gyakorlatilag minden nap felhívja. A gyerek meg, aki sokszor 60 éven felüli már, naponta elmegy anyukához. Az olasz nők gyakorlatilag nem halnak meg. A 100-at nagyon simán meg tudják élni, ráadásul jó állapotban. Ha a buszon látsz egy 80 éves nőt, az tuti éppen megy az anyjához. Nálunk egy 80 éves nő arra sem emlékszik, hogy volt neki anyja…
Divat még náluk a többgenerációs együttélés?
Nem laknak együtt, de a férfi gyakran látogatja az anyját. Ezért a feleségnek gyakran tele is van vele a hócipője. Érdekes, hogy a lánygyereket is macerálják, de azt sokkal kevésbé. Valamiért a fiúgyerek az, akit agyon nyektetnek az anyukák. Ez be van tudva annak, hogy az olaszoknál nagyon erős a családi kötődés, de igazából az olasz nők nagyobb része nem dolgozott. Ők anyák, és erről nem tudnak leszakadni később sem. Nem találnak maguknak más feladatot. Az is nagyon gyakori, hogy az a pasi, aki elvált vagy nem nősült még meg, ha külön él is, minden nap anyukához megy ebédelni, aki felhívja naponta többször is. Amikor randizol valakivel, anyuka bele-belecsörög időnként. A mosnivalót is gyakran hazaviszik anyukának, aki erre igényt is tart, de természetesen panaszkodik emiatt. Nem nőnek fel. Tinédzser életet élnek, mennek a haverokkal ide-oda; aminek persze megvan a jó oldala is. Természetesen léteznek normális családok is a másik oldalon. Ami még jellemző, hogy nagyon sok olyan pár van, akik 40 fölött kezdenek el gondolkodni a gyerekvállaláson, ami esetleg éveket vesz igénybe. A magyarokhoz képest kifejezetten sokan vannak, akik örökbefogadnak gyerekeket, mert kifutottak az időből. Ez ügyben általában külföld kerül szóba, ahonnan adoptálják a gyerekeket: Ukrajna, Románia vagy Dél-Amerika is szóba jöhet.
Beszéljünk egy kicsit a városról, Livornóról, ahol élsz! Mit kell róla tudni? Milyen a hangulata?
Ez egy olyan város, ami nem természetes módon jött létre. A Mediciek alapították, mert szükségük volt egy kikötőre. Olaszországban négy tengeri hatalom volt: Genova, Pisa, Amalfi és Velence. Ők a középkorban egymással háborúztak a tengeri kereskedelemért. A genovaiak nagyon csúnyán elverték a pisaiakat, ekkor utóbbi el is veszítette tengeri jelentőségét. A firenzei Medicieknek viszont szükségük volt egy kikötőre, és kitalálták, hogy akkor az legyen itt, Livornóban, ami addig csak egy kis halászfalu volt. Ez nem egy természetes kikötő, amik jellemzően nagyobb öblökben találhatók (mint mondjuk Genova).
Amikor Livornót megalapították, akkor először is kellettek bele emberek, akik lakják, működtetik a várost. Kinyitottak börtönöket, amnesztiát adtak a raboknak, akiket kiengedtek a prostituáltak mellé. Ugyanakkor betelepülhettek külföldiek is; jöttek is angolok, hollandok, zsidók. Így népesítették be a várost. Mindenkinek adómentesség járt, és szabadon gyakorolhatták vallásukat. Mivel mindenki tudta, hogy senki nem ok nélkül van itt, kialakult, hogy nem vájkálnak a másik múltjában, és ez a szokás megmaradt a mai napig. Nagy előnye ennek, hogy valóban befogadó, határozottan barátságosan a város. Azt a szemléletet követik, hogy „amíg te nem ártasz másoknak azzal, amit csinálsz, addig csinálj, amit akarsz.” Szóval hagyják egymást élni, jól érzik magukat.
Mennyien lakják a várost?
Közel 160 ezer a lakosság száma Livornóban. Számomra nem tűnik nagyvárosnak, pont olyan élhető léptékű. Itt van nagyon közel mellettünk Píza (alig negyedórányira vonattal), ami fele ilyen lélekszámú, de sokkal aktívabb, pezsgőbb város, egyetemmel. Livorno egy léha tengerparti város, ahol az emberek szeretnek nagyon lazsálni. Aki teheti, az munkanélkülin van, hogy minél többet le tudjon menni a tengerpartra úszni és napozni. Amikor a pisaiak átjönnek Livornóba, mondják, hogy itt áprilisban már mindenki négerbarna. Van egy mondás a városban, ami úgy hangzik: „Jobb munkanélkülinek lenni Ardenzán, mint mérnöknek Milánóban.” Ardenza a város egyik tengerparti kerülete. Ez az itteni szemlélet, ami azt gondolom, sok mindent elárul a hozzáállásukról.
Mennyire laksz közel a tengerhez?
Tőlem balra, 100 méterre kezdődik a sétálóutca, a központ, jobbra pedig 400-500 méterre van a tenger. Ha kihajolok az ablakon, csak azért nem látom a nagy kékséget, mert elkanyarodik az utca. Nagyon szeretem a tengert, a várost, és minden nehézségével együtt az itteni életet. Amikor Ausztria után megérkeztem ide, annyira kellemesen hatott rám az egész. Érdekesnek találtam, hogy míg Ausztriában az utcák voltak különbözők, az emberek meg olyan egyformák számomra, itt az utcák egyformák, de az emberek nagyon különbözőek.
És mennyire élhető a város, az ország munka szempontjából?
Hát, ezt nagyon nehéz átlátni. Az biztos, hogy Livorno nem túl jó. Az idegenforgalom annyira nem számottevő, bár eszméletlenül sok vendéglő és bár van. Ezeket a helyiek tartják fent. Sokszor van olyan, hogy valaki dolgozik pár hónapot, utána „casa integrazione”-n van. Ez egy érdekes dolog. Olyan, mintha munkanélküli, de igazából a cég, ahol dolgozol, elküld egy kényszer szabadságra, ami alatt fizet neked egy bizonyos összeget. Teszi ezt annak reményében, hogy hamarosan újra foglalkoztatni tud majd. Általában ez így is van.
De aki akar dolgozni (olasz vagy külföldi), Olaszországban el tud helyezkedni? Ha jól tudom, nagyon magas a munkanélküliek aránya.
Akár olasz, akár magyar, nagyon nehezen. Itt Livornoban biztosan. Észak-Olaszországban talán jobb egy kicsit a helyzet, de délen meg rosszabb. A tévéből látom és hallom, hogy délen, a mezőgazdasági területeken román nők rabszolgasorban élnek. Pár euróért dolgoznak, és sokszor meg is erőszakolják őket. Olaszország egy nagyon nagy ország Magyarországhoz képest, nagyon nagy különbségekkel. Nem egy egységes országról és népről van szó. Az olaszok azóta értik meg egymást, mióta van televízió – a RAI1-ból megtanultak olaszul. Ezt a volt tanárnőm mondta, aki a nyelvkurzust tartotta.
Egyébként a toszkán nyelv képezi az olasz irodalmi nyelv alapját, ezt beszélik a tévében is. Előfordul, hogy olasz olasznak nem érti a dialektusát.
Van megkülönböztetés a külföldiekkel szemben? Elsőbbséget élvez egy olasz egy bármilyen más nemzetiségű bevándorlóval szemben, mint például amilyen minőségben te is kint vagy?
Nekem nincsen semmilyen tapasztalatom, én abszolút nem érzem rajtuk a kirekesztés vagy megkülönböztetés legapróbb jelét sem. Mondjuk, alapvető tulajdonságom – vagy inkább hozzáállásom -, hogy soha nem éreztem magam kevesebbnek, mint mások, ezért, ha volt is ilyen, azt nem vettem észre. A barátaim is az első pillanatban befogadtak. Ha mégis keresnék olyan szituációt, amiben tetten érhető egyfajta megkülönböztetés, az talán az orosz és ukrán nők esetében jellemzőbb. Ők azok, akik öreg nénikkel laknak, rájuk vigyáznak. Feléjük egyfajta lesajnálás jellemző, de nem rosszindulatú.
Te mit dolgozol most?
Én jelenleg bébiszitterkedek és takarítani is járok, de ilyenkor, a nyári szezonban vendéglőbe is szoktam dolgozni. De télen például balettruhákat is készítek a helyi balettiskoláknak. Otthon ápolónő voltam, és az a vágyam, hogy itt is azt tudjam végezni. Ennél fogva nagy kínkeservesen sikerült is elintéznem a papírjaimat, letettem a nyelvvizsgát, és felvetettem magam a livornói ápolónői kamara jegyzékébe is, hogy gyakorolhassam a szakmámat. Szóval, éppen az egészségügyben keresek munkát, de amíg keresek, addig is muszáj dolgoznom.
Ezek szerint Olaszországban még van ázsiója az ápoló szakmának. Legalábbis erre következtetek abból, hogy ilyen nehéz bekerülni.
Ez egy érdekes dolog, ugyanis itt is óriási hiány van ápolónőkből, mégsem olyan egyszerű elhelyezkedni a szakmában. Az ápolónői egy állami közalkalmazotti munkaviszony, amire úgy pályázhatsz, hogy le kell tenned egy versenyvizsgát. Ez hasonlít egy egyetemi felvételihez, amiben a szakmai témákon túl, általános műveltségre vonatkozó kérdések is szerepelnek. A másik alternatíva, hogy regisztrál az ember egy ügynökséghez, akik bár kiközvetítenek egy kórházba dolgozni, de fele fizetésre számíthat, mint ha téged alkalmazná az intézmény. 1700 euro helyett nagyjából 800-at kap. Aztán vannak privát egészségügyi intézmények, ahol valamennyivel kevesebbet keres az ember, viszont nincs felvételi procedúra. Én is ezekre pályázok. Az ápolónőket máshogy nézik, mint nálunk. Majdhogynem úgy tekintenek rá, mint egy orvosra, tehát rangja van. Az egészségügyről jut eszembe: van egy nagyon érdekes dolog, ahogyan az idős, beteg vagy haldokló hozzátartozóikkal bánnak: nem hagyják egyedül soha őket a kórházban. A család megbeszéli, beosztja, hogy valaki mindig legyen mellette – éjjel-nappal. Amikor a család nem bírja, mert dolgoznak vagy már fáradtak, akkor fogadnak valakit, akit ezért fizetnek. Ennyire szociálisak és empatikusak, nem hagynak magára olyat, aki beteg.
Az interjú folytatódik. A 2. részért, amelyben többek között olvashattok majd az olasz konyháról, a divatról, a mentalitásról, látogassatok vissza 1 hét múlva oldalunkra!